Kortárs, 1999. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 10. szám - Szepesi Attila: Két kerub - Csokonai és Weöres
lomjait, s a maga egyszeri és megismételhetetlen keservét szólaltatja meg. A közös, évezredek óta megszentelt poétái kacatokat elhajítja, és helyettük egyszerieket, csak rá jellemzőeket keres és talál. Nem a közös és mindenkori emberi szenvedést mondja, hanem a maga megalázottságát és külön nyomorúságát. Vádol, sóhajtozik és bölcselkedik És teszi mindezt azzal a különös gesztussal, hogy a még romantikus kellékkel berendezett környezetet háttérré mélyeszti, s erre a közeggé tett tájképre odarajzolja a maga egyszervolt önarcképét. Összetéveszthetetlen, görbült és emberszagú árnyékát. Azt a bizarr sziluettet, melyet korabeli ábrázolások nyomán ismerünk. A verse pedig csak az ő sorsának lenyomata immár. A Csokonai Vitéz Mihályé. A költészet alanya többé nem téveszthető össze. Nem a mindenkori poéta nevében szólal meg, hanem egy szubjektív költő nyilatkozik meg általa: a Lilla kiebrudalta, éhenkórász és szerelemittas Vitéz, akinek látjuk a holdfényben meghajolt árnyékát (mintha a sugarak ereje alatt roppanna magába). Ül a táj előtt, mely csupa festett díszlet és színpadi kacat, miközben a sorsát mondja, szinte érezzük nyomorult teste kipárolgását. Lehetetlen nem látnunk az arcát, összetört vonásait, ék alakú, ragyavert portréját, mely minden korábbi iglicéétől különbözik. Hogy milyenek voltak a költőelődei, lényegtelen. Önportréjuk nem tartozik hozzá a versükhöz. Ám itt, Kisaszszond estéjében tudomásul kell vennünk, hogy az álmatagnak induló idill, a szeszélyes árnyak lepte táj csak egy, csak egyetlen meghasonlott költő sorsának háttere. A magánosság pedig nem is olyan áldott, mint hihettük volna, s muzsikával és bölcs beletörődéssel elkendőzött fragmentumai a halál balsejtelmével viselősek. A költői szubjektum megszületett. A vers átlép a klasszika kollektivitásából a közeli, sugallataival immár jelenvaló romantikába, amely nem az általánosan érvényeset, a közös élményt, az egyetlen rend dicséretét mondja, hanem az egyszerű-egyedit. Nem az egyetlen időt, hanem a számolatlan egyéni idők valamelyikét. A fellázadt, a teremtéssel szembeforduló, a maga komor körvonalait a mindenkori háttérből kiemelni és megkülönböztetni kívánó egyetlen személyt. Nem a misztika nagybetűs Énje dalol többé, hanem a kisbetűvel írott én, melynek születési évszáma, testmérete és saját sorsa van. A nagybetűvel írott Én elnémult, csak a vers hátteréből küldi olykor - a személyes poéta álarcát kikölcsönözve ideig-óráig - a maga távoli és az újkori szeszélyek iránt gyanakvással teli üdvözletét. Míg aztán Weöres Sándor, a huszadik század szómágusa - a Babits taposta ösvényen továbblépve - fölöslegessé teszi, antán maga mögé hajítja a csaknem kétszáz esztendeig érvényes és elevenen ható poétái metódus megsárgult kódexét. Fellázad a kisbetűvel írandó én ellen, melynek szeszélyei egyre elviselhetetlenebbek, hasfelmetsző buzgalma egyre tébolyítóbb. A költőnek vissza kell térnie a klasszika megtartó erejéhez. A gesztus persze csak látszólag „visszatérés” a hajdanvolt klasszikába. Nem gyanútlan hátrálásról, nosztalgikus rákmenetről van itt szó, hanem az érvényes szót a maga hóbortjaival és sehova sem nyújtózó iszalag-indáival megbéklyózó, egyre tűrhetetlenebb, egyre mohóbban morbid és bugyuta poétás egyéniség elbúcsúztatásáról. Béke poraira. Az egyszeri lélek, a kontúros önarckép, a sebzett személy nyavalygása és önreflexiós mániája érvényét veszítette. Hogy ki volt, miféle görbült madárijesztő, hektikás balek és mákonyfaló kocsmatöltelék, mindegy. A szubjektív poéta már megtette a kötelességét, most aztán mehet. Elég volt a rigolyáiból, önpuffasztó szerénységéből és hónalja bűzéből. Elég volt keresett szófacsarásaiból és orrfacsaró szépelgéseiből. Elég volt tárgyiasságnak álcázott materializmusából. Nehezen búcsúzik szegény bolond, időnként azért vissza-visszamászik az ablakon, és súg ezt-azt a költőnek. Megteheti. De immár nem ő diktál. Igaz, ami igaz, eleget kesergett és vájkált a lelkében, eleget építgette roskatag gerendákból és tűzveszélyes papírfecnikből a maga szűkös és rigolyákkal aládúcolt, roskadó falakkal szegélyezett kis különvilágát. A tartalékait fölélte. Mögötte ezernyi különös lárva hever a porban.