Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)

1848-12-07 / 137. szám

137. szám, december 7.1848 KOSSUTH HÍRLAPJA Pesten, csütörtökön Megjelenik, hétfőt kivéve, naponként. Mindenféle hirdetmények felvétet­nek ; négyszer halálozott sorért 3 pgö kr., kettős hasábu sorért pedig 6 pgö kr számíttatik. Előfizetési díj félévre Budapesten há­zhoz-hordással boríték nélkül postán borítékban hatszor küldte 10, kevesebbszer küldve 9 pge ft. 8.­­ Előfizethetni minden postahivatalnál, helyben a kiadóhivatalban: Egye­­tem-utcza, 90. szám, első emelet, előbb Almási­, most a pesti takarék­­pénztár házában. 250811 PEST, DECEMBER 6. Fájdalommal néztünk az 1848. évre, melly dicső kezdetét olly szomorú jelenetekkel homályosítá el. A franczia polgár­ király megbukása gyökerestől látszott megrázni az európai trónusokat, a júliusi trón hamvaiból a respublica zöld fája sarjadozott ki, az olaszok kettőztetett erővel léptek fel a harcz­mezőre, az elszu­­nyadozott németek mozogni kezdettek, és a bűn­ terhelte habsburgi ház vagy régi gyalázatos ösvénye elhagyására, vagy pedig Lajos Fülöp szereplésére kényszerítettnek látszott. De mi következett? A lelkesedés első perczei elmúltával az absolutismus nyomai minden felől mutatkoztak; az egész Európát megszabadítani akaró respublica martialis bilincsekkel lekötözve tehetetlenségében nyugodtan nézte az Olasz-, Porosz- és Magyar­­országban működő zsarnokság gyalázatos tetteit. A világ az egy­mást követő gyászos eseményektől megborzadt, a szabadság és zsarnokság közötti harcz az utóbbinak diadalára látszott mutatni és a következetlenségek táplálta jelen év felett Európa már kár­­hoztatását akará kimondani. De hála a gondviselésnek, midőn Európát zsarnokai kezébe visszaesettnek gondoltuk, midőn Francziaországot Guizottól, Austriát pedig Metternichtől kormányoztatni véltük, akkor az 1848. év, legnagyobb következetességgel, fényes kezdetéhez méltólag búcsúzik el tőlünk. A jelen évről a történet­iró azt fogja feljegyezni a jövő nemzedék számára, hogy: „1848. év kezdetén az orleansi, vége felé pedig a habsburgi-lothringi ház bukott meg.“ Mit ? V. Ferdinánd lemondot József herczeg javára ? azon Ferdinánd, ki a dynastia által a népektől megutáltatott, egy fiatal önakarattal nem bíró és a camarilla által legkönnyebben vezet­hető herczegnek adja át a koronát ? Nagyon csalatkozik a reactio, ha ezen lemondás által isten­telen terveit kivihetőknek és a különböző népeken­ uralkodást biz­tosítottnak gondolja. Lejárt azon szomorú korszak, midőn a trónusok portékaként örökösödési adomány, vagy ajándékkép szálltak egyik emberről a másikra. A nép átlátta, miképen szolgasága s bajainak nagyobb része a szentséges trónoktól származik. Tudja, miképen a legdrá­gább portéka a király, és így gonosz tanácsosok által nyakára tolt uralkodót szenvednie lehetetlen. A júliusi király megbukásával az 1791. jeleneteket véltük látni; az ármányos Lajos Fülöp az utósó perczekben is rendíthet­­lennek gondolta magát, de hiába. A XVI.Lajost gyámolító feje­delmek a szabadság érzelmének fölébredését látván, sem koblen­­czi manifestumokkal, sem fegyveres erővel nem merészelték az őket is fenyegető orleansi ház bukását elhárítani. Lajos Fülöp nyugodtan nézte Lengyelországnak a zsarnokság elleni viaskodását, királyi székét biztosítandó, kezet fogott Austria és Oroszországgal, de mit segített mindaz? ,,Nem kell királyt“ kiálta a franczia nép, és ezen absolut hatalmasságok behunyt sze­mekkel nézték a vén király kivándorlását. V. Ferdinánd lemondott, embertelen hosszú kormányzása egy kis haszontalan provinciális városban befejeztetett,és azon urak azt hiszik, hogy a különböző, századok óta szenvedő nemzetek egy a camarita által teremtett uralkodót szenvedni fognak? Ezen szó: „V. Ferdinánd lemondott !“ el fog hangzani Ra­­deczkynek már úgyis félig meddig felbomlott táborába, a lelkes olaszok tűzhelyeire, a háromszor szétszaggatott lengyelek hazá­jába és a nyomorult cseh generális lelketlen zsoldosainak soraiba. V. Ferdinánd utódának sem népek szeretetét, sem nagy kincseket nem adhat, egy az adósságai roppant terhe alatt össze­roskadozó birodalom Magyar- és Olaszországot készakarva elide­genítő politika­i embertelenségekben egymást felülmúló generálok és a kremsieri országgyűlés az, mit Ferdinánd Józsefnek hozomá­nyul nyújthat. A júliusi trón bukása 1848. elején megszabadná a francziá­­kat és Ferdinánd lemondása megszabadítandja a habsburg-lotha­­ringi ház alatt szenvedő népeket. Lajos Fülöp is unokájának javára mondott le, de a nép kiáltá: „Nem kell Bourbon többé!“ V. Fer­dinánd szinte illyformán mondott le, melly lemondást Carlo Alberto hatalmas serege és a mi lelkes táboraink bátor felelettel viszo­nozhatják. — Szabad Imre: ERDÉLY ELESTÉNEK KÖRÜLMÉNYEI. Erdély viszonyairól Magyarország fővárosában hiányos, ferde nézetek uralkodtak. Szolgáljon binnrovásul azoknak, kiknek szoros hivatalos kötelességük s alkalmuk is lett volna kellő felvi­lágosításokat adni, de a helyett hazugságokat írtak Kolosvárról, s még a képviselők házában is hetvenkedve mondotta egy erdélyi képviselő: „Hadd veszszen, ha magát meg nem tudja tartani!“ Mintha mondotta volna: bízzátok Magyarhon minden megyéjét ön­erejére, mentse meg magát az isten-adta, vagy ha nem tudja,vesz­szen pokolba ! Átkos szavak, mellyek kínokat és vérpatakokat teremtenek! A mint vett adatok alapján fölszámíthattuk, 2000, olvassd két ezer magyar család legyilkolva, kiirtva; a jobb rész, melly szabadsá­got, önállást, magyarhonnali legszorosb egyesülést mind végig s minden áron akart, vagy az ellenség martalékául hagyva, vagy földönfutóvá téve; a többi oda engedve, hogy hajlama szerint az ellenség erejét növelje. Erdélyt most a forradalom közepett magára hagyni annyit tett, mint vesztét kovácsolni. Ott, hol ezer négyszögmérföldön 2 millió lélekből egy millió kétszázezer oláh , és kétszázezer szászban nyílt ellenség van, a magyar elemből is a nagyobb rész reactionarius huhogó baglyok, hallgatott aljas önzéssel szidalmazva azokat, kik­et a táblabirói élet kényelmeiből, megszokott keresetmódok hasznaiból nemzeti jóllét, nemzeti nagyság reménye alatt állítólag kiforgatták, ott nincs jól a dolog, ott az illetőknek nem lett volna szabad tit­kolni a veszélyt. Annyival nagyobb bűn, hogy sine curái­kat el­hagyva, a vész helyére nem siettek, és ott jó előre azon befolyá­sukkal, mellyről olly hangosan beszéltek, az erő egybegyűjtésé­hez nem fogtak, egybetartását és czélszerű felhasználását nem esz­közölték. De kérditek: hát a hírneves vitéz és vitézlő székely tábor, melly annyi költségünkbe került, mellyben elmondott hazudságok után olly igen bíztatok, hol van ? mit tett ? miért nem mentette meg Erdélyben a nemzetet ? Oh az nincs többé. Mióta Marosvásárhelyt és Radnótot az el­lenségnek gyáván oda engedte, sem híre sem pora. Mi jól tudók, hányadán vagyunk a székelylyel. Tudók, hogy az fölbujtogatható és föl is bujtott nép, melly zsákmányért, nem pedig a nemzet szent Ügyéért harczol. Tudtuk,hogy ezen eredetileg derék népet a Habsburgok háromszázados uralma részint demo­­craticus intézményei ellenére bevitt kiváltságok, részint később gé­­pileg használhatóvá tett katonaság által megfertőztette. De hall­gattunk. Hallgatnunk kellett, mert nem akarhattuk a székely nevet fénykörétől, mellyet ellenségeink irányában használhatni véltünk, megfosztani. S talán még meg is köveztek volna,ha az­ ellen hirla­­pilag föllépünk. Ámde körünkben mindent megtettünk a mit tehetünk, hogy magunkat ne bízzuk a székelyekre, tartsunk magyar nemzeti gyű­lést, organizáljunk egy magyar tábori erőt. Nem lehetett. Egyné­mely kormánybiztos azon megye körében, hol eszközlésbe vettük, leszavaztatott bennünket azon ürügy alatt, hogy ő a kormánytól katonaállítás végett van kiküldve, s arra nézve elegendő költséggel ellátva. Aztán az erdélyi schwarzgold kormányszék is minden akadályt megtett volna, miután a székely gyűlést is betil­totta volt. Kormánybiztosok kiküldve innen a volt ministeriumtól nem hiányoztak. Pénz is volt. Ezek sokat költöttek ad retinendam rem­­publicam. Ezeknek számolni kell; ezeket számoltatni kell arról a mit tettek és a­mit költöttek. Hallottunk egy székelyügyi biztosról, ki 24 p­ft. napdíjt vett magának, kinek kezébe nagymennyiségű összegek küldettek, míg a Kossuth huszárok köpönyeg és nyereg nélkül futárkodtak, s egy része, lova nem lévén, használhatón állapotban volt, a gyalog hon­védek közöl is sokan öltözék nélkül. Ezen biztosok nem szerettek ott mulatni, hol a veszély jelen volt. Minek szintén megvoltak rész következményei. A­mint nőtt a veszély, abban a mértékben nőtt a mi részünkön a rendetlenség és fogyott az önbizalom. A kormánybiztosok, mivel nem működtek sereg összeállítá­sán, semmit sem tettek. Még csak annyit sem, hogy a főponton, Kolosvártt élelmi raktárakat állítsanak. A­mit tettek, abban sem volt köszönet. Nem volt működé­seikben semmi harmonikus rend, semmi határozottság. Azt sem tudták, mit akarnak, mert nem­ tudták, mit akar az ellenség; nem tudtak kémeket tartani, pedig pénz volt. Az ellenség mind­ezt jól, tudta. Még derültebb napok voltak , ha a megyékben így szólónk : tegyük ezt, tegyük amazt, tegyünk mindent — azt mondották, el­igazítja Vay, es a többi biztosok, kik abban járnak. Mikor eljöttek a nehéz napok, nem bánták, hogy azoknak súlyában részt vegyünk. De már késő volt. Ezek szerint Erdély nem egyszerre esett el, hanem praede­­stinált rendszerességgel lassanként. Erdély ideig óráig nem Kolosvár ármányos föladása miatt esett el. Ez csak befejezése volt az ördögi, és épen nem krajczá­­ros politicának, miként egyik pesti lap egy közelebbi számában írva van. Erdély elejtése — azon szoros kötelék megtágítása, s ha máskép nem lehet,bűnös kezekkel­ szétszaggatása miatt, mellyek­­kel az unió által az anyahonhoz jön csatolva nyílt ellenségeink és erdélyi ügyeink kezelésére bocsátott azon farkasok által, kik bá­­ránybörben mint barátok vicsorgatták ránk éles fogaikat — rend­szeresen vitetett keresztül. Mikor Gyula-Fehérvárt, Erdély egyetlen erősségét, hol nagy mennyiségű ágyúink s minden hadi készleteink voltak, Vay nem igyekezett a nemzetnek biztosítani — holott augustusban a sorkatonaság az ő teljes rendelkezése alatt állott, s enge­delmeskedésének nem egy jelét adta, minek következése az jön, hogy a vár oláh határőr katonasággal megrakatott, — ágyúinkkal a vár ellenünk megerösíttetett, ágyúinkkal a szász városok is megerösíttettek, s az ellenség keletkező tábo­rai fölszereltettek; mikor továbbá semmi sem tétetett arra, hogy az Erdélyben tanyázó sorkatonaság a nemzetnek meg­­nyeressék, valamint igen kevés arra, hogy honvédseregünk mi­nél nagyobb számban és a lehető leg jobban, lehetőleg hamarább kiállíttassék; és mikor a szász-oláh comitée bujtogatását az oláhok roppant tömegekbeni ellenséges felkelése, Orbán proclamaliói és rendeletei oláh és magyar községekhez, ujonczok adása, és a schwarzgelb zászló alá hónapon át folytatott fölesketése tűzetett, a mi színleges jó barátaink, kik ügyeinket kezelték, szintúgy mint dühös ellenségeink által a borzasztó kitörésre, Erdély jobb érzésű fiai, és a magyar elem nagyobb része kiölésére a mennykövek nyíl­tan akadálytalan kovácsoltattak. Oct. 18-ra Bertalan-éj gyanánt volt kitűzve. A megyék és vidékek falvaiban szétszórt magyar elemet,kicsint és nagyot, irtó­zatosan öldökölni és kínos megsemmisítő rabságba hurczolni, el­kezdette a vérengető vad oláh tömeg. A vad árnak mi a készület­lenek nem tudtunk ellenállani. Megtörtént, a mit ellenségeink kí­vántak. Magyar véreink falukon, kevés menekülteken kívül bor­zasztó nemeivel a leggyalázatosabb, legkínosabb halálnak,kiírtattak. Erdély magyar megyéi és vidékei egy pár hét alatt veszve voltak, — Kolosvártt, Tordán s ezt környező néhány magyar helységen, s Enyeden, Dézs és Szamosujváron kívül. A székely főváros, Marosvásárhely, gyalázatára az ott tanyázó székely fő­­tábornak , majd minden ellenállás nélkül bevetetett egy, Puchner által kiküldött, Gedeon nevű, generál által. Erre Gyulafehérvár felől Enyednek jött egy gyalog és lovas csapat, ellátva ágyúkkal, több ezerekből álló oláh rablótömeg élén. Szinte illy móddal Torda felé küldötte ellenséges csapatjait Gedeon, Urbán pedig Dézsnek s onnan Szamos-Ujvárnak indult, miután Sz.-Régenből a székelyekkeli híres csata következtében csekély veszteséggel fészkébe Naszódra visszavonult. Enyed csengett segítségért. Kolosvárról küldetett egy pár század gyalog és lovas honvédsereg egyetlen ágyúval, az aranyos széki lovasság, és a nemzetőrségből is oda jöttek az újvári, tövisi nemzetőrseregek, Torda is küldött. Ezen kicsin,de élénk sereg védte Enyedet, s a felfegyver­zett oláh rablótömegen több ízben győzedelmeskedett. Ez azonban mint a hógomoly,nőtt, s gyalog és lovas sorkatonasággal és ágyúk­kal erősödvén, Enyedhez közeledett. A mi kicsin seregünk égett a harczvágytól, midőn a kolos­­vári haditanács rendelését vette, hogy rögtön vonuljon Torda felé. Itt az ínség és nyomor leirhatlan képe vonult el a fegyveres erő után kétségbeesetten rohanó népen, mellynek az indulás perezén riadó és harang-félreverés által adatott tudtára, hogy a fegyveres erő elhozatik, és melly e szerint az oláh rablócsoport torkában nem maradhatott. A fegyveres erő Tordán megállapodott. Enyed népét Torda befogadta és táplálta. Házainkban négy öt menekült talált menhe­­lyet. Derék kis sereg volt együtt. Volt is mivel eltartani. Meges­­esküdtünk volna, hogy az ellenséggel megharczolunk, s hogy az csak holt­testeinken keresztül hatolhat tovább. De midőn minden erőnk megfeszítésével ütközethez készülnénk, a második éjjel riadó vezetett, és a sereg jobb része a honvédek, Kossuth- és székely­huszárok elvitettek Kolosvárra. Nem volt sem éjjelünk, sem nappalunk ezután. Szüntelen őr­ködtünk, de alig feküdtünk le, riadó és harang-félreverés riasztott fel, hogy jó az ellenség a rabló oláhtömeg élén. Házakat és ut­­czákat kebelrázó jajgatások, nő és gyermeki sírások töltöttek be. Tudok nőket, kik e miatt meghaltak. Mi azonban az otthagyott nemzetőr századokkal, és a Kolos­várról nagy fáradsággal nyerhetett két ágyúval s ezek mellett küldött gyakorlatlan tüzérséggel az ellenségnek ellenállani készültünk.Nagy nehezen nyertünk a kolosvári hadi és polgári kormánytól egy ve­zért, lovasőrnagy Pocsát, ki elsőbben a népre nyugtató hatást tön. De már másnap, a mint az ellenség égetve, dúlva Vinczig közele­dett,a legközelebbi állomásig, s annak nagyszámáról, túlnyomó katonai erejéről, lovasságáról, ágyúiról hírek hozattak, a vezér erélye lehangolva jön, kijelentvén, hogy ő­olly erő ellenében a ren­delkezése alatti csekély,gyakorlatlan sereggel meg nem ütközhe­­tik. Az illető tanács pedig óvakodott a Torda sorsa feletti határo­zat ellen, épen akkor, a­mikor arról tanácskoznánk, hogy támadó vagy védő positiót vegyünk az ellenség ellenében. Így miután megkérdezték követeik által az ellenséges vezé­reket, hogy egy békés, senkit nem bántott, törvényeihez sőt kirá­lyához hű város polgárait mi jogon támadja meg egy rabló cso­port élén — hogy a helyett inkább védenie kellene — a városi hatóság, és polgárság egy része a feladásra kénytelennek nyilat­kozott, hogy a vad tömeg gyilkolásait, rombolásait kikerülhesse — a megveretés esetén hátra nyomuló fegyveres erő után nyomulni semmiben nem­­akarván. Ekkor mi és a fegyveres erő egy része és idején elhagytuk a várost. Kolosvárra vonultunk azon hiedelemmel, hogy itt lesz forduló­pontja hanyatló ügyünknek. Itt, hová az erő gyűjtetett, hol az erő monopolizáltatott. Mi történt itt ? Különböző lapok és tudósításokban már any­­nyiszor közölve van. Erdély elesésének szomorú vázlatát azért adtuk, hogy meg­mondhassuk a következőket: Erdélyben a nagy urak minden környezeteikkel polgári és ka­tonai hatalmat magukhoz ragadva, s mig a veszély perczei be nem következtek, nem tűrve azoktól, kik nem voltak nagy urak, semmi befolyást, drágán fizetve az álladalomtól, kényelmes pamlagaikon heverészve,Erdély ügyét gyáván, hűtlenül tönkre juttatták, s akar­va akaratlan él az ellenség kezére játszották. Úgy a polgári, mint katonai pályán nem volt jelentékeny jö­­vedelmes hivatal, mellyet nem magokkal, vagy magok­ félével töl­töttek volna be. Fő- és alkotmánybiztosok, elnökök, főispánok, vezérek, ezredesek, őrnagyok, századosok, és hadnagyok több­nyire grófok, bárók és afféle drei-viertel-mágnások voltak, s most is azok kezében van megmaradt honvéd sergünk, kikhez nagyobb részök gőgös magaviseletéért nemcsak nincs bizalom; de kik Irányában nagy ellenszenv van, már csak azért is, mert a tisztsé­geket jobb részint ők foglalták el, pedig derék fiatalok vannak ám azon kicsin lovas és gyalog seregnél, kikből mind megannyi ve­zérek válhatnak. Nem kell többé semmi aristocrata s bár kinek született, ne legyen nagyobb, mint egy jó polgár. Az aristocratiának a néppel vagy össze kell olvadnia, vagy vesznie kell; — a jelen forradalom lángjaiban maga az isten nyilatkozik. Megmaradott honvéd sergünket újból kell rendezni. Annak közvéleménye nyilatkozni fog a tisztekre nézve. Azon nagyobb és kisebb vezérek, kiknek kezeik közt akár árulás, akár bűnös semmit­tevés miatt elesett Erdély, kik miatt annyi büntetlenül kiontott ártatlan vér kiált az égre, egytől egyig kérdőre vonandók — együtt a tüzér vezérrel, ki, mialatt Erdély elesett, egyetlen ágyú­golyót sem röpíttetett az ellenségre. És a bűnösöket lakoltatni kell. Az erdélyi aristocratia romjai, azok, kik nem vetették magu­kat közvetlenül az ellenség karjaiba, kik közben lebegnek nemzet és ellenség között, mint a Mahomed koporsója, meg fogják kísérteni az innen leküldött hármas bizottmányt részekre vonni. Ne hallgas­satok rájuk! Olly emberek tanácsai, kik egy szép országrészt nagyravágyás, gyáva tétlenség, a népszabadság iránti gyűlölet miatt elveszni engednek, holott volt nappalok, holott minden hatal­mat magokhoz ragadva bitoroltak, csak újabb szerencsétlensége­ket teremne. Ha vissza akarja Erdélyt venni Magyarhon, ezt csak győzel­mes hódítás által teheti, melly egyaránt kiterjed szász és oláhra, szintúgy mint a magyar és székely elem elfajult részére. De ezt eszközölni olly eljárás mellett, mint a minővel elveszett, nem lehet. Erdélyt pedig Magyarhonnak vissza kell venni, nemcsak az­ért, mert az lesz az ő kincsbányája, de azért mindenek fölött, mert ott a reactió meleg fészekre talált, mellyben néhány hó alatt ki­újulhatnak kitépett tollai. Erdély lenne az ellenség azon tanyája, mellyből Magyarhonba a legdühösebb beütések intéztetnének. Er­dély lenne azon szentségtelen gyermek, melly anyját Oedipusként megfertőztetné. Épen ezért nem osztozom részemről azon véleményben, mellyet Magyarhon egyik nagy tekintélyéről hallottam. Miszerint: „így tudva, jobb lett volna, ha még elmarada az unió.“ Azon erkölcsi hatáson kivül, mellyet az unióból következ­tetett egyesült erő ellenségeinkre kétségen kívül tett, miszerint

Next