Korunk 2009 (III. folyam 20.)
2009 / 4. szám = Reklámfogások - TÉKA - BALON RUFF ZSOLT: Tanulmányok a másként azonosról
Vagyis a történeti szöveg reprezentációk (reprezentációjának) reprezentációja. De, teszem hozzá, annál valóságosabb érvényt gerjeszt. Keszeg Anna értelmező beavatkozása Marin elbeszél és-fogalmát is „sajátos” reprezentációként működteti. Az azonosítás intenciózus, de indokolható. Érvként, illetve ,,értékfogalom”(!) gyanánt hasznosítja, amikor a Marin-modellt a történetírás episztemológiai válságára adható lehetséges megfejtésként, mintegy önkéntelen állásfoglalásként interpretálja, s ezzel a gesztussal valahova a modern, történelmet „uraló” történetírás, illetve a végletesen posztmodern, a történelmet tárgyi igazságától megfosztó „nyelvi fordulat” diskurzusa közé helyezné el. Ettől persze a modell még ízig-vérig posztmodern fogantatású elgondolás (marad), íme: „Az elbeszélés olyan sajátos reprezentáció, melynek tárgya identitásában sohasem létezik előzetesként” (75.), vagy logikailag problémásabb megfogalmazásban, az elbeszélés „egy rajta kívül semmilyen létmódban nem létező identitást annak reprezentációjaként ír le” (58.). De ennél is meredekebb, elbizonytalanítóbb megfontolásokról van szó: „egy eredeti identitás fikciója minden esetben hihető, hiszen az eredetnél elvileg bármi lehet, a fikció pedig minden esetben reprezentációként értelmeződik” (uo.). A fentebb már említett Gérard Noiriel úgy oldaná meg az efféle filozófiaiepisztemológiai problémát, hogy „pragmatikusan” kirekesztené a történész foglalatosságaiból. Vagyis egyszerűen nem tekinti megoldandó problémának. Keszeg Anna viszont vállalja a „fundamentalista” kihívást, és leginkább Roger Chartier, valamint Frangois Hartog francia historiográfusok megfontolásai által indíttatva - a válságvita összefüggésében inkább a „bizonyosságok” szavatolójának tekinti Marin narratívamodelljét, mint ami egyúttal Hayden White szélsőséges narratológiájának érvénytelenítésére is alkalmas. A marini történetírás létalkotó szimulákrum: a folyvást „másként azonosról” szóló diskurzus, amely tehát nemcsak felfed (történeti identitást tulajdonít, visszaállít), hanem szükségszerűen el is fed; nemcsak jelenlétet, hanem a hiányt is tovább generálja, s ezért számolnia kell saját módszertani kategóriáinak inherens elégtelenségével - saját diskurzusának történeti csúsz(tat)ásával. A reprezentáció-elbeszélés-történetírás ekvivalencia-sorozatának kifejtése végén állítható: „Ahogyan az elbeszélés egy identitásként nem érvényes létezést identitásként ír le, ugyanúgy a kutatás diskurzusa is saját kategóriáival és azok csődjével (kelepcéivel) azonosként írja le kutatása tárgyát.” (78.) A tanulmányíró érvelése szerint azonban éppen a reprezentáció modellje szavatolja, hogy ez a típusú történetírás alávethető verifikációs eljárásoknak. Azaz, tenném hozzá, ha elvileg nem, működtetésében kijátszaná az önhistorizálás s egyúttal a „lényegtelen” szimulákrum mondásának önreferenciális képtelenségét... Zuh Deodáth tanulmánya is rávilágít a kortárs történetírás filozófiai-módszertani problematikusságára, de teszi ezt Reinhart Koselleck német történész munkássága (vagy legalábbis annak vonatkozó része) alapján. Álláspontjának megfogalmazására nem kell várnunk, már első mondata tételesen hozza: ,A történetírás az elméletek értékválasztása.” (105.) Koselleck indítékai mondhatni ugyanazok, mint a fentebb hivatkozottak: „a letűnt valóság csakis megcsorbítva, hiányos állításokban rekonstruálható” (113.); a történész jószerével alkotói módon kezeli kutatási anyagát, azaz fikcionalitás és metodika, faktumok (res fictae) és faktumok (res factae), történetírás és elmélet episztemológiailag nem válnak el egymástól. Meglátásom szerint az a bizonyos apotetikus vizsgálódási körkörösség, az önhistorizálási kényszer örvénye, amit Keszeg Anna úgy fogalmaz meg, hogy a kortárs történészi diskurzus egyszerre gondolná el kutatási tárgya sajátos történetiségét, illetve saját diskurzusa, annak jelentős fogalmi összetevőinek történetiségét (78.), éppenséggel Zuh Deodáth kérdéseinek értelme is: „ahogyan a haladással szemben lépéshátrányban vannak azok, akik benne vannak, nincs-e a történész lépéshátrányban a fogalmilag összesűrűsödő jelentések feltárásában? [...] Hogyan lehet elméletet alapítani a lehetséges 119