Korunk 1971 (30. évfolyam)
1971 / 2. szám - SZEMLE - KÁNTOR LAJOS: Az irodalomtudomány ígérete (Kövek)
KÖVEK ® 1971 bevezetője árulkodik, nyilvánvalóan újabb keletű, mint maguk az irodalomtörténeti elemzések, mégsem érezzük erőszakoltnak, divat jellegűnek a módszer elméleti hangsúlyozását (mint ahogy sajtónkból nem egy ilyen példát említhetnénk); talán ösztönösen, az anyaggal küzdve, talán bizonyos közvetítéssel, mindenesetre Szigeti József valóban a modern mű-központú elemzés közelébe jutott el a Comoedia Balassi Menyhárt áruitatásáról szerzőségének titkait kutatva. Különös érdeme — ennek köszönheti egyébként a megnyugtatónak látszó irodalomtörténeti eredményt Bornemisza szerzőségének eldöntésében —, hogy az említett szociologizáló gyakorlat után nem úgy próbálta megújítani kutató-elemző módszerét, hogy teljesen elfordult a történetiségtől, csak az irodalmi mű szerkezeti elemeibe koncentrálva, hanem a mű egyes elemeinek részletes, alapos vizsgálatából levonható tanulságokat szembesítette a korra vonatkozó történettudományi, filozófiai, teológiai ismeretekkel. Részletkérdésekben a szakember itt-ott bizonyára vitatkozhatna Szigetivel (megmagyarázható elfogultsággal kutatási tárgya iránt, egyikmásik történelmi vagy darabbeli figurát, például Zay Ferencet, Tamás deákot vagy magát Balassi Menyhártot — és talán a közember Balassi Bálintot is, a kötet másik jelentős tanulmányában — túlértékeli, elnéző irántuk, s ez a szövegben ellentmondásokhoz vezet), abból viszont csak tanulni lehet, ahogy egy látszólag apró magyar irodalomtörténeti kérdést világirodalmi távlatba állít, felhasználva a régi s a legújabb szakirodalmat (a román irodalom- és történettudomány eredményeit is) igaza bizonyítására. Szakítani az elfogultságokkal, saját elfogultságainkkal is, s reális esztétikai mércét alkalmazni — még kényesebb feladat ez, ahogy közeledünk napjaink irodalmához. A vulgarizálás, a proletkult itt okozta a legnagyobb károkat — s nem csupán a kutatónak, a magyarázónak, de a kutatás tárgyának is ártott. Könyvében Marosi Péter önkritikailag használja a többes szám első személyt, amikor megállapítja, hogy Salamon Ernő „eddigi méltatói, többnyire a költő életrajzának függvényeként vagy jobb esetben a társadalmi mondanivalók szempontjából elemeztük csak verseit, a költészetének lényegét hordozó líraisága pedig elsikkadt az irodalomtörténeti publicisztikában“. Ezt a tényt tudatosítva, szerzőnk elhárítja magától a kísértést, hogy az életrajz során túlságosan belemerüljön a marosmenti famunkás-mozgalmak leírásába, s a Salamon Ernő-verseket ehhez illusztrációul használja („mégse tegyünk egy lépést se azoknak útján, akik történeti események illusztrációjának tartják a költészetet“). De akárcsak Szigeti, ő is óvakodik egy új egyoldalúságtól, visszautasítja „egyesek“ nézeteit (jó volna egyszer már néven nevezni az „egyeseket“, félreértések elkerülése végett), akik például a „tiszta líra“ irodalomelméleti követelményével ajkukon, elvetnék a forradalmi lírát, tagadnák a lírai létjogát. Noha a Salamon Ernőkönyv publicisztikai fordulatai „könnyedségükkel“ helyenként zavarólag hatnak, nem meghátrálásként a nagyobb feladat elől, hanem a korigényt felismerő érdemként tudhatjuk be, hogy Marosi feladta a hagyományos, teljességre törő monográfia tervét, s ha ösztönösebben is, mint Szigeti, lényegében ő is a mű-központú elemzés felé tett lépéseket, kevésbé a tanulmány strukturalista látszatú szerkezetével (a fejezetek 306