Kortárs, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 5. szám - Ambrus Lajos: Szent Öreg Kutya - Mednyánszky László, 1852-1919
évek legelején a hajdani nagyőri vadaskertből pompás, a kor színvonalát messze meghaladó, tervezett várkertet építtet, szóval a Szirmay nagytatáról, aki valóságos polihisztora volt a környéknek. Szirmay Boldizsár főként filozóf gondolkodó volt, és szerfölött titokzatos életet élő férfiú, akitől a családi legendárium szerint efféle szentenciákat lehetett tanulni (Czóbel István feleségétől, Mednyánszky testvérhúgától, Margittól, Nagyőr utolsó várúrnőjétől tudjuk), hogy teoretikus, bölcseleti összefüggéseket keresve kell élnünk; az életet csak ekként lehetséges felelősséggel és mélyen átélni. Viszont legnagyobb sajnálatunkra nem ismerjük Szirmay Boldizsár avantgárd kéziratainak sorsát, egyetlen textus sem maradt tőle, legfeljebb lappanganak valahol; biztosan csak azt tudni, hogy a nagyőri uraság, feltehetően Közép-Európában elsőként, jelentős terjedelmű, összefüggő elméleti munkát írt—a buddhizmusról. A tény önmagában is figyelemre méltó volna, de hogy a napóleoni háborúk idején Magyarország egyik eldugott „rongyos” falujában a különböző idegen nyelvű szakirodalomból valaki teoretikus következetességgel eljuthat az abszolút nyugalom és kívánságnélküliség állapotába, és erről az intellektuális folyamatról még bölcseleti igényű elméleti munkát is alkot, az több mint feltűnő. De a familiáris hagyomány szerint a Szirmay nagytata feszélyt nem tűrő, korlátlan szabadságvággyal rendelkező férfiú is lehetett, aki váratlan gyalogtúrákat tett a környéken, és szeszélyes, hirtelen fel-felbukkanó vándorlási kényszerrel élte le az életét. Közben karakteres művészetteóriás rendszereket építget magában, Waterloo környékén mi sem természetesebb; naplóját, varietas delectat, néha franciául, de inkább görögül vezeti — mindez azonban a jótékony szepességi homályba vész, így hát a jeles férfiú valójában csak hipotetikus szerző — a bibliográfus Szinnyei sem tud róla. Szirmay bizonyára nem volt hajlandó életjelt adni magáról, művét pedistához híven, ta közlésre érdeemlíthetjük a kraidézett nevetfürgeőri uraság, Czóbellát is, aki azonkívül, ta magát a szivárvárológia akkor épp tudományába, homonográfiát is írt fogalmakról, amenesis unserer Kulki is adott a századcsőben. Beckó és Nagy őr—kastélyok, díszletek, tájak, inspirációk, hagyományok. Családi „hívások” — Mednyánszky állandó vándorlásaiból, rendszertelenül ugyan, de vissza-visszatér ide. És a hideg, ködben úszó felföldi táj egyik alapmotívuma lesz piktúrájának. „Kopasz koponya — írta róla naplójában a ködlovag Justh Zsigmond —, cafatos nagy szakáll, fejéhez arányim kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermek kifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső: testben-lélekben, így is, úgy is a cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ. A saját végtelen szenvedése, tragikuma megtanította szánni, szeretni a gyenge bábot, az embert. Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, a jóságos szelíd szemeiből , a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei.” Maga Justh is, aki a „finomult, anémikus, idegbajos faj” egyik utolsó példánya volt, jelzi a szomorú, közvetlenül tragikus családi sorsot. Mednyánszky nagybátyját, akinek nevét viseli, ’49 nyarán Haynau még Pozsonyban kivégezted; másik nagybátyja, Cézár, Görgei tábori főpapja az emigrációban lesz dig, jó buddnem tarthatmesnek. De dy által isfelségű” nagy István alakhogy beleásnyos sumenem divatos romkötetes a szépészeti lyet Die Getur címmel fordulós Lip-