Közérdek, 1892. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1892-10-09 / 41. szám
IV. évfolyam 41-ik szám. Marosvásárhelytt, 1892. október 9. Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és vegyes tartalmú hetilap __________ Megyeien minden vasárnap. Előfizetési dijak: ferelős szerkesztő és laptulajdonos. Hirdetések díja: R , . 8 szerk tőd év: Egész évre , . 6 frt — kr. Egy kétszer hasábozott garmond sor vagy annak Bolyai utcza 15-ik szám, a hova Fél évre . . . 3frt — kr Pálffy Hilihály navw térmértéke 15 kr. a lap szellemi részét illető közjegyed évré , f w Bélyegáíj minden beigtatás után 30kr remények, valamint az előfizetésig v,' • • 1 irt 50 kr. _ il Nyiktór soronként 80 kr. sek és reklamátiók intézendők. gy hóra . . . — frt 50 kr Adi Arpadi kiadó« — Keziratot nem küldünk vies». ee Kiadóhivatal: -------- . ______________________________________________ Csak bérmentes lehleket fogadnak el Adi Árpád könyvnyomdájában. Nyílt levél nagym Bánffy Dezső dr. úrhoz, a képviselőház elnökéhez. Nagyméltóságu elnök úr! „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvesz — Róma ledől s rabigába görnyed.“ A politikai tisztesség nélkülözhetlen, hiányozhatlan, elengedhetlen lényeges alkatrésze a társadalmi összerkölcs e nemzetéltető, országfentartó, államalkotó és bontó szeplőtlen tisztaságának. Fokozatok, különbségek, árnyalatok e téren legföljebb annyiban mutatkoznak és fogadhatók el, amennyiben Róma hanyatlásának és bukásának elvitázhatlan tényezői, rablánczainak és rabigájának eltagadhatlan erkölcsi okai közt racitustól Gibbonig és Montesquieuig minden nevezetesebb történetbúvár azt a szomorú tényt írja első helyre, hogy a politikai tisztesség s mi ezzel egyet jelent, a hazafi kötelesség és becsületérzet megrendült, elnémult, kihalt lassanként a római világbirodalom sorsát — a közerkölcsök romlásával lépést tartva gyarapodó, utóbb már korlátlan teljhatalommal intéző kormányférfiakban és kormányzati körökben. E végzetes horderejű politikai tisztességnek magyar földön éberszemű őrévé és kérlelhetlen bírájává már állása és méltóságánál fogva elsősorban a képviselőház elnökét jelöli meg, hívja föl, rendeli ki a közérdek és közvélemény. Íme ok és magyarázat, hogy egy hazafi jajkiáltás a nyílt levél alakjában Exezellencziád országosan ismert és becsült nevével indul és jut a közlelkiismeret itélőszéke elé . . . Mellékletül oly okmánnyal, mely nem szorul ugyan bővebbb körülírásra — az erkölcsi halál penészszaga özönnel áradozván minden sorából és betűjéből — egyes pontjainak könnyebb megélhetése végett szabadjon mégis a következőket elmondanunk: „A magyar államterület egyik legexponáltabb vidékén, a székelyföldön három hosszú évtizeden keresztül atyai jósággal és államférfim bölcseséggel kormányozta Udvarhelymegyét előbb királybíró, majd főispáni czimével és rangjával egy ősszékely főnemesi család méltó sarjadéka . . . Érdemeit a legfényesbb kitüntetések végtelen sorával jutalmazta királyi kegy . . . ragaszkodás és hódolat ezerféle jelével méltatta és koszoruzta országos és helyi elismerés. S méltó befejezéssel a magyar közélet egyik legszebb, mert felhőtlenül verőfényes tüneményévé emelkedik lelkesítő nemes például jövendő nemzedékek számára e kiváló férfiú egész közpályája — ha balsorsa nem csempész oldala mellé egy alispánt — akiben ritka elmebéli adományok hattártalan ambiczióval egyesülvén, vakondoki munka eleje nem vág a ter-mészet örök erkölcsi rendjének. Nem ide tartozik elmondani, mi bírta rá a kormányt, hogy Török Albert államügyészt ereje teljében, férfikora virágjában nyugdíjazta ... s hogy miként? mily eszközökkel lett ez aztán Udvarhely megye alispánja? . . . Sőt érintetlen hagyjuk, nem bolygatjuk itt kíméletlen őszinteséggel még azt sem, hogy az új alispán és volt államügyész lelkiismereti és jogi aggályok nélkül szedegetett föl jó darabig két fizetést , s csak utólagosan, havi rátákban térítette vissza az állampénztárnak, min i ily formában — persze csak bona fide, csak jóhiszemüleg! — megkárositotta volt ... Mi csak egy tényt kívánunk itt szellőztetni.. Azt, hogy török Albert görbe után, a politikai tisztesség halálos sérelmével lopódzott föl a főispáni székre s hogy a régi latin jelszó értelmében: fiitere si nem queo superos, Acheronta movebo, — ördögidézéssel kísérik meg elérni, a mihez isteni segélylyel hozzáférköznie lehetetlennek látszott. Friss emlékezetben élő, köztudomású adat, a közelmúltból, hogy Szapári Gyula gróf a közigazgatást államositni hivatott törvényjavaslattal nemcsak a miniszterelnöki és belügyi tárczák birtokának, de államférfim hírneve egész hitelének erejéig azonosította magát. S könyörtelenül eltörte a pálczát mindazon főispánok feje fölött, akik megyéjükben nem bírtak többséget biztosítni az általa proklamált államosítási elvnek és azon törvényjavaslatnak, mely sebtiben készülve, csak félig meddig elégítette ki magukat az elvnek legigazabb híveit is. Török Albert alispán elnöke lévén Udvarhely megyében a szabadelvű pártnak, be volt avatva ily minőségben a miniszterelnök legtitkosbb gondolataiba és intenczióiba is. Könnyen faraghatott hát ezekből magának létrát — a főispáni zsölyészekhez. Daczára annak, hogy az országgyűlésen levétetett immár időközben a napirendről, legbenső házibarátai, kenyeres pajtásai és vak szolgái Udvarhelymegye közgyűlésén szőnyegre hozták úgy elvi, mint gyakorlati részében a fontos kérdést s míg az alispán maga lelkesült dicshymnuszt zengedezett Szapáry grófnak és az államosításnak, jámbor hívei és engedelmes tanítványai most az egyszer! — először ab utolszor! — megtagadták a mestert s Ugrón Gábor mellé szegődve, irgalmatlanul leszavazták a főispánt. Török Albert alispán önmaga gondoskodott, hogy a kudarczot ily színben lássák, igy értelmezzék Budán. Sőt példátlan gyöngédséggel önmaga iránt, „ote toi, que je m’y mette” alapján a régi főispán kibuktatása mellett igazán meglepő és nagyszabású ügyességgel megsúgta a kormánynak azt is, hogy az egyetlen plauzibilis utódot — Török A. becses személyében kell keresnie. A szintén leszavaztatott alispán tollat ragadt s álnév alatt, de szent ha „A KÖZÉRDEK“ eredeti tárcsája. Október 6. Nagy az a gyász, mely boritja Aradot, Mert egy egész nép szivéből fakadott, Sírnak még az unokák is felette, Hogy a bakó kezét kikre vetette. Köziekbe a rút bérencz hogy fért be? Attól sáppadt el a halál mérgébe. Hol nemesen hull az ember rakásra, Megkímélte őket kijön a csatába. Bakó bakósok felé jár a kezed, Nagyokra is, a jókra is ráteszed. Hátad megött mintha látnám a gyávát, Ha maga fel uszítja a kutyáját. . . . Beszélő János. Szakítás. Mikor ébresztőt fújt az ezredtrombitás, akkorra már túl volt egy néhány sóhajtáson. Későn feküdt le, idegesen, zavartan dobta ruháit a fotesökre; dühös volt először önmagára, aztán az egész világra. Mikor megpillantotta dohányzó asztalkáján azt a kacér kis fehérnép arczképét, akkor éppen fúriába jött. Ilyenkor lecsukta szempilláit s mintegy kábultan állott egy helyben, mereven, mint egy düledező oszlop. Az ablaka alatt titkosan sugdostak a vadgesztenye hulló rozsdás levelei; az őszi hideg szellő is szilajon vágtatott át a zörgő lombok között. A kaszárnya nagy udvarán kedélyesen trappoltak a félig felöltözött huszárok a kantin felé, egy-egy snapszos üveggel kezükben. Már zabolát is fújtak és még nem koczogott az a majom, ordináncz. Bosszantó, még ez is ellenére van az embernek, mormogta magában Székay Emil hadnagy. Oh ti hulló levelek, te sáppadt avar, jobb volna, ha már ti szolgáltatnátok a takarót, hisz már czéltalan, reményvesztett az élet. Most már az édes rabságból is ki kell esni, még gondolni sem szabad rá. Borzasfejjel, ijedt arczcal rohant be az ordináncz és csapta le a tükörfényesre lubiczkolt sarkantyús csizmákat. Hozta a mosdóvizet, és terítette a beázó asztalkát Az előszobában csörömpölt a csészék között és a spirituszláng alig, hogy bele nem fogott a vakablak csipkefüggönyébe a mint ott szeleskedett. Elhozta a kaszinóstól a sonkaszeleteket, a teával együtt tálczára tette és bevitte a hadnagy ur elé. Aztán kihúzta magát egyenesre és várta a további parancsot. Várt egy kis fülhúzást legalább is, hogy késett, de tudta, hogy ha megmondja urának, hogy az este Bórájánál volt, megbocsájt neki. Igen jó ember volt, ha igazat mondottak neki, meghatotta jó szívét és csak gyöngéden figyelmeztette, hogy: na maga hunczurkutyamosó, megint kirúgott a hámból. Most mit sem szólott, csak elmélázva, szórakozottan gombolgatta karcsú szabású blúzát. Nem is fütyölt az öltözködésnél, mint rendesen, pedig hétfőn reggel ugyancsak jó kedve szokott lenni. Vasárnap délután vagy lóháton, vagy fogatán száguldott ki a Jelencsáky Sándor pusztájára, hol a milyen szives barátságra talált, éppoly finomabb érzelgős boldog, rabság várt türelmetlenül verő szivére. Halovány arczu, szőke hajú lányka volt Jelencsáky Iréné, aki Istenen kívül a mamáját szerette még eddig legjobban csak a világon. Az apától inkább félt, attól a mogorva penzionátus huszárezredestől, ki hajlott kora daczára délczegen járt-kelt terjedelmes birtokán és mérges hangon osztogatta parancsait a cselédségnek. Iréné örökölte papájának tiszteletet parancsoló föllépését, a mamájától a szépséget és egy kis finom kaczérságot bírt és ezzel hódított is mindenütt nyakra-főre. A mama még fiatalos bájaiban pompázott és a pesti dalrendezők terve számba vették, ha „a lady-patronessei tisztet volt kegyes elragadó szeretetreméltósággal elvállalni.“ Mikor odaérkezett Székay Emil hadnagy, egy falka agár üvöltése fogadta és alig tudott tőlük menekülni, mindelik elvárta, hogy bosszúkő fejét meglapogassa. A vizitszoba ajtóban állott már a délczeg ezredes és katonás parolával fogadta a kedélyes gyereket A mama bele volt temetkezve a „Fővárosi Lapok“-ba, Iréne meg Herczeg Ferencz tárczáit olvasta, mint a vasárnapi délután legkedvesebb csemegéjét. Emil kezet csókolt a mamának, Iréne-nel pedig kedélyesen, divatosan kezett szorított és alig-alig tudott szóhoz jutni, úgy remegtek ajkai. Iréné egy pár szót szólott, aztán bocsánatot kért egy pár perczre a mígnem ezt a tárczalevél olvasását befejezi. A mama eléggé intette hogy tegye félre most, de ezt Emil sem kívánta volna, hiszen neki így is Iréné, amúgy is Iréné. Ha befejezte az olvasást, elkezdték a lapok napi hírein és végezték valami hóbortos, apró postilion, d’amourbeli ömlengésen. — Mindég meglepőbb volt rá ez a leány; arczának halványsága, vonásainak merevsége mind jobban-jobban ingerelte és egy rejtélyes földi angyalt látott benne, kit Isten arra teremtett, hogy