Korunk 1960 (19. évfolyam)
1960 / 9. szám - TÉNYEK ÉS ÉRVEK - Természet és társadalom - LADÁNYI LÁSZLÓ: A vérátömlesztés
A vérátömlesztés A transzfúzió az orvostudomány újkeletű ága, elméleti megalapozása és gyakorlati kibontakozása századunkra esik. Ennek ellenére történelmi gyökerei még az ókorba nyúlnak vissza. Az összefüggéseket kutató ember számára a vér az élet, az erő, az ifjúság, a bölcsesség és az áldozat jelképévé válik. Kialakul az a téves felfogás, hogy az élet végét jelentő öregség a vér elváltozásának tulajdonítható. A monda szerint Medea úgy fiatalította meg az agg Anchisest, hogy nyakeréből kiengedett vére helyébe friss, fiatal vért töltött. A valóságban azonban nem segített a ,,cura medeana“ még Vili. Incze pápán sem, akivel három ifjú vérét itatták meg, és mégis rövidesen elhunyt. Jean Baptiste Denis, a párizsi egyetem filozófia professzorának javaslata alapján Emeret, XIV. Lajos udvarának csodadoktora, 1667-ben bárányvért vezet be egyik páciense vérkeringésébe, természetesen halálos kimenettel. A következő századok folyamán kísérletek történnek, hogy egyik ember vérét sebesült társának ereibe vezessék, de a két végletű — életmentő és katasztrofális — eredmények a véletlen játékává válnak. Jelentős eredmények elérését két tény gátolta: a kompatibilitás törvényei és a véralvadás meggátlása ismeretének hiánya. A vérátömlesztés elméleti alapjának lefektetése, valamint gyakorlati kivitelezésének részletkérdései a századforduló idején mint sürgősen megoldandó feladatok jelentkeztek. A megoldás lehetőségét az orvostudomány és a kémia gyors fejlődése szolgáltatta. Tisztázódik, hogy állati és emberi vér keveredése in vivo halálos, mert az alapjukat alkotó sokféle fehérje különbözőségét az élő szervezet képtelen elviselni. A vér nagyarányú megkülönböztethetőségét bizonyítja ezen túlmenően az is, hogy még az emberi fajon belül sem adhat bárki bárkinek vért. Az 1900-as év döntő fordulatot hoz. Landsteiner felfedezi a C(1), A (II), B(III) vércsoportokat, majd két évvel később tanítványai — Decastello és Sturki — a negyediket, az AB (IV)-et. A vércsoportokat Jansky lengyel orvos rendszerezi, számozza meg, s ő állapítja meg a sikeres vérátömlesztést biztosító csoportszabályokat. Ezek szerint röviden: bárki adhat vért a saját csoportján belül, az O (I) csoportbeliek univerzális donorok, vagyis az összes többi csoportbelinek adhatnak vért; az AB (IV)-be tartozók univerzális receptorok, azaz bármilyen más csoportú egyéntől kaphatnak vért. Ennek ismeretében lehetővé vált az embertől emberbe való közvetlen vértranszfúzió. A következő jelentős eredmény abban állt, hogy kiderült a nátriumcitrát — a vegyészek által már régóta ismert szerves só — véralvadásgátló hatása. Ezzel megnyílt az út a vér konzerválása felé; a vért tárolni lehetett, a donort pedig függetleníteni a receptortól. Felfedezik, hogy a vér hemolízise — a vörös vérsejtek felbomlása — időben kitolható, ha a stabilizáló oldathoz, citráton kívül, konzerváló anyagként glukózot adnak. Ez a cukorféleség biztosítja a vörös vérsejtek tápanyag-szükségletét. Anyagcseréjüket úgy csökkentik, hogy a vért -1-46 Ca 4 hűtőszekrényekben tartják. Ezzel a módszerrel majdnem egy havi tárolási idő érhető el. A fertőzés veszélyének elhárítása végett mind a vérvevő, mind a transzfúziós eszközöket vízgőzös autoklávolás útján — megfelelő nyomás és hőmérséklet mellett — gondosan csírátlanítják. A vérvétel és a vérátömlesztés műveletét a sterilitás szabályainak szigorú betartásával végzik. A transzfúzió utáni reakciók egyik oka a pirogén anyagoknak a stabilizáló oldatban való jelenléte. A pirogének a mikroorganizmusok anyagcsere-termékei. Sterilizálás útján a baktériumok megsemmisíthetők, de a vízben jelenlevő pirogén anyagok nem, s azok a szervezetbe jutva lázt idéznek elő. Ez elkerülhető, ha a stabilizáló oldat készítéséhez friss, bidesztillált vizet használnak, s az oldatot sterilizálják még mielőtt a mikroorganizmusok nagyarányú növekedése és szaporodása bekövetkeznék. Az első világháború idején szerzett tapasztalatok világszerte arra bátorították a kutatókat, hogy hozzálássanak a vérgyűjtés intézményesítéséhez. E mozgalom élén a fiatal proletárállam, a Szovjetunió haladt. 1926. március 1-én Moszkvában megnyílt a világ első, transzfúziós kutatásokkal folgalkozó különleges intézete, ahol főleg A. A. Bogdanov, A. A. Bogomelec és A. A. Bagdaszarov szovjet kutatók fejtettek ki értékes tudományos tevékenységet. A helyi jellegű vérgyűjtés hazánkban is megkezdődött már századunk első felében N. Ionescu, Gr. Benetato és I. Nicolau úttörő munkásságának eredményeként, de a nagy, az egész országot átfogó vérgyűjtőhálózat kiépítésére csak 1951-ben került sor Pokrovszkij szovjet tanácsos értékes útmutatásai alapján. Hazánkban minisztertanácsi határozat szabályozza, hogy a véradók sorába csak 18 — 60 életév közötti egyén léphet be, s senki sem adhat gyakrabban vért, mint hathetente és hatnál többször egy esztendőben. Ez az intézkedés nemcsak a vér megfelelő minőségét hivatott biztosítani, hanem népi demokráciánk