Kurír - reggeli kiadás, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-12 / 42. szám
6 A PISZKOS ■ ■ ÜGYEK OSZTÁLYA Baader és Meinhof a pesti Moulin Rouge-ban Tegnapi számunkban dr. Dalmady György, a hírszerzés „piszkos ügyek osztályának” egykori főoperatív tisztje elmondta, hogy miképpen tettek lehetetlenné egy athéni NATO-tábornokot egy Budapesten feladott titkos kábítószer-küldemény révén. Dalmady szerint a magyar hírszerzés „80%-os” bizonyossággal meggyőződött arról, hogy a hetvenes évek egyik leghírhedtebb terroristáját 1977. október 18-án kivégezték egy NSZK-beli börtönben. Cikksorozatunk mai részében Dalmady arról számol be a Kurír olvasóinak, hogy milyen körülmények között találkozott és miért lehetett budapesti kalauza egy férfinak és egy nőnek, akikben később Andreas Baadert és Ulrike Meinhofot vélte felismerni... „Egyebekben” pedig érdekes és tanulságos részletek tárulnak fel előttünk a hírszerzés és a belső elhárítás (BM lll/lll) viszályairól. - Ha mondana valamit a magyar titkosszolgálat, és példának okáért a Baader-Meinhof terroristacsoport kapcsolatairól... - A nevezettek áttételes kapcsolatban álltak a Belügyminisztérium titkosszolgálatával... Valósak azok az állítások, hogy ők Magyarországon jártak, meg tudom mutatni azt a lakást, amelyet itt-tartózkodásukkor használtak. A látogatásokért nem a titkosszolgálat „felelt”, vagyis nem mi hívtuk meg őket, mi a programjaikat koordináltuk. Ki hívta meg őket? Esetleg a pártvezetést Nekem erről egészen másféle elképzeléseim vannak: ők valahogy „bekavarodtak” az országba... A BM III/I-7-es osztály („piszkos ügyek osztálya”) mint úgynevezett aktív intézkedési osztály szorosanegyüttműködött a keletnémet Stasi illetékes 7-es osztályával. Ahogy az interjú legelején említettem, amíg mi nem foglalkoztunk megtorlással, likvidálással, személyek megsemmisítésével, addig a Stasi és a szovjetek hasonló osztálya végrehajtott ilyen feladatokat. Tudomásom szerint a magyar és a keletnémet 7-es osztály vezetői évente legalább háromszor találkoztak. Ezeket a találkozókat szigorúan konspirálták. Nem tudok az évre pontosan visszaemlékezni, valamikor a hetvenes évek derekán bukkant fel két személy Magyaroroszágon; ők az NDK 7-es osztály tábornokának, illetve akkor még csak ezredesének látogatását követően érkeztek. Maximális titoktartástól övezve érkeztek - nekünk néhányunknak volt a feladatunk, hogy programokat szervezzünk szol-mukra. Mi csak annyit tudhattunk róluk, hogy ők a keletnémet elvtársak (értsd: a Stasi 7-es osztály vezetői) által Magyarországra delegált személyek, akiknek akciós feladataik vannak egy távolabbi országban, Magyarországon csupán átutaznak. A mi feladatunk annyiban állt, hogy vigyük le őket a Balatonra vagy egy estére a Moulin Rouge-ba, szerezzünk nekik egy színházjegyet... Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg: feltételezem, hogy ez a párocska Ulrike Meinhof és Andreas Baader lehetett... Ezt egészen biztosan nem merem állítani, bár az újságban látott fényképeik alapján... - Azt is rebesgetik, hogy ön volt Ulrike Meinhof és Carlos budapesti tolmácsa. - Carlos tolmácsa már csak azért sem lehettem, mert nem tudok spanyolul... A KÉMELHÁRÍTÁS NYOMORÚSÁGA - Hogyan tudná jellemezni a volt hazai titkosszolgálatok, titkosszolgálati csoportfőnökségek és szakágak viszonyát? Beszélhetünk-e rivalizálásról? - A kollégák között soha nem volt viszálykodás, másképp alakult azonban a csoportfőnökségi vezetők viszonya. Az ellentétek egy része mindig abban a kérdésben mutatkozott meg, hogy éppen ki volt a belügyminiszter állambiztonsági helyettese. A III/I-es csoportfőnökség (hírszerzés) a III-as főcsoportfőnökség legelitebb része volt, ami a lehetőségeket, a technikai ellátottságot illeti. Az én időmben viszont Harangozó Szilveszter volt a miniszter állambiztonsági helyettese, aki ugyebár korábban a III/II-es csoportfőnökség (kémelhárítás) vezetője volt. Ez a tény feszültségeket okozott. A csoportfőnökségek közötti viszálykodás főleg anyagi kérdésekben bontakozott ki. Egy egészen kézzel fogható példával élve: míg egy hírszerző „hazai pályán” gyakorlatilag számla és bizonylat nélkül akár 2-3000 forintot is elkölthetett egy vacsorára a kapcsolatával, addig nevetséges módon (azért mondom így, mert ezt a gyakorlatot mi is elítéltük) egy III/II-es kémelhárító kolléga egy hasonló találkára 50-60 forintot költhetett. Találkoztam egy olyan kémelhárító kollégával, aki a következő történetet mesélte el: elindult a találkozóra a K-lakásba, (titkos találkák helyszíne), és az ebédhez a zsebében vitte az egyetlen üveg sört, amit aztán a kapcsolatának felajánlott, miközben ő a K-lakás konyhájában valószínűleg hideg vizet fogyasztott az ebédhez. Sokakat ingerelt a BM III/III (belső elhárítás) felfuttatása. Véleményem szerint a BM III/III egy önmaga létét magyarázó és bizonyító társaságként működött, állandóan saját létjogosultságukat bizonygatták, ezért is tudtak „akkora” ellenzéki mozgalmat „kialakítani”, mint amekkora a későbbiekben lett. Ezeknek a fiúknak megint csak nagyobb volt a büdzséjük, ők már jobban lubickolhattak a munkához szükséges javakban. A vezetők között viszálykodás tehát elsősorban anyagi és technikai ellátottsági kérdésekben jelentkezett. Amíg például a hírszerzésnek egy bronzzal, rézzel borított vadonatúj székházat építettek, a III/III-nak a technikai részleggel közösen felépült egy új központja a Lumumba utcában (ez egy közönséges kőház), addig a kémelhárítás különféle épületekben szétszórva dolgozott. Az elhelyezési körletek már önmagukban is tükrözték azt a képet, amely számomra teljességgel érthetetlen. Ami az ország biztonságát illeti, a kémelhárítóknak véleményem szerint sokkal nagyobb teret kellett volna adni. Egészen furcsának bizonyult az a felállás, hogy a belső ellenzéket szemmel tartó és figyelő III/III sokkal jobb körülmények között működött, mint a külső ellenségtől a hazát védő III/II-esek. KIS ZOLTÁN (Folytatjuk) A Stasi székháza Berlinben „Nem én voltam Carlos tolmácsa" Az egyén háromféleképpen viszonyulhat a hatalomhoz: vagy kiszolgálja vagy szemben áll vele, vagy a hatalomtól függetlenül, arróltudomást sem véve rendezi be és éli az életét.. Legegyszerűbben ezt a harmadik mentalitást járhatjuk körül, azon egyszerű oknál fogva, hogy nálunk - s a kelet-közép-európai régió egészében - ez a legkevésbé kézenfekvő, megvalósítható magatartásforma. Míg a nyugati civilizáció fejlődése évszázadok óta az egyén és a hatalom viszonyának lazulását, a polgár függetlenedésétegyengeti, addig a Lajtától keletre át- és túlpolitizált életű tömegek élnek ilyen vagy olyan hatalmak szorításában, s a citoyen szinte teljes hiánya éppen most válik fájdalmasan érzékelhetővé, amikor oly hosszú idő után végre megcsillan(t) e régióban is a szabadság lehetősége. Míg nyugaton a hatalom úgy tevékenykedik a társadalom érdekében, hogy nincs szándékában a társadalmat megváltoztatni, addig mifelénk az új hatalmak megint csak a társadalom megváltoztatásának jelszavával, egy új „üdvtannal” léptek színre. Ezért illuzórikus itt a hatalomtól független életről álmodozni. Vajon miért szorulunk mi ismét megváltoztatásra? Ha erre a kérdésre megtaláljuk a választ, hiszem, hogy közelebb kerülünk mostani háborúságunk gyökereihez, s ezáltal e háború nagyon is kívánatos befejezéséhez. A válasz, azt hiszem, egyszerű. A most hatalomra kerültek saját bőrükön tapasztalták, hogy az elmúlt negyven-egynéhány esztendőben milyen hihetetlen nyomás nehezedett erre a társadalomra, az elmúlt hatalom milyen beteges szorgalommal, már-már nevetséges erőlködéssel igyekezett megváltoztatni az uralma alá hajtott tömegeket, azok gondolkodását, lelkületét, világnézetét. Ennek a nagy „megváltásnak” első számú eszköze a sajtó volt. Nos, a most hatalmon lévők sajnos azt a következtetést vonták le mindebből, hogy bár ők megőrizték szellemi autonómiájukat, a társadalom egésze áldozatul esett a kommunista agymosásnak, ezért a hatalom jelenleg azt tekinti legfontosabb feladatának, hogy a kilúgozott agyú tömegeket visszaváltoztassa gondolkodó, felelősen dönteni tudó egyének okos gyülekezetévé. S ha egyszer a sajtó végezte el az agymosást, akkor ebbéli feladatának első állomása a sajtóval való leszámolás. Tehát a mostani hatalom egyfelől ismét túlpolitizálja életünket, másfelől minden módon igyekszik megszabadulni örökölt sajtójától, egyelőre betartva a demokrácia játékszabályait. Súlyosan hibás ez a megközelítés. Nyilvánvaló ugyanis, hogyha valóban sikeres lett volna négy évtized propagandája, akkor néhány kiválasztott, aki „megőrizte szellemi függetlenségét”, soha nem tudott volna győzelemre vezényelni egy forradalmat. Ezt a forradalmat az a tömeg vitte győzelemre, amelynek képtelen hazugságokat vágtak arcába nap mint nap, hosszú éveken át. Itt a sajtó úgy követett el bűnt, hogy bűne teljesen hatástalan maradt. Az megint más kérdés, hogy ugyanez a tömeg vajon miért érzi egyre inkább úgy, hogy nem forradalom, csak elitváltás történt, hogy „valakik” az ő hátukon másztak fel a "hatalom csúcsára. Ennek nyilvánvalóan vannak örökölt gazdasági okai, vagyis az egyre nagyobb nyomorúságot az emberek igaztalanul az új hatalom számlájára írják. De az új hatalom retorikája, az a mód, ahogyan igyekszik újra túlpolitizálni a társadalmat, már joggal vált ki ellenszenvet és szembenállást. Nem kevésbé a mitikus gonosszá növesztett, minden baj forrásául és okául kikiáltott kommunisták állandó, érvek és pragmatikus cselekvés helyett való emlegetése. A kommunisták sem tettek egyebet, mint habzó szájjal ostorozták az imperialistákat. Mi következett ebből? A tömegek szemében minden, ami imperialista, maga volt a tökély. Veszélyes tehát ez a megoldási mód. • A sajtó immár a negyedik hatalmi ág - mostanában egyre többet hangoztatott megállapítás ez, s igazságához kétség sem férhet. Csakhogy míg nyugaton, a jóléti társadalom citoyenje valóban manipulálható a sajtó által - kulturálisan és gazdaságilag addig Kelet tömegei egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben. Itt ugyanis a zsigerekben él már a reflex, hogy ha a sajtó a fennálló hatalmat dicséri, akkor hazudik. Ez a reflex pedig semmi egyebet nem bizonyít, mint a tömegek józan ítélőképességét, egészséges önvédelmét, manipulálhatatlanságát. A sajtó nálunk úgy önálló hatalmi ág, hogy szemben áll a mindenkori hatalommal, korlátozza azt, így bizonyítva saját hitelességét. *** Az elmúlt időszak bűnös propagandájának eszköze a sajtó volt. Ez tény, ezt nemcsak kár, de teljesen felesleges is tagadni. Az is nyilvánvaló, hogy az újságíró-társadalom nem válhat egy csapásra múlttalanná, s ezáltal hitelessé. Csakhogy: a hatalom jelenlegi birtokosai a leglehetetlenebb módon képzelik el a sajtó vezeklését. Úgy, hogy a régi rendszer kiszolgálása után most ezt a rendszert kell(ene) ennek a sajtónak kiszolgálnia. Én ennél hiteltelenebb „megújulást” el sem tudnék képzelni. Hogyan lehetséges, hogy írástudók most azt róják fel a sajtó bűnéül, amit négy évtizedig hiányoltak benne, vagyis a hatalommal való szembenállást. Ennek nyilvánvalóan egyetlen magyarázata lehet: a mostani hatalom hiba és bűn nélkül valónak ítéli meg önmagát, s abban a képtelen hitben tévelyeg, hogy elég a múlttal való szembenállás, a „nem kommunizmus” az üdvösséghez. De ez még roppant kevés. Ennyit a tömegek is tudtak, maguktól, most már a kiutat várják. A sajtó pedig - nyilvánvalóan - elvégzi a maga önvizsgálatát. S egyetlen módon vezekelheti le Bűneit: ha soha többé nem hajlam elvtelenül kiszolgálni egyetlen hatalmat sem. Akik pedig mégis ezt igénylik tőle, egyetlen pillanatig sem őrizhetnék meg jó lelkiismeretüket, ha valamilyen módon keresztülvinnék akaratukat. Mert akkor semmi egyebet nem tennének, mint létrehoznának ismét egy szervilis, meghasonlott réteget, amelyet bármire felhasználhatnának. Akkor pedig működésbe lépne automatikusan a társadalom önvédelmi reflexe .Megint a képünkbe hazudnak!” S ez nemcsak reflex lenne, de tény. Ugyanis a mostani hatalom sem hiba és bűn nélkül való. BAYER ZSOLT Sajtó a hatalom sajtolója alatt Megszületése óta durva háborút vív egymással az új hatalom és a sajtó. E háború okait annál inkább szükséges feltárni, mert a hatalom részéről elsősorban íróemberek - közepesek és kiválóak - vállalják a küzdelmet, átkot szórva a „kommunista” sajtó egészére, talán megint csak szándékuk ellenére súlyos - és a dolgok logikájából következően egyre súlyosbodó - támadásoknak kitéve ezzel önmagukat s a jelenlegi hatalom egészét. Honnan erednek ennek a háborúnak a gyökerei? Kyrir 1991. február 12.