Kortárs, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 4. szám - Háy János: Xanadu - Föld, víz, levegő (regényrészlet)
kok felé tartott, hogy megsimogassa azt a hideg burkot, ami elzárja a világtól a sarkok őrét. Elsimította a hópermetet, de a szoba üres volt. Szaladt a többi jégkupachoz, és kukucskált a belükbe, de nem volt ott senki. Nem volt őre a sarkok hegyeinek. De az egek gazdája mégis mért lopta onnét ki Mariont, s mért kezdte el ezt a dugdosást összevissza a világban mindenfelé.... Minek - kiáltott most hangosan az öreg. - Minek? - Ne kajabálj már itt, Vincius - bökte meg a kocsmáros -, eliggy haza, a többieket is felrugdosom. Már a vége... - mondta, és elkezdte dögevővel rugdosni a kocsmanépet. * Ha a túlvilág életére gondolunk, sokszor fényes évek jutnak eszünkbe, afféle páncélos idők, amikor a nemes erő száz ördöggel is megbirkózhat, s díszes öltözékünkben, szablyával oldalunkon, győztes hadvezérként lovagolunk be az egek birodalmába. Fényességes királyom - kiáltunk akkor a palota gazdájának -, túljártunk sátáni fortélyaikon, megóvtuk határainkat, visszavertük a gazembereket a poklos lyukakba. - Fiaim - kiált a Gazda -, eddig oroszlánok voltatok, most ím legyetek bárányok. Akkor a hősök eloldalognak csendben, de büszkén, s éppen azokat az angyallányokat bárányolják meg, akiket annyira szeretnek, akik mostanáig vártak rájuk a hosszú csata végződéséig. És nem kell bizonygatni ott az esti homályban, hogy mekkora nagyságú volt a hőstett, s nem kell se ellenséget, se bajtársat a földek szintjéig alázni, hogy a mi cselekedeteink nagynak látsszanak, mert önmaguktól nagyok voltak a tettek. Amikor lentről nézzük az eget, s a felhők ide-oda magasodását, le-föl meg oldalra csúszását látjuk, mindig erre az ölelgetésre gondolunk. Elheverünk a fűben valami mezőn, éppen a tenger közelében, pont olyan boldogtalanságokkal megrakva, ahogyan a tengerek melletti füvön elheverhet az ember. Két kéz a tarkó alatt, s a szemek a tenger felé állnak rézsűt, helyesebben a tenger feletti ég felé. Hatalmas ég ez, nincsen neki határa, a szem határolja le, mert nem bír tovább látni. Valahol a messzeségben lefelé görbíti az eget, mintha feneke lenne a levegőnek, és nem lát mélyebbre, onnét a fenék alól jönnek a felhők, sebesen végigszántanak a szem fölött, s a szem kiolvas mindenféle kavarodásokat, amit az angyalok részei kavarnak. S ott fekszik az ember, a nagy boldogtalansága nekitapasztja a fűnek, és irigykedik, hogy az angyaloknak milyen egyszerű az élet, az persze nem jut eszébe, hogy mindez már a halál után van, csak így mondja magában: Az angyaloknak milyen egyszerű az élet. Nem gondolja, hogy a felhőket az ég sarkáról egy egész angyalcsapat fújja, hogy ilyen rendesen kavarogjanak, s hogy miféle munkák vannak még rájuk sózva, s hogy még véletlenségből se hagyhatják abba, s nem fökhetnek ki a tengerek partjára, nem mondhatják, majd megcsinálom holnap, mert ha valamit elnapolnának, nem lenne holnap, az egész szerkezet szétesne, nem lennének nappalok meg éjszakák, nem lennének emberek és állatok, s mindenféle