Közalkalmazott, 1957 (11. évfolyam, 8-14. szám)

Cse­vdi lálog­atás Halamar, özvegyénél Csepel, Táncsics Mihály u. 41. Ütött-kopott kis földszintes ház. A tenyérnyi udvarról négy lakás nyí­lik. Az első ajtón belépek, a tiszta kis konyhában szo­morú, halkszavú asszony fogad. Az ártatlanul meggyil­kolt Kalamár József csepeli tanácselnök Klára lánya, Fogarasi Géza motorszerelő felesége. — Édesanyjával beszélhetnék? — kérdem. Válaszul már tessékel is a szerény, egyszerű szo­bába. Világosszínű, kopott bútorok. A falon néhány kép. Virágállvány, rajta növények. Kis könyvszekrény teli könyvekkel. Az özvegy, a hű élettárs súlyos bete­gen, magas lázzal, elgyötörten fekszik az ágyban. — Elnézését kérem ... Csak rövid időre zavarom... Erejét megfeszítve kissé felemeli fejét és hellyel kínál. Közben megérkezik Editke is, az unoka, a kis gimnazista lány. Leül az ágy szélére és csendesen si­mogatja a nagymama munkában elfáradt kezét. És Kalamár néni beszélni kezd. Néha megáll egy pillanatra és zsebkendővel megtörli láztól cserepes aj­kát. S szavai nyomán látom magam előtt a múltját: a hős asszonyt, aki zokszó nélkül viselte sorsát, mert érezte, tudta, hogy a szeretett férfi igaz ügyért harcol. Itt a kormos, füstös Csepelen, 37 évvel ezelőtt fog­ták meg először egymás kezét. A piciny szoba-konyhás lakás ajtaján a két háború között sokszor dörövüböltek a rendőrpribékek, hogy „lazító iratok terjesztéséért, sztrájk­ szervezéséért“ elhurcolják a hűséges férjet, há­rom kisgyermek édesapját. Ilyenkor az ő nyakába sza­kadt a család mindennapi kenyerének előteremtése. Varrt, mosott az apróságokra, este pedig odaült a gép mellé és a Fenyves-áruháznak pongyolákat varrt. Da­rabját 20 fillérért... A hű hitves rendületlenül hitt a férfi igazában. S Kalamár József erejét, hitét csak fokozta ez az együttérzés. Amikor aztán egy-egy sztrájk után sike­rült néhány fillérnyi emelést kiszorítani a hatalmas Weiss báróékból, annak is csak a nagyobb család — a munkástársak látták hasznát. A báró úrék és társaik hamar felismerték Kalamár kezét a szervezkedés mö­gött. A következmény? Feketelistára került. Munka­nélküliség, nehéz alkalmi munkák ... Börtön és a há­borús években rendőri felügyelet... De eljött a felszabadulás. Az akkor 50 éves férfi lángoló lelkesedéssel kezdett a munkához. Hitt, bízott az emberekben... Az akkor még községi szinten álló Csepel főbírája lett. Sűrűn járt be Pestre a minisztéri­umokba és boldog volt, amikor valamit kiverekedett a munkástársaknak. Ismerték, tisztelték Csepelen. Mély­séges embersége, szívjósága még politikai ellenfeleit is lefegyverezte. Három évig vezette a községet, majd más feladatot kapott, melyet 1954-ig végzett. Ekkor ta­nácselnökké választották, mert így kívánta a közvéle­mény. S Kalamár elvtárs most sem kímélte erejét: ke­ményen küzdött azért, hogy Csepelen is legyen ele­gendő lakás, iskola, bölcsőde. Magasállású vezetők előtt verte nem egyszer az asztalt, kért, követelt a vö­rös Csepelnek... 1956. október huszonhatodika. Az utca teli volt fel­izgatott emberekkel. Együtt volt a család. Klári — mi­vel tanult fodrász — akkor is, mint minden reggel, borot­válta az édesapját. Aztán Kalamár József tiszta inget vett magára, végigcsókolta a népes családot, s magára öltötte kopott bőrkabátját. — Józsikám, ne siess, ne menjél el — szólalt meg a hitves, féltő hangon. — Nyolc óra van, mennem kell — felelte. — Nézd, mennyi felhevült ember van az utcán... — Nincs miért félnem — hangzott a válasz. Alig ért be a tanácsházára, mikor az épület előtti téren gyülekezni kezdtek az emberek. Kiáltozások hallatszottak. Munkatársai körülvették, mit csináljunk — kér­dezték. — Mindenki végezze nyugodtan munkáját... Maga is hozzáfogott a VB ülés előkészítéséhez.­Dél­után két óra felé néhányan azt tanácsolták neki, hogy menjen a 170-es számú iskolába, a légó parancsnok­ság épületébe. Néhány óra múlva onnan üzent az ag­gódó családnak: „Ne nyugtalankodjatok ...“ S másnap, házasságának 37. évfordulóján már nem volt az élők sorában. A sötétből előbújt fegyveres bitangok rátörtek és — ma sem tisztázott körülmények között — kínzások közepette meggyilkolták. Mint szemtanúk mesélik, ott feküdt holtteste az úttesten, csurgott rá az őszi eső ... Az egyik hűséges barát vitte ki másnap kocsival a temetőbe a szürkület leple alatt. Még ma is a te­­­mető szélén, jeltelen sírban fekszik az az ember, aki egész életét mások boldogulásának szentelte ... Ezeket hallottam a megsebzett szívű özvegy, a szerető élettárs betegágyánál, majd később a munka­társaktól, barátoktól. Hogyan tehettek ilyet — tettem fel százszor is önmagamnak a kérdést. S eszembe jut­nak Kalamár néni szavai: „Sok szörnyűséget láttam már életemben — mondta. — Ilyenkor gyakran kér­deztem meg az én Drágámat, hogy miért olyan rosszak még egyesek? Miért nem értik meg egymást a szegé­nyek? A férjem mindig azt mondta: még nem ember az ember ...“ És valóban! Még itt járnak köztünk a rettenetes mételynek, a fasizmusnak megszállottai, hogy véres, szennyes kezüket azokra emeljék, akik egész életükben az emberségért küzdöttek. KÖVESDI FERENC Szakosztályaink életéből Szakszervezetünk keretében a közelmúltban a kö­vetkező munkaterületeken alakult meg a szakosztályok ideiglenes vezetősége: tudományos, könyvtáros, múze­umi, levéltáros, bírósági, ügyészségi, állatorvosi, mű­szaki, tűzoltó, nyugdíjas. Rövidesen sor kerül további szakosztályok alakí­tására, így például a statisztikai, SZTK, pénzügyi, gyors- és gépírói munkaterületeken. * *­­ A szakosztályok legnagyobb része kidolgozta és megküldte programtervezetét az érintett szakszerve­ 3

Next