Korunk Szava, 1933 (3. évfolyam, 1-23. szám)
1933-10-15 / 20. szám
338 Ön is egyszer követ arra az Ady Endrére, aki ezerévesen ezer gyökérből s csakugyan „tipikusan“ magyar volt! E magyar mérgezettség az alkotót kikerülhetetlen lázadóvá tette és mereven és megkerülhetetlenül szembeállította az uralkodó rétegekkel. Hiszen az utolsó két évszázad történelme nálunk az egyre mélyebb belső dekadenciába hulló s mesterségesen konzervált uralkodó rétegek harca a föltörekvő rétegekkel. A géniusz számára, a belső mérgezettségbe lökött teremtő erőknek csakis az utóbbiak, a folyton visszaszorított, folyton letiport feltörekvő rétegek győzelme hozhatott volna szabad területet, szabad levegőt, a harmonikus virágzás és termés lehetőségét. A magyar géniusz, a teremtő, a hős, az igazi tehát száz esztendő óta velük tart szolidaritást, velük kötött egyességet, Petőfi éppenúgy, mint Eötvös József, Arany János éppenúgy, mint Ady Endre, Jókai Mór, Tolnai Lajos,Justh Zsigmond, Móricz Zsigmond,Juhász Gyula, tehát az irodalom, az alkotó egyéniség már a saját léte szempontjából is szociális állásfoglalásra kényszerült. Ön azonban, Kegyelmes Úr, e kötelező, kemény s heroikus tradícióval szemben az uralkodó rétegek kegyének kényelmét és biztonságát választotta s nem is feltételezem, hogy egyéni érdekekből, hanem elsősorban azért, mivel a magyar kérdés egész valóját nem ismeri, a magyar alkotó sorsának, hivatásának lényét nem élte át. Ön, az uralkodó rétegek „nemzeti“ érzületének díszes, előkelő köntösét vállalta s kanyaritotta vállaira és egész élete alatt nem jött rá, hogy e köntös épenúgy nem magyar, mint a történelmi romanticizmus „Hadura“. S szellemi életünk természetrajzát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke mégis Önben látja a „tipikus“ magyarság megtestesülését! Végigolvastam a Kegyelmes Úr emlékezéseit, őszinte vallomásait gyermekkoráról és ifjúságáról, az író legfontosabb korszakáról. Elárulja benne, hogy milyen eredeti horizonttal indult az irodalomba, hogy melyek alkotó egyéniségének a gyökerei s milyen elrendelő élmények táplálták. Megismertet derék, magyar érzületű család tagjaival, tanáraival, iskolatársaival s rajtuk kívül néhány snájdig huszártiszttel, egy pár kacér és nemkacér szép asszonnyal s néhány dzsentri figurával. Ennyit vett Ön észre a magyar életből, ezért nem is tudott sohasem széles szolidaritást alkotni, ezért nem tudta sohasem a magyar élet méreteit, igazi méreteit, törvényeit, életanyagát hőseibe s művei keretébe beilleszteni. Eötvös József, arisztokrata létére, Viola alakját építette a magyar próza hősei közé, Arany János többek között Toldit és Bolond Istókot adta a magyar epikának, Petőfi az Apostolt, Ön azonban Gyurkovicsokat, Simon Zsuzsákat s közvetlen és távolabbi rokonaikat. Nem állítom, hogy munkái bizonyos vonatkozásban nem képviselnek értéket, de végre is: örök igényekkel kell értékelnünk s a természetes magyar kultúrhorizont méreteihez kell mérnünk még ebben a mai reklámvilágban is, a kritikátlanság mai vásárában is. _ Ön, Kegyelmes Úr, azok közé tartozik, akik az 1867-es korszak politikai átragyogásához a kísérőzenét szolgáltatták. Közvetlen az Ön kiterebélyesedése előtt volt egy igen érdekes fejlődési vonal a magyar prózában: Tolnai Lajos és Justh Zsigmond képviselik. Mindketten voltak olyan elbeszélő tehetségek, mint Ön s mindketten a méltatlan feledés magyar sorsába hullottak. Justh Zsigmond korán meghalt, mielőtt még terveit kibonthatta volna, Tolnai Lajos pedig üldözött vad lett, egyik sem kapott olyan igazolást, mint Ön, holott a történelem őket igazolta. Tolnai nyílt és hősi szembefordulás volt 1867 Magyarországával s igen helyesen úgy látta, hogy ez a történelmi fordulat a magyar társadalom alját vetette többnyire a felszínre, akik azután egy nagyhangú és igazi átfogó szolidaritásra nem is gondoló álnacionalizmust portáltak s ennek leple alatt a szociális és emberi hibák, bűnök s rettenetességek „modern, liberális“ nagyüzemét rendezték be. Justh Zsigmond pedig az uralkodó rétegek kikerülhetetlen, belső bomlásáról vallott s a parasztsággal való összeforrásban látta a menekvés egyetlen útját. Velük szemben Ön, Kegyelmes Úr, tetszetős meséket mondott az uralkodó rétegeknek s a zagyva, óriási belső megtisztításra és nevelésre szoruló középosztálynak akkor, mikor a belső férgek már a torkunk felé rágcsáltak. Önnek a rettentő magyar megrekedtség, az abnormis magyar szociális helyzet, szellemi életünk kegyetlen kontraszelekciója volt öntudatlan mentora. Ha Ön Tolnai Lajos alkatú egyéniség lett volna, nem kerülte volna el Tolnai Lajos sorsát. Ha a 67-es korszak szörnyű szellemét nem sikerült volna óriási erőpazarlás és valóságos magyar öngyilkosság útján mindmáig kiterjeszteni, akkor Ön sohasem emelkedett volna hivatalosan ekkora magasságba. Ezért nem tudunk mi ünnepelni az Ön ünnepén, ama másik Magyarország mégis csak él és néha-néha verdesni kezdenek lekötött szárnyai . . . S miért írom éppen az Ön ünnepsége alkalmával e sorokat? Azt hiszem, hangom higgadtsága mindenkit meggyőz arról, hogy egy régi és mélyekig nyúló fájdalom kényszerített és vezetett. Önnek igen könnyű volt magyarnak lennie, csupán egy korszak uralkodó rétegének uralkodó véleményeit kellett magába szívnia s kifejeznie. De bennem élnek mindazok, akik vállalták a tragédiát, mert idők óta már másként a magyarságot sem lehet vállalni. Bennem él Csokonai magánya, tudom, hogy az agg Kazinczy gyalog rótt nehéz kilométereket, mert kocsira már nem tellett, tudom, hogy a forradalmár Petőfi néhány hónappal halála előtt s a magyar forradalom kellős közepében garasokért talpalt, bennem fáj, hogy alávaló kezek büntetlenül üthették a „fehér időkben“ Juhász Gyulát, hogy még a halott Adyt is meg lehet rugdosni ... S minek folytassam ezt a szomorú listát, a „tipikusan“ magyar mindig nagyon megjárta itten, nemcsak életében, hanem még a halálban is, szánandók itten a bölcsek és nyugtalan panaszok tájai a temetők. A másik Magyarországot sikerült mindmáig elsüllyeszteni s ha végleg sikerül ez, tudom, hogy az emberiség lesz vele kevesebb. De azt nem tudom, hogy a nagy emberi kultúra az Ön műveiben ama másik Magyarország helyett valami különöset nyert volna Budapesten, 1933 őszén. Kiváló tisztelettel: FÉJA GÉZA. KÖNYVEKRŐL, FRANZ WERFEL: LEHET-E ISTENHIT NÉLKÜL ÉLNI. Werfel nem pap, nem tudós és nem metafizikus, hanem író. Az elsők közé tartozik, munkásságával a legmagasabb helyet biztosította magának a világirodalom történetében. Az emberiségnek ehhez az égető kérdéséhez az „olvasóval való közös élethelyzetének jogánál fogva szól hozzá. Ő is a gondolkodók osztályához tartozik, a pártok és világnézetek két széke közt ő is a földre esett. Egy órai metafizikai elmélyedést követel tőlünk. Szívesen elhallgatnánk a szavát több óra hosszat is. Mestere a szónak. Közvetlen, világos és egyszerű. Páratlanul éles intelligenciájával s a novellista könnyedségével valósággal felvillanyozza az olvasót s észrevétlenül emeli ki a dohos és ködös hétköznap korlátai közül a mély és átfogó szemléleti mód szabadságába. A nagyváros egyik átlag utcáján megfog egy átlagembert, „napjaink történetének igazi hordozóját“, mint mondja, „a demokrácia tulajdonképpeni alanyát és tárgyát“ és a górcső alá helyezi. Átvilágít rajta, mintha üvegből volna. Gyermekkor, szülői ház, iskola, nevelés, szellemi krízis, „Welträtsel“, eltompulás, kenyérkereset . . . (Ilyen élesen meglátni és ilyen döbbenetesen leírni, csak író tud.) Aztán megformulázza ennek az embernek „öntudatlan tudati állapotát.“ Ezt el kell olvasni. Ez a „modern öntudatállapot,“ a naturalisztikus nihilizmus az igazi betegsége ennek a kornak, amelyben a legszerencsétlenebb lett az ember. „Nincs egyebe szegény, szeretett Énjénél s ez az Én is sajnos már csak depresszív állapotok láncolataként, a nyugdíjgond, a tompa halálfélelem, határozatlan keserűség, határtalan magányérzés, a véredények kezdődő elhasználtsága, köszvény formájában válik tudatossá előtte. Ő az az ember, aki legjobban meg van fosztva az egyetemesség iránti kötelezettség érzésétől . . .“ így nem lehet élni. S ennek az embernek a fiai (az új generáció) már meg akarnak szabadulni saját Énjüktől. Valamilyen rendhez, tekintélyhez akarnak csatlakozni ,amelyért az életüket is készek feláldozni.“ Ilyen csak egy van: a hit. Az egyik fiú a kommunizmusban hisz, a másik a nemzeti szocializmusban. Az egyik az élelmiszert vallja életcélnak, Istent a gazdag elnyomók ravasz találmányának s a proletariátust az eljövendő megváltónak tartja. Credo quia absurdum ... A másiknak még könnyebb a dolga. A kommunizmus néhány erkölcsi és tudományos belátást mégis követel híveitől; a nacionalizmus csak azt követeli, hogy megszülessenek. S az élettani illetékességből erkölcsi érdem lesz. A test Istenné válik. Mindkét mozgalom a nihilisztikus korszak gyümölcse — ők sem ismernek transcendentális megkötöttséget s ők is a légüres térben függenek. Werfel egy pár oldalon újszerűen és tökéletesen jellemzi őket. Minden szava célba talál és robban. De nem kíméli e kor mellékbálványait sem: a technikát, az államot, a várost. „A modern állam az egymással versenyző választó