Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - 1956 az irodalomban (Bodnár György, Standeisky Éva, Gömöri György, Kenyeres Zoltán, Lengyel Balázs, Pomogáts Béla, Czigány Lóránt és Rónay László írásai)
szerítettek, néhány nap alatt nem építhették újjá lerombolt irodalmi műhelyeiket, s nem szerezhették vissza azt az irodalmi és társadalmi rangot, amely teljesítményük alapján méltán megillette volna őket. S hiányzott az a fiatal generáció is, amely tőlük tanulva gazdagíthatta volna alkotásaival a mesterséges szelekcióra kényszerített magyar irodalmat. Gömöri György Lengyel írók és költők a magyar forradalomról Akik ismerik az először 1966-ban Münchenben kiadott, többnyelvű Glória Victis című versantológiát, tudják, hány ország milyen sok költőjét ihlette meg az 1956-os magyar forradalom. Szinte a világ minden táján fölfigyeltek akkor Magyarországra, de az európai népek közül a legtöbb konkrét segítséget Ausztria és Lengyelország nyújtotta a függetlenségükért harcoló magyaroknak. És az is köztudomású, hogy a legtöbb jó vers éppen lengyel költők tollából született nemcsak magáról a forradalomról, de annak utóhatásáról és következményeiről is. Mivel jómagam 1956-ban magyar-lengyel szakos hallgató voltam a budapesti bölcsészkaron, és az október 23-i tüntetés szervezésében is azért jutott nekem korábbi politikai tevékenységemhez képest aránytalanul nagy szerep, mert éppen a lengyelek mellett mentünk ki az utcára, szinte a forradalom leverésének napjaitól kezdve gyűjtöttem az ezzel a témával foglalkozó lengyel verseket. így történhetett, hogy a londoni Irodalmi Újság első, 1957-es száma a többi közt egy lengyel vers magyar fordításával indult: Adam Wazyk emlékezetes Qui tacent daman(íról van szó. Ez a vers azóta nagy karriert futott be, angolul is megjelent (Clive Wilmerrel közösen készített fordításomban) egy Amerikában kiadott, Király Béla által szerkesztett gyűjteményes kötetben (Király, Lotze, Dreisziget: The First War Between Socialist States: the Hungarian Revolution of 1956 and its Impact. New York, 1984). Kommentárom elsősorban a címre s másodsorban magára a költőre vonatkozik. A cím magyarul: A hallgatók kiáltanak. A hallgatók ebben a kontextusban a némaságra kárhoztatott lengyel írók, akik nem szólhatnak Magyarország mellett, bár feladatuk éppen az, hogy az igazságot mindig, mindenről kimondják. Wazyk a háború előtt szürrealistának indult, de mivel a második világháború idején a Szovjetunióban talált menedéket, az ún. Berling-hadsereg kommunista tisztjeként tért vissza Varsóba. Itt egy darabig mint buzgó sztálinistát ismerték, de a Nagy Nyelvész halála után mégis ő volt az, aki költemény felnőttek számára (Poemat dia dorostych) című hosszú versével jelentős lökést adott az olvadás éveiben meginduló akkori glasznosztyák. És emiatt hívta meg őt Budapestre az írószövetség; tudtommal egyenesen a repülőtérről vitték a Bem-szoborhoz - ugyanis éppen október 23-án érkezett. Adam Wazyk volt az egyetlen külföldi író-költő, aki „egyenesben” látta a nagy huszonharmadik tüntetést. Erről írt verse megjelent a Nowa Kultura című varsói hetilap 1956. november 25-i számában. Még egy mondat Wazyk további pályájáról, amit bizonyára befolyásoltak magyarországi élményei: 1982-ig élt, de már 1957-ben kilépett a (számára nem eléggé) megreformált Lengyel Egyesült Munkáspártból. QUI TACENT CLAMANT Veletek voltam aznap, mikor a Bem-szobornál magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok. Nem tudom, közüljetek ki él még és ki holt már, midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog.