Kortárs, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 6. szám - Cseres Tibor: A Foksányi-szoros (regény, I. rész)
Engem azonban Kállay üzenete foglalkoztatott, s mert többet a hallottaknál nem tudhattam meg felőle egyelőre, célját latolgattam. Itt teszek eleget az elemi udvariasság szabályának, minthogy be sem mutattam még magam. Domahidy Ákos vagyok, 1872-től az Osztrák-Magyar Monarchia alkonzula Belgrádban, 24 éves korom óta. Temesvárott születtem, s nevelkedtem, abban a városban, ahol anyanyelvemen kívül, gyermekként, három másik nyelvet: a németet, a románt és a szerbet akár az utcán megtanulhattam. Apámnak (földmérnök) gondja volt rá, hogy iskolaidőm folyamán a franciát s az angolt is tűrhetően elsajátítsam: kezdettől fogva a diplomata-pályát szánta nekem, még mit sem sejtve, hogy a hetvenes évek elején Andrássy Gyula közös külügyérsége nagy szezonja lesz a nyelveket ismerő magyar fiúknak. Közvetlen mentoromul még Kállay Bénit tisztelem, aki belgrádi főkonzulságakor maga mellé vett, s biztatott, hogy törökül is gyakoroljak. Erre az akkori Belgrádban bőv lehetőség kínálkozott. Ő vezetett be a belgrádi társaságba is, ő ismertetett meg Teodórával, az egykori szerb külügyér, Garasanin unokahúgával. De vajon tudhatta-e Kállay, ami köztem és Teodóra között történt az ő távozása után, mikor ő lemondva a diplomáciai megbízatásáról, országgyűlési képviselőségbe vonult vissza (vagy tért előre) odahaza. * Teodóra férje, Szvetozár délszaki férfiszépség volt megismerkedésünk napjaiban, jelenlétében alig mertem ráemelni tekintetem feleségére. Nem mintha rettegtem volna holmi rögtöni férfi megtorlástól, nem, hanem a közöttünk levő, számomra előnytelen különbség: ő tömött fekete hajú, sűrű bajszú atléta, én inkább könyveken edzett, barna szőrzetű társalkodó, erőnket összemérni soha meg sem kísérlettem volna, ezért is kerültem minden lehetőséget, hogy vele ujjat, kardot, sorsot húzzak. Fordult elő, hogy kisebb hadgyakorlaton, hová a diplomácia gyér számú belgrádi tagjait (a konzulátusok vezetőit) talán maguk fitogtatás végett meghívta a vezérkar, s morva főnököm, aki mindenféle fegyveres mozgolódástól irtózott, engemet küldött maga helyett, mint egykori huszárt, társországaink nevében, képviseletében. Ott s akkor Szvetozár sürgölődött körülöttünk (német, orosz, olasz , angol, francia konzulátusi urak gyülekeztek). Egyedül a török megfigyelő hiányzott, vagy mert nem hívták meg, vagy mert többet tudott a szerb hadsereg mibenlétéről, mint mi valamennyien. Iménti szavammal már elárultam, hogy Szvetozár a vezérkarhoz tartozott, a főnöktábornok adjutánsaként alezredesi rangban, majd ezredesként. Nemcsak katona-erényei predesztinálták őt fiatalon erre (vagy valami ehhez hasonló posztra), hanem dalia volta, szerb példány-embersége és férfiszépsége. Valamennyien hatása alá kerültünk többé-kevésbé, míg akkor - két-három napig - vezetése alatt jártuk gyalog vagy lóháton a hadi terepet. Úgy a második nap délutánján, mintha csak véletlenül egy tikkasztó menetelés után egy tavacskává duzzasztott hegyipatak partjára érkeztünk, ahol is a mi vezetőnk egy kis gyors mártódzástproponált. Minthogy az utolsó félórákban valamennyien valami hasonlóra vágytunk, nyomban vetkőzni is kezdtünk a kies tisztás bokrai előtt, csak az