Közgazdaság, 1947. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1947-07-06 / 27. szám
16 oldal Kommst« SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: FARAGÓ LÁSZLÓ, FARKAS FERENC, MAJOR RÓBERT, MARKOS GYÖRGY II. évfolyam, 27. szám Ára 2.— forint 1947 július 6 * .......................................■' . ..........................'ld.^1 ' . ÁR-/ BÉR- ÉS ÉLETSZÍNVONAL JELENTÉSEK A SZÖVETKEZETI FRONTRÓL AZ ŐSZI VÁSÁR TÉRKÉPE Káldor Györgyi Miért hiúsult meg a párizsi értekezlet? A párisi háromhatalmi értekezlet Európa és az Egyesült Államok gazdasági együtműködéséről négynapos tárgyalás után szétoszlott, anélkül, hogy pozitív eredményre jutott volna. Ez a tény önmagában lehangoló lehetne, mert hiszen késégtelen, hogy mindazok számára, akik valamikor hittek az európai gazdasági együttműködés konstruktív jellegében, a háromhatalmi értekezlet létrejöttének puszta ténye is némi reménységet jelentett Reménységet arra, hogy meggyorsul az európai újjáépítés üteme hogy lehetséges lesz az európai nemzeteket közös fellépésre összefogni, közös tárgyalásokra az Egyesült Államokkal, most már nem a Truman-doktrina »mézesmadzag vagy korbács« jelszavának alapján, hanem inkább egy jobb belátás alapján: »Rendezzük végre közös dolgainkat!« Ha most első nekifutamodásra nem is sikerült létrehozni a közös európai gazdaságpolitika elvi plattformját és annak eljárási tervezetét akkor mégis úgy véljük, nincsen ok teljes pesszimizmusra. A három nagyhatalom vitáiban természetesen mind a politikai, mind a gazdasági szemlélet különbözősége domborodott ki, de már most meg lehet állapítani, hogy volük olyan közös irányelvek is, amelyek a jövőbe mutatnak és amelyek lehetővé teszik, hogy azok alapján a tárgyalások fonalát kedvezőbb légkörben és más előfeltételek között újból felvegyék. Lássuk, miben állnak az alapvető különbségek, miben a megegyezés leheőségei? 1. Mind a két terv tehát a közös angol-francia és az orosz terv egyaránt háromhatalmi közös szerv létesítését tartja szükségesnek, amelyet azonban az angol-francia terv egyszerűen még négy más európai állammal vél kiegészítendőnek, míg az orosz terv oly más európai országok képviselőivel óhajt kibővíteni, amelyek német megszállás alatt sínylődtek és amelyek a győzelem kivívásában támogatták a szövetségesek közös ügyét. Ez az elv a szövetségesek és barátaik antfasiszta frontjának prioritási elve Európa újjáépítésében. Teljesen természetes és érthető, hogy a Szovjetunió azoknak akar elsősorban segítséget juttatni — és jelentősebb segítttséget, mint a többinek — amely államok '* a második világháborúban a legjobban szenvedtek és a győzelemért a legtöbbet áldoztak. 2. Másodszor: abban csúcsosodott ki az angolfrancia álláspont és a szovjetorosz javaslat ellentéte, hogy ennek a létesítendő közös szervnek milyen terv kidolgozása legyen a hatásköre. Bevin és Bidault terve kétségtelenül arra irányult hogy az új európai direktórium vagy vezető bizottság közös európai gazdasági újjáépítés tervét készítse el, amelynek az összes európai államok nemzeti érdekeit alá kellett volna rendelni. A Szovjetunió álláspontja kétségbe vonta mind azt, hogy ez lehetséges, mind pedig azt hogy ez szükséges. A lehetőséget azért, mert sok európai államnak még nemzeti terve sincs és egy közös európai terv kidolgozása csupán abban állhat, hogy az egyes nemzeti terveket, melyeket maguk az érdekelt nemzetek ismernek legjobban, kell összeegyeztetni. A Szovjetunió álláspontja szerint tehát a külügyminiszteri értekezletnek abban állt volna a feladata, hogy megteremtse az európai országok közti együttműködést az egyes európai országok kölcsönigényléseinek összehangolása terén, tisztázza továbbá, hogy tulajdonképpen milyen összegű amerikai segítségre lehet számítani és azután segítségére legyen az európai államoknak, hogy meg is kapják ezt a segítséget. A közös terv, amely felülről akarná szanálni Európát, a Szovjetunió szerint azt jelentené, hogy a vezető európai nagyhatalmak az Egyesült Államokkal együtt ráerőszakolnák szanálási nézeteiket az európai kisebb hatalmakra. A szanálási tervek tekintetében azonban minden nép maga ismeri legjobban a maga gazdasági kibontakozásának lehetőségeit és szükségleteit és csak hogyha ezek nemzeti terveken felmérettek, lehet megállapítani, hogy milyen külső segítségre van szükség a végrehajtásukhoz. Ez nem pusztán a nemzeti szuverenitás kérdése, hanem azé is, hogy hogyan értékelik az egyes népek saját belső erőfeszítésük viszonyát a külső segítségre. Kétségtelen, hogy minden külső kölcsön csak akkor egységes és akkor nem jelenti egy nép hosszú időre való gazdasági leigázását, hogyha az illető nép saját erőfeszítéséhez képest csak a lendít vagy megindító erőt jelenti és aránylag csekély törthányada a nemzeti erőfeszítésnek. 3. Harmadszor — és talán ez a leglényegesebb — abban tér el az orosz álláspont az angoltól és a franciától, hogy az angol és francia terv a közös európai terv alá rendelné a német kérdés egész rendezését Ez ellen a Szovjetunió kifejezetten és határozottan vétót emel, mert nem akarja megengedni, hogy a német jóvátétel, a német ipari színvonal kérdésének és végül a központi német kormány létesítésének és hatáskörének kérdését egy közös európai egytálétel fazekába dobják. Könynyen megtörténhetik ugyanis, hogy emellett az eljárás mellett a végén azok fizetnek — prioritásaikról való lemondás, élelmiszer- és nyersanyagszállítások vagy ipari színvonal korlátozása révén — jóvátételt Némeországnak, amely országokat a német fasizmus e háborúban elpusztította és kirabolta. A brit és az amerikai közvélemény Németország nyugati zónáinak talpraállítási kísérleteit már eddig is úgy jellemezte: »Jóvátétel Németországnak« És ha ez nem is felel meg teljesen a valóságnak — mert hiszen e megszálló hatalmak szénszállítások formájában kapnak Németországtól jóvátételi teljesítményeket— annyi mégis igaz, hogy Fennáll az ilyen veszély. Európa nagyon könnyen elfelejtette a két világháború közötti évtizedek gazdaságtörténetét, amelyben a német propaganda telejajveszékelte a világot azzal, hogy Németországot rabszolgaságba dönti a jóvátétel, míg valójában az történt, hogy amit a német gazdaság az egyik kezével jóvátétel formájában kivitt, azt a másik kezével dollár- és fontkölcsön formájában ismét importálta. A Szovjetunió nem mond le arról a jogáról, hogy Németország egész problémáját,mely nem csupán gazdasági jellegű, hanem mélyen összefügg a fasizmus maradékainak teljes kiirtásával, az úgynevezett nácitlanítás problémájával, a német központi kormány létesítőégének és hatáskörének kérdésével, tehát a centralizmus és federalizmus problémáival — hogy mindezeket a kérdéseket nem európai szakértő albizottságok testületében, hanem a négy nagyhatalom, tehát az Egyesült Államok, Nagybritannia, Franciaország és a Szovjetunió külügyminiszteri tanácsában tárgyalják meg, úgy, ahogyan az a moszkvai értekezleten megkezdődött, és a novemberben Londonban tartandó négyhatalmi értekezleten feltehetőleg folytatódni fog. A német kérdés megoldása kell legyen ennek a világháborúnak a legnagyobb történeti, morális és gazdasági következménye. Ezt a kérdést nem lehet közönséges technikai vagy gazdasági problémának tekinteni. Ehhez a kérdéshez milliók és milliók élete és vére tapad és vagy sikerül azt a mag teljességében megoldani, vagy tartósan kelevény marad Európa testén. A német kérdés megoldásának tehát az orosz álláspont szerint profitása van az összeurópai megoldással szemben. Először kell megállapítani az egész német nemzet jóvátételi kötelezettségét és a német ipar és mezőgazdaság teljesítőképességét, valamint azt az időpontot, ameddig a folyó német termelésből jóvátéeli szállítások teljesítendők. Ennek az összképnek a kidolgozása esetén lehet a német ipar színvonalát, valamint együttműködését a környező európai államokkal meghatározni és csak Németország és a környező Európa gazdasági és politikai viszonya tisztázódott, lehet az egyes európai nemzetek saját, nemzeti kibontakozási tervein felépülő, közös európai szanálási tervet kidolgozni.Ebben a három pontban véltük összefoglalhatni a nyugateurópai és a szovjet álláspont eltérését. És mégis azt hisszük, hogy a párisi háromhatalmi konferencia nem volt egészen hiábavaló. A Szovjetunió képviselője többször elismerte annak szükségességét, hogy az európai államok egyeztessék össze szükségleteiket és azok sürgősségi sorrendjét, majd forduljanak közösen az Egyesült Államokhoz és igyekezzenek tisztázni, tulajdonképpen milyen nagyságrendű kölcsönről lehetne szó? Hiszen az úgynevezett Marshall-terv nem egyéb, mint felszólítás az európai államokhoz dolgozzanak ki közös tervet és terjesszék az Egyesült Államok elé, majd azok eldöntik, hogy tulajdonképpen óhajtanak-e és milyen mértékben segíteni. De egy komoly európai terv addig fel sem merülhet, ameddig nem világos, hogy tulajdonképpen mekkora összegről és milyen időtartamról van szó, továbbá milyen gazdasági és milyen politikai feltételek mellett nyújtanák azt az Egyesült Államok, mert hiszen bizonyos politikai feltételekbe a legtöbb európai állam semmiképen sem lenne hajlandó belemenni. Magyarán, olyan segítségből, amely világnézeti ellentéteket akarna szítani valamely elkendőzött Truman elv alapján az egyes európai államok között, amely — mint Görögországban, vagy Törökországban — a kölcsön felét már eleve katonai célokra akarná fordítani, félreérthetetlen célzattal a Szovjetunió ellen, amely be óhajtana avatkozni egyes európai államok belpolitikájába, mint az legutóbb Franciaországban és Olaszországban történt, a kölcsön feltételek közé sorolva a kommunisták köz.(Folytatás a 2■ oldalon)