Kortárs, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 3. szám - Gömöri György: Harmincéves az Új Égtájak
Nem lett. A műhelyesek közben (egy másik, prózai mű kapcsán) anyagi vitába bonyolódtak Csicseryvel, ráadásul még Budapestre is ellátogattak, s közben a munka szünetelt. 1968. december közepén kiadóm tudatja, hogy bizony úszik az antológia. Ez inkább neki okozott kárt, mert nem tudta kihozni a kötetet a karácsonyi könyvvásárra. Mivel nem tudtam eldönteni, ki a hibás az ügyben, csak szívtam a fogamat, és mérgelődtem, így maradt az Új égtájak megjelenése az 1969-es év első felére. Kiadta az Occidental Press, azt hiszem, ezer példányban, nyomták a párizsi Artis Nyomda garamond betűivel. Kartonkötésben, ízléses címlappal jelent meg, de ami a ragasztást illeti, az szinte rögtön szétment, s így a legtöbb példány lapjaira esett szét. Az antológia fogadtatásáról külön tanulmányt lehetne írni, én itt csak a fontosabb megnyilvánulásokat ismertetem. Ha jól emlékszem, a könyv csak nyár elejére lett kész, és szinte a legelső példányt vittem magammal Magyarországra, hogy ott átnyújtsam Vas Istvánnak. Pista belelapozott, nézegette, azonosította a személyes ismerősöket, majd így szólt, kissé raccsoló orrhangján: „Kéhlek, én erről fogok írni! Lehet, hogy a Népszabadságba." Kétkedő-kérdő tekintetemre megismételte: „Igen, oda. Most van ott olyan kapcsolatom, hogy megtehetem.” Hittem is meg nem is, de inkább nem. Az MSZMP napilapjába írni egy emigráns kiadványról? Méghozzá úgy, hogy a szövegnek ne legyen pamfletíze? Nehezen tudtam elképzelni. De ez a Vas István nevű régi vágású úriember (a szó legjobb, gentleman értelmében!), mellesleg kitűnő költő, nemcsak hogy betartotta a szavát, de valami rendkívülit produkált. Egy ravaszul megírt szövegben úgy volt képes dicsérni a könyvet, hogy erényéül említette, mennyire autentikusan magyarok a versek, milyen „egészséges... magvas magyar nyelven” íródtak, és egyszersmind hiányolta belőle (két darab kivételével) a politikai verseket, amelyek a szövegkörnyezetet figyelembe véve csakis ’56-ra reflektáló versek lehettek! A bomba a Népszabadság 1969. szeptember 21-i számában, pontosabban a lap vasárnapi mellékletében robbant. A kolumnás cikk címe Költők között, alcíme Magyar költészet Nyugaton, az antológia tizennégy költője közül körülbelül a felét név szerint is említi (külön megdicsérve Makkai Ádámot és engem a magyar költői hagyományhoz való ragaszkodásunkért), s a cikket egy szép „beemelő” gesztussal zárja, ezt írva a megbírált-ismertetett költőkről: „Teljesítményük sajátos módon része a magyar költészetnek... Ideje volna... szemmel tartani ezt a valószínűtlen képződményt, amelyet meghatározni nehéz, letagadni fölösleges.” (Később ez az írás helyet kapott Vas Az ismeretlen isten [Szépirodalmi, 1974] című kötetében is, annak jeléül, hogy szerzője ezt nem pillanatnyi lelkesedésében írta, hanem fontosabb kritikái között tartja számon.) A Vas-cikk roppant izgalmat keltett Londonban és Párizsban; azt kell hinnem, hogy Budapesten jóval kevesebben figyeltek föl rá. Csé magánlevélben gratulált az antológiához, a többi között ezt írva: „Igen-igen jól szerepel a könyvben a társaság... Nagyon örülök, hogy éppen ennek a kötetnek az ürügyén tudósította Vas István a hazai olvasók tömegét a kinti irodalomról.” Ami számomra és legtöbbünk számára nyilvánvaló volt (ti. hogy itt Vas egyéni akciójáról, nem a kulturális vonal gyökeres revíziójáról van szó), mások számára problémát, esetleg talányt jelentett. Nem örültem hát idősebb fegyvertársunk, Határ Győző cikkének sem, ami a párizsi Irodalmi Újság 1969. október végi számában jelent meg, Vassal vitatkozva, illetve a Népszabadság-cikk szerzőjének motívumait megkérdőjelezve. Erre a cikkre Határt Enczi Endre kérte fel. Enczi (nyugodjék békében) nem tartozott a legintelligensebb szerkesztők közé. Taktikailag semmiképpen sem volt helyes kötözködni Vassal, és én, meg kell mondanom, rossz néven vettem Határtól, hogy egyáltalán felvetette azt a lehetőséget, miszerint budapesti barátunk esetleg „az illetékesektől kapott utasítást” kritikájának megírására. Határ azt is szemére hányta Vasnak, hogy az utóbbi több „couler locale”-t keresett a Nyugaton élő költőknél, mintegy készpénznek véve az Új égtájak antológiacím jelzőjét. Pedig hát a kötet figyelmes olvasása meggyőzhet arról, hogy bár elvben a Magyarországba zárt költők is elképzelhetnek egzoti