Közművelődés Fejér megyében, 1989 (12. évfolyam, 1-2. szám)
1989 / 1-2. szám - Hantos, a Mezőföldi kunok "fővárosa". Lukács László: Mezőföld - Hatházi Gábor: Hantos múltja a régészeti emlékek tükrében
Noha az időben legközelebbi, ma ismert emlékek a késő bronzkorból (Kr. e. 1300—800) valók, a Mezőföld más településeinek régészeti anyaga egyértelműenbizonyítja, hogy Hantos vidéke a rézkorban (Kr. e. 2500—1900), majd a bronzkor korai (Kr. e. 1900—1700) és középső (Kr. e. 1700—1300) szakaszában (pl. Perkáta Varya — kulturális leletei) sem lehetett lakatlan. A késő bronzkori leleteket (csésze-, fazék- és szűrőedény-töredékek) Bogdán Géza találta a ’70-es évek legelején, de Marosi Arnold már egy 1934-es munkájában említ Hantosról származó bronzkori „fülesedényeket”. A közeli Mezőfalva—Ökörpáskom határrész hasonló jellegű anyaga alapján úgy tűnik, hogy a környék késő bronzkori lakói a Rajna és az Alpok vidékéről bevándorolt, a korábban itt élt népeket (halomsírosok) leigázó hódítók — a nagy sírszámú, hamvasztásos rítusú temetőik alapján „urnamezős” kultúrának nevezett nép — egyik törzséből kerültek ki. Településük egyike lehetett a nagy földvárakban — a fejlett bronzművességet, s a korabeli Európát szinte teljesen behálózó kereskedelmi utakat ellenőrző — törzsi központokban (pl. Vál, Érd) élő, fegyveres arisztokrácia uralma alatt álló, szegény földműves közösségeknek. Adatok hiányában ismét több évszázados homály borul Hantos történetére, a legközelebbi biztos emlékek már a római korból valók. Azonban a szomszédos Perkáta és Sárosd leletei alapján biztosra vehető, hogy a nálunk a Kr. e. 4. században megjelenő, új nyugati hódítók — a fejlett vas- és kerámiaművességgel rendelkező, a Mezőföldön főként néhány putriházból álló, kis létszámú, majorszerű agrártelepüléseket létrehozó — kelták Hantos környékén is megfordulhattak. Hozzátehetjük: az ókori történetírók alapján feltehető, hogy a mai Fejér megye területét az eraviscusok törzse szállta meg. Bennszülöttek és veteránok A Római Birodalom már pannóniai megjelenése előtt is tartott fenn — főként kereskedelmi — kapcsolatokat a Dunántúl kelta törzseivel. Talán ez is közrejátszott abban, hogy, amikor a birodalom — fontos gazdasági és katonai érdekei védelmében — az I. század első felében megindította határainak a Rajna—Duna vonaláig való kiterjesztését, a mai Fejér megye megszállása nagyobb harcok nélkül, békésen ment végbe. (Több olyan mezőföldi kelta településre van adatunk, amely megszakítatlanul élt tovább a római uralom alatt is.) A rómaiak nagy gondot fordítottak a bennszülött lakossággal való megbékélésre, ugyanakkor „átnevelésükre” is. Megnyerve a törzsi vezetők bizalmát, meghagyták ugyan belső önállóságukat, hitüket, ünnepeiket, de szinte észrevétlenül — a római istenek és császártisztelet szertartásait becsempészve — új, római tartalommal töltötték meg azokat. (Jól lemérhető ez pl. a temetkezési szokások megváltozásában.) A század második felére a lassan „elrómaisodó”, vagyis romanizálódó bennszülött arisztokrácia kialakulása tette lehetővé, hogy a kelta törzsi szervezetre épülő közigazgatási körzetek — civitasok — katonai felügyeletét a helyi önkormányzat váltsa fel. Ekkor szűnik meg a későbbi Gorsium helyén, fontos főutak találkozásánál álló — a Sárvíz gázolóját és a Mezőföld e körzetének keltáit ügyelő — lovassági helyőrség. A Duna-menti új katonai központ és határerőd — Intercisa (Dunaújváros) — feladata már a külső ellenség betöréseitől való megóvás volt. Ugyanekkorra tehető a provincia főbb útjainak kiépülése, és a birodalom gazdasági életébe való bekapcsolódás is. A bennszülöttek mindinkább átveszik az új életformát: településeik, temetőik tele vannak római árukkal (ékszerek, üvegek, terra sigillatak, finom szürke kerámiák, amforák, nagy hombár edények stb . . .) A „Pax Romana”, vagyis „Róma békéjének gazdagsága, nyugodt évei köszöntenek a Mezőföldre, ahogyan ezt a környékbeli vízfolyások mentén — Seregélyestől kiindulva Sárosdon, Mezőfalván át Előszállásig lenyúlva — a II—IV. századi bennszülött települések és villa rustica-k (majorszerű villagazdaságok) „gombamódra” szaporodó példái bizonyítják. Hantosról több ilyet is ismerünk: a Birkás-tó és a kishantosi halastó partján. A községi iskola udvarán jött elő egy bronzból készült férfifejet ábrázoló szobrocska, amelyet szintén római korinak határozott meg begyűjtője, Kralovánszky Alán. A birodalom „romanizáló” politikájának szép példája a kishantosi Priszler tanya, ill. egykori vadászkastély szomszédságában talált villagazdaság. A birodalmi tartományok őslakosságának átformálására az egyik legbiztosabb recept a 25—30 évig tartó katonai szolgálat volt. A hadseregben a nagy hódításoktól kezdve csak elvétve találunk igazi, itáliai latinokat, viszont annál több provinciabeli ifjút, akik nagyrészt nem is helyben, hanem a birodalom egy-egy távoli területén szolgáltak. Leszerelésükkor „obsitot” (bronzba vésett katonai diplomát) kaptak, ezzel római állampolgárok lettek (nevüket is latin hangzásúra változtatták), családot alapíthattak, s a kapott földön vagy pénzen helyben megtelepedhettek. A kishantosi kutatásokat vezető B. Vágó Eszter szerint ilyen veterán lehetett e villa tulajdonosa is, az itt előkerült kőoltáron említett „Aelius Veranus”. Viharos évszázadok A romanizálódott kelta őslakosság már a II. századtól sem élhette teljesen háborítatlanul életét. Előbb a 167—180. évi szarmata-markomann háború, 260-ban a szarmaták egy újabb támadása pusztította végig a vidéket. A IV. század végétől keletről és nyugatról egyaránt