Korunk 1977 (36. évfolyam)
1977 / 10. szám - ROTH ENDRE: A demitizáló Shakespeare (Troilus és Cressida)
ROTH ENDRE A demitizáló Shakespeare Troilus és Cressida Egy a harminchét közül. Különös színmű ősbemutatóján megbukott, a szerző bánatára. A IV. Henrik epilógusában Shakespeare említi a bukást, s arra is emlékeztet, hogy „legközelebbre jobbat“ ígért, illő szerénységgel önmagát s nem az értetlen közönséget okolva a Sikertelenségért. Sosem tartozott a sokat játszott Shakespeare-darabok közé, sőt: évszázadokon át egyáltalán nem játszották sehol, Angliában sem. Talán azért, mert nem tudták, melyik skatulyából szedjék elő: sem tragédia, sem komédia, sem igazi történelmi dráma, sem „komoly“, sem „komolytalan“ darab. A gúnyos fintor mögé rejtett keserű sóhaj nem könnyen élvezhető. A huszadik század második fele más koroknál fogékonyabbnak mutatkozik e különös darab üzenete iránt. Ma már sok helyütt játsszák, majdnem mindig sikerrel. Hegel, aki Esztétikájában rengetegszer említ és elemez Shakespeare-műveket, még nem vesz tudomást róla. Marx figyelmét viszont nem kerülte el — hisszük, nem véletlenülhosszan idéz belőle A moralizáló kritika és a kritizáló morál című munkájában), Thersites iróniáját használva a maga ellenfele ellen). Olvastunk olyan mai színháztörténeti munkát is, amely a Shakespeare-művek között nem is említi a Troilus és Cressidát (mi sem említjük itt a szerző nevét). Kortársaink közül sokan szenteltek azonban tanulmányt e műnek; egyesekre a továbbiakban utalni fogunk. Mihnea Gheorghiu Shakespeare-könyvében tragédiának minősíti. Ha nem is érthetünk ezzel egyet, úgy hisszük, sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint az a felfogás, amely csupán paródiát lát benne, például az Iliász paródiáját, amelyet szerzője kifejezetten a nagy görög eposz kigúnyolására alkotott volna. Szerb Antal mélyebbre ás: szerinte a Troilus és Cressida „a shakespeare-i világkép paródiája“, amelyben tehát önmaga drámai felfogása elé tart görbetükröt a költő. Szerb Antal arra is felhívja a figyelmet, hogy ez a mű Shakespeare életének „sötét korában“ (1601—1608), a legnagyobb tragédiák (Hamlet, Macbeth, Lear király, Othello) szomszédságában keletkezett. Ebben a korban csupán két „vígjátékot“ írt Shakespeare, a Troilus és Cressidára is áll, amit Szerb Antal a másikról (Szeget szeggel) megjegyez, nevezetesen, hogy „keserűbb, mint akárhány tragédia“. Kardos László szerint a Troilus és Cressidas tragikomédia, s úgy véljük, műfajilag ez a legpontosabb meghatározás. Kardos még ezt is írja: „annak, amit tragikomédiának nevezünk, van valami sajátosan shakespeare-i íze“. Így igaz. Gondoljunk a nagy tragédiákban is burjánzó komikumra: az okosok élceire, az együgyűek bambaságaira és az őrültek fintoraira. Nem csupán olcsó drámaszerkesztési fogások ezek, funkciójuk nem a feszültség pillanatnyi enyhítése, a kollíziók kirobbanásának késleltetése; sokkal inkább az író teljességigényének szolgál: a dolgok fonákja is a tragikus lét lényegéhez tartozik. A tragikomédiák tehát nem idegen testek, nem véletlen kitérők és nem a teremtő energia halványulásának a megnyilvánulásai Shakespeare életművében, hanem igenis az életmű lényegéhez tartoznak, ha ritkábban jelentkeznek is a műfajilag átlátszóbb képletű tragédiáknál, komédiáknál, történelmi drámáknál. A Troilus és Cressida sztorija valóban az Iliászból származik. (Mellesleg: nem közvetítők nélkül. Ilyen közvetítőkként említi Babits és Szerb Antal Boccaccio Filostratóját és Chaucer Troilus és Cressidáját; mások is feldolgozták tehát a homéroszi szüzsét.) Ám Shakespeare színműve nem az Iliászt parodizálja, nem az ellen irányul sértő szándékkal. Ha van is történelmi magva, ha igaz is, hogy a görög— trójai háború megesett, ha Homérosz leírásai alapján Schliemann meg is találta Trója egykori várának romjait, az Iliász alakjai szintúgy költöztek, mint a Shakespeare-éi, igazságuk szintúgy költői, nem történelmi igazság. Nem azt állítja a nagy világtalan költő eposza, hogy így történt, hanem hogy így történhetett; Shakespeare műve pedig az eposz (egy részének) fonákját mutatja: éppenséggel emígy is történhetett. Levitchi azt írja, hogy Shakespeare-nél „bálványrombolással állunk szemben“. Ez igaz. De a bálvány, amelyet ő ledönt, nem Homérosz, a költő, hanem Achilles, a hős idealizált képe.