Közgazdasági Szemle – 1994.

október - Rimler Judit: Munkanélküliség és foglalkoztatás a GDP függvényében hosszú távon

Munkanélküliség és foglalkoztatás a GDP függvényében 891­ ­ a fejlődés egyik legfontosabb jelzője a gazdaság teljesítőképességének emelke­dése, amit a termelt javak és szolgáltatások értékét reprezentáló bruttó hazai termék (GDP) időbeli növekedése fejez ki. A fejlődés fenti értelmezéséből következően, a GDP minél gyorsabb és minél tartósabb emelkedése a leggyakrabban és legáltalánosab­ban kinyilvánított gazdasági érdek és cél;­­ a foglalkoztatottsággal kapcsolatban már közel sem ilyen egyértelműek a nézetek. A foglalkoztatottság ugyanis a piac által szabályozott gazdaságokban egyfe­lől munkainputot mér, s mint ilyen költségtényező, másfelől a közösen előállított outputhoz való hozzájutás egyéni eszköze. Első funkciójában az a kívánatos, ha minél kisebb, illetve, ha csökken. A másodikban - pont ellenkezőleg ha minél nagyobb, illetve ha nő. Elméleti és tisztán gazdasági szempontból nézve a dolgot, e két törekvés nincs ellentétben egymással. Sőt, a neoklasszikus gazdaságelmélet szerint együttes érvényesülésük - ami a termelők költségminimalizálási és a fogyasztók jövedelemma­ximalizálási törekvéseiben valósul meg - egyenesen az előfeltétele a hatékony gazda­sági tevékenységnek. A valóságban azonban nemcsak egyéni termelői és fogyasztói megfontolások hatnak, de különböző közösségi érdekek is, továbbá számos gazdasá­gi-jóléti és társadalmi-erkölcsi norma, s ezek együttes eredményeként a minimalizálás és maximalizálás mint két egymással ellentétes követelmény jelenhet meg. Ha a statisztikákhoz igazodva a munkát a foglalkoztatottak számával mérjük, az első követelmény a foglalkoztatottak számának csökkenésére vonatkozik, a második pedig annak növelésére.­­Mindemellett még figyelembe kell venni azokat a tényezőket is, amelyek a gazdaságilag aktív populáció számát meghatározzák. Ilyenek többek között a népesség számának alakulása, a korösszetétel változása, és olyan, a munkába való be- és kilépést, valamint folyamatos benntartózkodást alakító szokások változá­sa, mint például a tanulási és képzési idő, a gyereknevelés, a korai vagy késői nyugdíjba vonulás stb.) Egyensúlyi, vagyis olyan helyzetben, amelyben nincs jelentős, a társadalom egésze számára nem tolerálható mértékű munkanélküliség, és feltételez­ve, hogy a gazdaságilag aktív népesség száma az idő múlása során nem, vagy csak nagyon lassan változik, általában nem fogalmazódnak meg nagyon erős követelmények a foglalkoztatással szemben. Ilyen időkben inkább a ráfordításokat s közöttük a foglalkoztatást ugyan negatívan, de nem drasztikusan érintő, munkaköltség-csökken­tő gazdasági szempontok hatnak. Ezzel szemben, ha a munkanélkülség mértékét elviselhetetlennek ítélik, vagy erőteljes növekedése várható, akkor, érthető módon, a foglalkoztatás növelése a legfontosabb gazdasági célok közé lép elő;­­ a munkanélküliséggel kapcsolatos elképzelések, az esetek többségében, inkább a GDP-hez hasonló egyértelműséggel, mint a foglalkoztatottságra jellemző feltételes módban fogalmazódnak meg. A köz számára a munkanélküliség ugyanis olyan kedvezőtlen társadalmi-gazdasági jelenség, amit lehetőleg el kell kerülni, de ha már egyszer kialakult, célszerű mértékét a lehető leggyorsabban csökkenteni, az egyéni emberi szenvedések és behozhatatlan hátrányok, valamint a közösség erkölcsi és anyagi veszteségeinek mérséklése érdekében. Ez azt jelenti, hogy a társadalomnak mindenki számára, aki dolgozni tud és akar, fel kell ajánlani foglalkozási lehetőséget, méghozzá lehetőleg olyat, ami képességeinek és képzettségének megfelel. Vannak azonban olyan érdekek is, amelyek a munkanélküliség minden határon túli csökkentése ellen, pontosabban bizonyos mértékű tolerálására ösztönöznek. Az egyik tipikusan gazdasági megfontolás a klasszikus érvelés szerint úgy szól, hogy munkanélküliek tartalékseregének kell ahhoz rendelkezésre állnia, hogy a foglalkoz­tatott dolgozókra nyomás nehezedjen a lehető legnagyobb teljesítmény érdekében. Egy újabb keletű, bizonyos fokú munkanélküliség fenntartása melletti, alapjában véve nem is annyira gazdasági jellegű érvelés pedig annak belátásán alapul, hogy egyes emberek különleges egyedi helyzetük miatt, illetve bizonyos rétegek, közös jellegzetes­ségeik következtében, kikerülvén a foglalkoztatotti státusból, oda már valójában nem is akarnak visszajutni, amennyiben megélhetésük társadalmi támogatással vagy egyéb módon biztosított. Mindig is lesznek olyanok, és nem is kis számban, akik mint

Next