Korunk 1984 (43. évfolyam)

1984 / 12. szám - LÁTÓHATÁR - KÁNTOR LAJOS: A műfordítás etikája (Híd, 1984. 9.)

embernek alázattal, egyszersmind bátran kell vállalnia faja sorsából rá háruló felelősségét. Minden másfajta magatartás meghátrálás lenne, következményeiben tragikus. Az ember képesnek bizonyult arra, hogy megértse és ellenőrizze az őt környező világot. Miért ne lenne képes az önismeretre és az önuralomra is?“ Egy másik jelentékeny humanista, Carl R. Rogers szerint a teljes élet­folyamat, nem pedig állapot, irány, mozdulatlan cél. A kultúra nevelő hatása a meggyőződés és az önszabályozás erejével szabadítja fel az embert, és alapozza meg a tartós emberi kapcsolatokat. A művelődésbeli szelektivitás kritériumaival rendelkező ember szá­mára a szabadság és a determináltság viszonya a legtermészetesebb komplemen­taritás. Dávid Judit a műfordítás etikája (Híd, 1984. 9.) Sava Babic, a jeles szerb műfordító két esszéjét is olvashatjuk a Bori Imre szerkesztette újvidéki folyóiratban a műfordítás etikai és esztétikai kérdései­ről. „Néhány évtizeddel ezelőtt nálunk elképzelhetetlen lett volna a műfordítás etikai és esztétikai vonatkozásairól tár­gyalni“ — írja Babic, a szerb-horvát irodalomra gondolva, „egy kultúra tu­datosodásának“ jelét látja abban, hogy „megértette a műfordítás lényegét“. Kü­lönválasztva az etikai és esztétikai nor­mákat, az előbbieket az alkotáson kí­vülieknek, az utóbbiakat magában az alkotásban érvényesülőknek minősíti; egyúttal felállítja azt a tézist, hogy „er­ről mindig csak a kivételes művek, te­hetséges műfordítók és az alkotásértékű műfordítások esetében beszélhetünk“. Az etikai ismérvek között a legfonto­sabbnak az egyébként jól ismert (csak nem mindig érvényesülő) követelményt tartja: csak olyan műveket kell fordíta­ni, amelyeknek kivételes értékéről a műfordító meg van győződve. Az al­kotó kihívásnál nem kevésbé nehéz fel­adatokat ró a fordítóra a gyenge mű­vek tolmácsolása — másképpen: ilyen­kor ugyanis a gépiesség kerül előtérbe, illetve a fordító etikája veszélybe, „tu­lajdonképpen személyének integritása válik kérdésessé“. Babic nem említi itt a másik veszélyt, amikor is a műfordító személyisége pozitív értelemben rávetül az eredetileg gyenge műre, ami esztéti­kailag részben nyereség, másrészt vi­szont hamisításhoz vezet (és szintén azt a bizonyos integritást veszélyezteti). A színvonal mellett fölmerül természete­sen az azonosulni tudás kérdése. „A fordítónak nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is megadatott a választás lehetősége, még ha ez korlátozott is, hogy vállalkozzon vagy ne vállalkozzon egy-egy alkotás átültetésére. Ezúttal is személyiségének integritásáról van szó, azaz az etikai komponensről, arról, hogy a fordító világszemlélete mennyire azo­nosítható azzal a szemlélettel, amelyet a lefordítandó mű tolmácsol. Ez nem azt jelenti, hogy etikai szempontból csak az olyan esetek helyénvalóak, ami­kor maradéktalan az azonosság, hanem lényegesek azok az esetek is, amikor teljes az eltérés, amikor a fordító kép­telen elfogadni az eredeti művet.“ (Sava Babic egy személyes példát említ, na­gyon őszintén és etikusan, amikor is nem tudott vállalkozni Kölcsey irodalmi és történelmi értékű versének szerb nyel­ven való megszólaltatására, viszont az etikai normákkal összeegyeztethetőnek tekinti, hogy ugyanezt a műalkotást egy más helyzetben Paszkál Gilevszki végül is lefordította.) A műfordítás esztétikai kérdéseinek körét Babic szintén saját írói tapaszta­latai alapján vázolja, elsősorban Petőfi­­versek tolmácsolásának nehézségeit, a fordítói hűség és hűtlenség dialektikus viszonyát példázva. Szól a belső idéze­tekről is, egy Eörsi-vers kapcsán, amely a híres Petőfi-verset (Szabadság, szere­lem) parafrazálja, illetve gondolja újra. Ehhez a műfordítói munkájához fűzi Babic következő lendületes eszmefutta­tását: „Miért ragaszkodott a fordító ép­pen ehhez az Eörsi-vershez? Választha­tott volna más költőt, más költeményt vagy másik Eörsi-verset is. Elsősorban ez a vers jó példa annak érzékelteté­sére, milyen összetett helyzetekkel kell megbirkóznia a fordítónak. Az idézetek fordítása mindig összetett és nehéz fel­adat. S hogy miért választotta a fordító éppen az Eörsi-verset? A költő ebben a versben nagy elődjét idézi, de csak a szabadságot és a szerelmet vállalja, nem pedig Petőfi tragikus sorsát is. Petőfi XIX. századi költő, annak a századnak a gyermeke, amely úgy tartotta, hogy az ember ura a maga halálának, megvált­hatja önmagát és megváltoztathatja a világot. Eörsi XX. századi ember és költő: az ember már nem hiszi, hogy maga irányíthatja sorsát, a különböző mesterkedések folytán [...] ezrek vég­zik tömegsírban; nem az egyes e­­­­bertől függ, hogy kitör-e az atomhábo­rú. .. Nincsenek illúziók. A költő felfedezte ezt a különbséget.

Next