Köznevelés, 2004 (60. évfolyam, 1-41. szám)
2004-12-03 / 39. szám
Pécs keleti, családi házakból és lakótelepekből álló városrészét nevezik Meszesnek. Mintegy negyvenezer, korábban főként a bányászatból élő család lakik itt. Ennek a városrésznek a négy iskoláját - két általános iskola, egy speciális iskola és a dolgozók iskolája - hét évvel ezelőtt összevonták, s most a Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola és Szakiskolában összesen ezerkétszáz gyerek tanul. A komlói úton lévő központi épületen kívül még három helyen folyik a tanítás. Közülük az, amely két alsós osztálynak ad otthont, bizony elhasználódott fennállásának százhúsz éve alatt, de kívülről a központi iskola épülete sem kelt bizalmat az emberben. Közvetlenül a falaknál körbekerítették, hogy a hulló vakolat ne okozzon balesetet. Én bizony nem szívesen íratnám be ide a gyerekemet! Borongós gondolataim gyorsan tovatűnnek, amikor az épület mögé, a főbejárathoz érek. Ugyanis jól ápolt, füves focipálya tárul elém, gondozott atlétikai és teniszpályával. Bent eszközökben sem szűkölködő, tágas tornaterem, testépítőszoba, illetve üdeséget sugalló kerámiák, rajzok, festmények, és persze a különböző versenyeken nyert serlegekkel, érmekkel, oklevelekkel teli vitrinek. Rápillantva az iskolára nem hittem volna, hogy belül ennyire barátságos. Még a gyerekek is mosolygósak, láthatóan felszabadultan viselkednek, jól érzik magukat. Az irodába visszavonulva ennek a kellemes hangulatnak az okát is igyekszünk megtudni Wavra János igazgatótól, Paulovicsné Nádasi Éva és Nagy Mariann igazgatóhelyettestől. Lépjünk vissza egy kicsit az időben. Éppen csak egy-másfél évtizedet, amikor még angol és testnevelés tagozat működött az iskolában. Ebbe a két osztályba került a gyerekek színe-java, a többiek, a maradék, külön osztályt alkottak. Olyat, amelyikbe nem szívesen ment be a tanár, hiszen itt a gyerekek szinte mindegyike nehezen boldogult a tanulással, vadóc módjára viselkedett, szociális és egyéb szempontból is hátrányos helyzetű családban élt. A tanári kar egybegyűlt, és eldöntötte, hogy megszüntetik a tagozatot, és vegyes osztályokat alakítanak ki. Magyarán, együtt nevelik a valamiben tehetségeseket a kiugrást semmiben sem mutatókkal. Továbbá egyszerre gondoskodnak a nehezen tanulók felzárkóztatásáról és a tehetségek gondozásáról. Ma úgy mondanánk, integrált nevelésbe kezdtek. Hamarosan híre ment a városban, hogy ettől az iskolától idegen a gyerekek kirekesztése, befogadnak másutt semmire se jutott diákokat is. Egy idő után terhes, az amúgy sem könnyű munkát megnehezítő lett számukra, hogy szeptemberben-októberben vegyenek fel más iskolákból kiszorult gyerekeket. Erre ma már nem vállalkoznak. Csak azt veszik fel, aki idejében jelentkezik. Érthető, hiszen az egész tanévre kiterjedő befogadással az integrált nevelésben, a projektmódszer szerinti tanításban elért eredményeiket kockáztatnák. Hogy milyen eredményekről van szó? A választ Paulovicsné Nádasi Éva adja meg. - Azt tudtuk, hogy a gyereket nem lehet lecserélni, nekünk kell változtatnunk a tanításon, a módszereinken. Áttértünk a tananyag egységekben történő tanítására. Minden egység után bemutató órát tartunk, melyre a szülőket is meghívjuk. Bevezettük a szöveges értékelést, és a projektek végén véleményt alkotunk a gyerek fejlődéséről, haladásáról, képességéről, személyiségéről. Az első két osztály egész napos oktatásban részesül. A tehetséges gyerekek emelt szintű képzést kapnak angolból és testnevelésből, úgynevezett sávos keretben tanulhatnak informatikát, művészetet, idegen nyelvet. A lassan haladók, a hátrányos helyzetű gyerekek számára külön programot indítottunk fejlesztőpedagógusok és mentálhigiénés szakemberek közreműködésével. - Szépen hangzik, de vajon a tanárokat nem állította-e nehéz helyzet elé az együttnevelésre való áttérés? - Új módszerekre volt szükség. Endítottunk egy programot, melynek magunk között a „neked is sikerülhet” nevet adtuk. Lé Waivra János igazgató 60. évfolyam 39. szám 2004. december 3.