Közlöny, 1849. április (68-92. szám)
1849-04-05 / 71. szám
osszon halált; életet, melly örökifjan kél ki sírjából, hogy zöld koszorúként övezzék át a’ hosszú századok; ’s osszon halált, mellynek élében kihamvad még az emlékezet halvány csillagfénye is. Kemény Dénes nem hagyá el, k i sz a k i 11 a ték a’ közélet pályateréröl, mellynek bajnoka volt. Keblében nem hamvadon el — kioltatott a’ láng, melly ihlette , vezérlé egykor híveit — egy égő szobor — kioltatott, midőn villámai olly szükség valának. Mi állunk még a’ téren, ’s közepette a’ fergetegnek, melly romlásában egyszersmind fellegeket ver el, illetetlen marad keblünkben a’ hely, hová a’ hősök oltárképét helyzi az elismerés. Ne várják önök tőlem elhunyt társunk életirását. Midőn a’ nemzet létele fölött vív tusát az önkény ’s az örök igazság, nincs egyéni élet, mellynek számára üres lapot hagyhatna a’ történet. Igen, hagyjuk most a’ nagy egyéniségeket pihenni; a’ boldogság napsugaraiban válnak ők a’ nemzet ereklyéivé. Azon kor arczképét se várják önök tőlem, melly társunk cselekvésének fényes rámája volt. A’ romokat kell előbb eltisztogatni, hogy az uj egyház épűlete fölállitathassék, hová szentjeinek szobrait helyrendi hálás imádatban a’ késő ivadék. Átadom keblemet az emlékezetnek, melly feledni nem tud, hogy megviradjon nagy társunk sírja fölött — egy végbucsu, mit a’ rohanó élet az enyészet örök étetébe kiált a’távozott után. És midőn ezt, ’s önök közt, uraim, én teszem, gyermekül játszom magamnak, ki a’ tengerpart értéktelen homokát szórja a’ mélybe, melly a’ gyöngyök dús kincstára fölött hullámzik el. Volt egy korszak e’ nemzet életében — a’ „névtelenek“ mondhatnók — mellynek számára alig veend helyt a’ historiograph egykoron; borongjon fölötte sugártalan éj, hogy maradjon rejtelem, mint valának szenvedései. E’ kor olly közel hozzátok. ’S a’ kornak, mint a’ hegynek, bizonyos távol tünteti föl valódi nagyságát. Az egykori ellenzék kora ez. Nagy események látpontjait nem mutathatja ezt — feljajdulás nélkül tört meg annyi hű szív ; ’s ki kérdezi: miért ? A’ küzdelemnek nem csak halála, van reménye is, melly aczéloz, és diadalma, melly megpihenteti. Az ellenzék kora mind ezt nem ismeré. Mint éjjeli csatában, midőn a’ halál kalangyákat öl ki a’ harcz soraiból, a’ nélkül, hogy az, ki még él tudná, kinek kebléből szakadt fel a’ végső sóhaj, melly körűlé elzendítl, mint egy átok vagy áldás — nem nyílt vivtér volt az, mit a’ dicsőség ’s a’ nap bemosolyg, mint egy fényes koszorú; min a’ pártok szilaj tusája tombol, a’ felekezet bátorító ’s jutalmazó kíséretében ; nem! Egy fénytelen éj volt, mellyben az enyészet angyala öldökölve halad elő, mig nyomain mély árnya terül el — a’ szolgaság. ’S ekként vérzettek, ’s vérzettek el századok óta, a’ nemzet legjobbjai. Nyomaikon sivár gyomot vert föl az idő ; csak az emlékezet virasztott a’ hamvadó hála sárguló koszorúja fölött, egyedül. Egy volt, a’ mi maradt, most mint három század óta, változatlanul, mint az alp, hogy szárnyszegve csüggjön e’ nemzet minden emelkedésén: az a’ hatalom, melly ostorozta e’ hont, és nem felejtett, miként nem tanult. A’ század hév levegőjében hatalmas eszméket érlelt meg a' népek ébredő öntudalma, mit saját erejének mérlegelésére ébresztett az elnyomás. Sok, mit vallása czikkei közé sorozott a’ hagyomány, ’s megülte az emberiség keblét, mint lidércz, elaszott satnya lombul, hogy helyére a’ többség eszméje lépjen — eme hatalom, mellyben az uj idő istene nyilatkozik nagykorúvá lett népeinek, miként a’ kiskorúakat, nemértett csodák járszalagán vezérlé, ügy kellett. A’ gyermeket az engedelmesség vezérli,a’ férfiút az öntudat. Ne vigyék et, hagyják menni a’ boldogság örökifjú hona felé; ne leljék fel számára, hagyják keresni. Nem az az alamizsnakincs, mit olcsó zsoldul vett oda a’ kegyelem, hanem a’szerzemény, mit arcza verejtékében a’ szabadkar keres. Nem úgy hazánkban. A’ nemzet istenének szobrai kiszóratának, ’s az idegen istenek bálványai előtt hozsánnákat kiáltozott egy bérencz csoport, melly a’ közélet árupiaczán szennyes kezekkel árverelte a’ jelen ’s jövőt. Csak egyről feledkezének meg — mint mindig — a’ mesterek. Hogy a’ sir felett, mellyben a’ szabadságot — mint egykor a’ messiást — befalazottnak vélték, az eszme gyulád meg, mellynek teste nincs, melly keresztre feszittessék; seregei sincsenek, mik ellen zsoldos csapatokat állíthatni. Csak emlékezete van, mit eltemetni igen, de megölni nem lehet, mert, mint a’ kaszált fa, a’ metszés által erősödik gyökerében; és van hite, hogy az elzendülő igék sárkányfogaiból a’ cselekvés pántzélos lovagai kelendenek fel. És a’ hitnek megszületnek apostolai, kik legyenek pályatörők, a’ hős bátorságával ’s a’ polgár szeretetével. Olly kevesen valának. Nem a’ nép milliói álltak fel, egy mindenhatóság — : egyes karok valának, mik megrázták lánczaikat, hogy emlékeztessenek, hogy lánczokat viselünk mindnyájan , egyes szózatok valának, mik felsikolták az álmot, hogy örökre ne szenderüljön el, eszméletre verve az elfásultságot, aczélozva a’töredező erőt; villám, melly át-át szeldeli az ért, hogy láttassa, milly hosszú az, és olly sötét, sötét. Igen, a’ hatalom ellenében, melly e’ nemzet lételét eltaposta, egyes férfiak valának, kik megkezdték a’ század tusáját. Róma senatorai, kik currulis székeiken bevárnák a’ halált, de becsület- ’s tisztaságban megtörhetlenül. Fegyverük a’ puszta, luszta szó. Nem a’ jövőért kértek számadást — mert érezték, hogy a’ jövő a’ népé, ’s az majd birkozandik igazsága mellett, a’ lerázolt, megrablott múltat mutaták fel, e’hosszú bünjegyzéket, melly riasszon ’s tanítson egyiránt. Olly szegények valának ők, az apostoli férfiak. Az igazság és jog kincstárain féltékeny őrül virasztott a’ hatalom, futar rabló kezét nyújtogatta mind az után, a’ mi még fenmaradt, az egykori fény ’s gazdagság morzsáiból. ’S ők nem bírták leverni e’ kincstár zárait; nem bírták leszaggatni a’ sorompót, mit a’ nemzet egygvéválhatása közé tolt a’ századok bűne; nem dönték össze merész karokkal a’ nemzeti létei rommá tört, de még álló palotáját; nem dobák oda a’megtört, de létező törvények árny-bástyáját, hogy mind e’ felett szabadon, korlátlanul mozogjon a’ teremtő erő. Nem tevék. Mert a’ nemzet nagy része a’ sorompókon kívül állt; vele az erő, de vele a’ gyűlölet is, melly falánkol, vagy az elfásultság, melly önkeblébe temetkezett. Mert tudák, hogy a’ tölgy daczos csatát vivandhat egykor a’ fergeteggel, mig első lombjait egy hő sugár kiaszalja; ’s egy szélvonal kioltja a’ mécs haldokló tüzét, hadjátok terjedezni, ’s a’ fergeteg lesz az, melly olthatlanná dagasztja. Mert tudák, hogy a’ nemzet — mint egykor a’ szolgák — kezéből a’ fegyvert kitépte a’ féltékeny hatalom; ’s végre: Tudák, hogy a’ szabadság fényes egyházát nem lesz hol megépitni, ha egykori palotája, romaiban bár, meg nem őriztetik. És ők.... ha örök valának. Virasztottak a’rabló kezek felett ;megvédték nyomra — nyomra a’ tért, hogy a’ teremtés nagy művét szélesb alapon folytassa a’ boldogabb jövő. Szép hazánk te, Magyarhon’s Erdély!... Egy szív, mellynek két kamarája, de egy élete van; testvérek, kiket a’ börtön sözfala választott el csupán, hogy egymás kebelén ne zokogjon vissza a’ közös szenvedés. És mégis, ismertük-e mi annyian Erdélyt, a’ nemzetiség ős fajának honát, olly hon megőrzött emlékeivel; azon tűzhelyt, hol első gyuladt meg a’ nemzeti önállás szikrája, mikint lángjai utoljára hamvadának el;Erdélyt, mellynek bérczein a’ szabadság tiarezdala mennydörgőit annyiszor, mig lenn a’ völgyeken szilaj tusákban fönn lengett a’ zászló, olly gyakran véresen és rongyokra tépve, de becstelenül soha, mert felette a’ hűség és kitartás örlángja égett. Mint egy-egy szózat, melly a’ távolból segélyre hiv, ’s mit összetép a’ fergeteg, mielőtt hozzánkig sújtaná, zendült át néha a’ bérczeken innen és túl egy emlékezet; olly forrón, olly fájva; de a’ kebel, mit keresett, hideg, hideg maradt. Mert a’ két hon egy nemzete majd nem idegen jön egymásnak. Csak a’ hatalom, mellynek lánczait mindketten hordozák, ismerte Erdélyt, ’s pihenő erejét, mellynek csak eszmélkedni kell, hogy majdan megtörhetlen legyen. 1830-ban volt. A’ júliusi napok, mintegy éji gyuladás, átvillámlák azon éjt is melly Erdély béczein olly hosszan feküvék, ’s megszólaltaták az uj hitnek apostolait, hogy jelentsék a’ népnek a’ megváltó érkezését, ki a’ szabadság. Kolos megye felhívása volt az első sugár; olly halovány, de elég, hogy a’ viradást mutassa : szerény fölirás a’ fejedelemhez , melly a’ törvényre emlékeztetöleg, országgyűlés egybehivását kívánta. A’ hatalom előtt, melly korlátot nem ismer, mig szeszélyes kénye ki nem fárad — törvényt idézni: lázadó, forradalmi bűn. ’S kolos merész követelése annak nyilváníttatott. ’S tudjátok, hogy valahányszor a’ trónról e’ szó „forradalom“ elhangzott: megvillant egyszersmind az egyesek fölött a’ bakó bárója, hogy az öszves nemzet nyomása megkettőztessék. Erdély elnyomatását megkettőztetni lehetlen volt többé; de hogy a’ hóhér ne hiányozzék, és az uralkodóházi rokon hermelin illethetlenségben az ügyek élére, Estei Ferdinánd állíttatott. E’ név maga egy történet, melly hangosan beszél; egy egy emlékezet, melly a’ nemzet keblébe égetteték; egy átok, melly legyen öröklő, mint bűnei. — Ez a’ kor, mellynek villámaiban elsápadott annyi akarat, melly előre fejlődöttnek hitte magát; ’s annyi remény — mint a’ sülyedő hajó kincse — szóratott ki a’ köz szenvedés tengerébe ; ez a’ kor teremtő Kemény Dénest, hogy váljék olly rettenthetlen, mint diadalmas apostolává. Mint a’ vízbe hányt kő után mindig újabb ’s szélesb gyürüzet kereng fel, egy rég nem érzett villanyos élet rengeté meg Erdélyt. A’ mozgalmat isten indítja meg, ’s nem ember az ki megtörje, mielőtt lefutná pályáját. A’ törvényt nemcsak az üldözött igazság keresi fel védelmül, használja a’ hatalom is álarczúl, melly vértezze meretlen bűneit. Négy év előtt a’ szózat, melly felhivá a’ törvényt ’s országgyűlést kívánt, forradalminak bélyegeztetett; négy év után megtörtént az egybehívás, mert a’ hatalom dús aratást reményre a’ magvakból, miket elszórt. ’S csalatkozott. Mert voltak még mindig, kik a’ megvesztegetett közszellem bordélyházában, melly mint a’ kénbanyák levegője észrevétlenül mérgez el és öl, áruvá nem tevék keblök istenét és a’ jövőt, ’s fölmutaták az utóbbi négy év eseményeit, mintegy hosszú új bünrovást. ’S a’ forradalmi országgyűlés elűzetett — a’ hatalom azt hívé, hogy megöli az eszmét, ha apostolain diadalt vészén. ’S azért nemcsak eltávolitni kell őket... le kelle riasztani, megsemmiteni. Mert hiszen csak egy maroknyi földet hagyjatok a’ szíreien , mire az igazság magva hull, hogy feltavaszodjék előbbutóbb.’S a’ nemzet bajnokait üldözés fogadta, mellynek fegyverei a’ közélet terén túl, elhatottak a’ magány élet tűzhelyéig. E’ kor szentelé meg a’Wesselényi nevét; ez tette az üldözött hazai ügy hőseivé két nagy társát Kemény Dénest is — kit soraink közt üdvözöl a’ nemzet hálája — Szász Károlyt; ki csak azért nem áll most helyemen, mert elhunyt pályatársa dicsőségében kell osztoznia, miként fáradalmaiban ollyan osztozott. A’ három évi cyclus formaszerüleg megtartatott. 1837 ben Szebenbe hivatának Erdély rendéi, hogy e’szintélly szolgai mint nemzet ellenes faj környezetében még csak nemleges támaszt se leljen a’ polgári hűség. ’S hihette-e Erdély Gesslere, hogy annyi zaklatás, ármány, ’s választási csíny után , azokkal álland szembe ismét, kiket letolva, elnémítva, elriajtva vélt? Nem ismeré e’ férfiakat. A’ szolga csoport körűlé elfeledteté, hogy a’ jellem az a’ bérez, min az igazság épűlete álland, mellyről megiratott, hogy meg nem törendik a’ pokol kapui ; elfeledteté, hogy a’ jellem, hasonló a’ napsugárhoz, melly az isten zsámolya mellől fakad, ’s leúszik a’ föld poráig, de fényes palástját el nem szennyezi. Erdély bajnokai azok valának , kik előbb.... többen valának , kiket a’ nyomorgatott nemzet szent ügyéhez az utóbbi három év tapasztalása csatolt. Csak egy hiányzott... az , kinek neve megáldott és rettegett vala — Wesselényi. Hazátlanná tevék ... Belisart ’s hazátlanná a’ szent törvény álarcza alatt, mit lázasztó gúnyul nem pirult az ármány felölteni. ’S ki versenyzett volna Keménynyel az elsőség koszorúiért ?—Elismerés, melly szintúgy megtiszteli őt, mint társait. — Akarom remélni — igy inté kezdetben az Estet — hogy múltkori túlzásaival ön felhagyand. Meggyőződésemet követem, mint mindig — volt Kemény válassza. ’S önök tudják, hogy azon fölterjesztés, melly az elgázolt törvények hosszú sorát bitóvá tévé, mire a’,hatalom állíttatott, a’ Kemény Dénes műve volt. A’ dühöngő podesta eléparancsolá a’ lázadót. — És ha én, torkába fojtatom önnek vakmerész nyelvét? — mondá, így capacitáltak akkor. — Meggyőződésemet követem, mindig — volt Kemény válasza. ’S önök tudják, hogy az első szózat, melly a’ „maligna resolutio“ minden igejét, minden átokát összemorzsolás a’ Kemény Dénesé volt. És az ármány minden nyílt és alattomos fegyvere megtört .. . Erdélyt a’ legszégyenletesb bukás menté meg Gesslerétöl; ’s azon perezben, midőn törvényesíteni vélte állását. Ment el a’ szégyenköröl, hová a’ nemzet átka pelengérezé. — Hagyjanak önök elsietnem az utóbbi évek mindig derengöbb hozományain. A’ létezőt megvédni, roppant feladat volt egykor a’ hívek parányi seregének; de a’ negativ jövőtlen tere. És bár a’ látkör széledező fellegei közül naponta inkább átragyogtak a’ haladási ügy életkérdései, ’s a’ pályatörők terét minden nyommal széleszté az ifjú nemzedék, korának tekintetlen , szent ihletében. Kemény és lelkes társai mélyen érezék, hogy e’ kis hon magában nem leend olly hatalom, melly kivívja majd, igy, vagy úgy, a’ czélt, mi őket vezérlé mint a’ deléj; sem nem leend eléggé erős, hogy fentartson egy külön, önálló életet Érezék hogy a’ múltnak nem volt keservesb csapása mint az, melly e’ két hont nemcsak elszakasztá, de sőt egymást ellenmérlegelteté egy közösen — gyűlölt, ’s közösenveszélyes érdek javára; ’s miként a’ szolgaság volt, melly e’ szép hazát szertetépte, úgy leend az egygyé olvadás a’ menekvés diadalünnepe. És az unió érdekében olly tusákat vívott a’ polgári hűség, mik e’ nemzet évkönyveinek örökké legbecsesb lapjait teendik. ’S ki volt hűvebb, nagyobb, kitartóbb, mint Kemény Dénes? Pedig ha eltekinté azon erők felett, mikről a’ nemzet akkor rendelkezhetett azon czél kivívására, melly ifjúkorának virágos hite fölött mint egy rózsaálom lebegett, hogy ihlesse a’ férfikornak törekvéseit, lelkén elborult a’ fájdalom, s vágyai mint vándormadár, az óceánon túl, az őserdők ’s az ifjú szabadság hazája felé költözőnek. De e’ vágyak temetője maradt a’ kebel; a’ közélet vivterére azon ihlett cselekvésere ragadozta, melly teendőivel számot vetett. Mint azon aczéljellemek, mellyeket a’ középkor évkönyvei olly regeszerű fenségben mutatnak: áldozni, veszni bírtak a’ kötelesség mély érzetében, de a’ pályáról lelankadni nem. — És jött az év, az ódák éve, honnan e’ keleti faj európai életét számítandja — 1848. Most s húsz év előtt! . . . Egy más világ, nem egy más élet, azon áthidazó kapcsolat nélkül, mit az események logicája sző. — ’S egy év előtt! Ünnep volt az, milliók közös ünnepe. A’ nemzet duzsgazdagai föltárák kincstárukat, mellyben a’ jogok ’s kiváltságok ereklyéit féltékenyen megörzék a’ hosszú századok; föltárák önként, hogy megosztakozzanak a’testvérrel , ki nélkülözött, igazságtalanul, de tűrt. Mert még a’ kor* 257