Korunk, 1933. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1933 / 7-8. szám - Dobossy László: Hit a nevelésben
Dobossy László: Hit a nevelésben507 bámulatos pedagógiai eszközökkel a köztársaság védelmére beállított ifjúságnak kellett a szavazó urnákhoz nőnie, hogy Hitler uralomra juthasson! (Ennek az ifjúságnak a lelki fejlődését érdekesen és tanulságosan, bár bántó (azonban jellemző) lirizmussal mutatja be Günther Gründel könyve: Die Sendung der jungen Generation, (C. H. Beck, München, 1932.); ugyancsak érdekes és tanulságos adalék Maurice Martin du Gard válaszcikke és kritikája: La mission de la jeunesse (Nouvelles Littéraires, 1933. III. 4.) mert egy ellenkező irányú, de lényegileg azonos fejlődésnek a dokumentuma.) A fejlődés tehát újból áthúzta az ideológiákra és fikciókra építő gondolkodók számításait. Milyen groteszkül hat ma már pl. Allas Fischernek, a legkiválóbb német nevelésszociológusnak ilyen kiindulási tétele: „Semmi kétség az iránt, hogy a nevelésben a mai világhelyzet az egységesítő törekvést állítja fel legégetőbb követelménnyé. Úgy a Népszövetség hivatalos nevelési irodája, mint a legtöbb állam iskolaügyi kormányzata olyan módszerek kidolgozásán fáradozik, amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy a felnövő és az azután következő nemzedékek közötti lappangó összeütközéseket tudatosan és radikálisan pacifista neveléssel vagy legalább is a népek kölcsönös megértésének jegyében tartott neveléssel elhárítsák.“ (Handbuch der Soziologie c. gyűjtemény, Pädagogische Soz. című tanulmány, 424.) A németországihoz hasonló jelenséget figyelhetünk meg érdekesen Csehszlovákiában is: az iskola a demokrácia bástyája és az ifjúság egyre jobban özönlik át a nem-demokrata táborokba. Szinte a „sors játéka“ volt, hogy a Csehszlovák Tanítók Szövetsége épp akkor rendezte impozáns propaganda hetét az idén a demokratikus nevelésbe vetett hit megszilárdítására (április 1.—7.), amikor az ifjúság nagy része rendőröktől összeverve tüntetett a fasiszta Nemzeti Liga gyűlésein s amikor a Pritomnost című intellektuális riportlap sorozatos seregszemléje kétséget kizárólag mutatja be az ifjúság elfejlődését. Visszanézhetnénk a múltba is annak igazolásáért, hogy nem napjaink problémájáról van itten szó, hanem egy örökérvényű törvény mai applikálódásáról és hogy nem csupán a németországi események nyomasztó hatása váltotta ki érveinket. Felsorolhatnánk ékes példákat: a mindenre kiterjedő s a maga nemében tökéletes, de a reformáció hullámainak gátat vetni még sem biró középkori katholikus nevelést, vagy a még tökéletesebb s mégis Voltairet és az enciklopedistákat szülő jezsuita pedagógiát, amely minden pompás eszközével (gyóntatószék, szószék, iskola) sem bírta elgáncsolni a nagy forradalom diadalát. Azonban feleslegesnek látszik a példák halmozása. A felsorolt néhány tény elégséges annak bizonyítására, hogy az iskola mindenhatóságába vetett hit egy megelőző kor ideológiai csökevényének a továbbérzése s így tipikus tünete a szellemi jelenségek öntörvényű életének s működésének a bukás előtti időszakban. Egyszersmint pedig újólag igazolják azt a meggyőződésemet, hogy pontos különbséget kell tennünk a spontán nevelésfolyamat (a „társadalombanövés“) és annak egyik eszköze: az iskola, illetve a tanítói munka között. (L. erről „A modern nevelés szociológiája“ című tanulmányomat, Korunk 1932. 7.—8. szám.) Ez a megkülönböztetés a vizsgált problémát új helyzetbe állítja. A szó klasszikus értelmében vett nevelés, a teljes nevelésfolyamat, nemcsak lehet társadalomváltoztató, de mindig is az volt: a társadalmi élet folyamatosságának a fenntartója és megszakítás nélküli továbbfejlesztője. Ki tagadná, hogy a társadalmak fejlődése valóban generációk egymáshoz idomulásán át történik? Ez maga az élet, maga a