Kurír - reggeli kiadás, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)

1991-03-17 / 74. szám

1991. március 17. ­ Egyedül él, festmények, ke­rámiák között. Az otthona a vagyona. Nádudvaron szüle­tett. Édesapjával a Horto­­bágyra járt horgászni. Deb­recenben gyerekeskedett. A MÁV-kolónián, a szoba­­konyhás lakásban, meg szemközt az Epres-kertben. Három fiútestvére minden csínybe belevitte. Később, amikor az egyik bátyja nap­pal az orvosi egyetemre járt, éjjel a vagongyárban dolgo­zott, beszökött hozzá a mű­helybe segíteni. Tizenhárom éves volt. Egy évvel később ő lett a gépipari technikum el­ső női hallgatója. Kitüntetés-­­­sel végzett. Mérnöknek ké­szült. - A vőlegényem Pesten élt, logikus, hogy a Műszaki Egyetemre jelentkeztem. Összeházasodtunk, albérlet­be költöztünk, de annyira szegények voltunk, hogy alig-alig ettünk. Lefogytam 48 kilóra és mindkét tüdőm beszűrődött. Fél évig bete­geskedtem s akkor átiratkoz­tam esti tagozatra, nappal meg a Konventa gyárban dolgoztam rajzolóként. Azt hittem, így jobb lesz. De közbejött 1956 októbere, amit keserves körülmények között éltem át. A Honvé­delmi Minisztérium melletti házban laktunk, ahol véres csata dúlt. A férjem katona­tiszt volt, és az események következtében ideg-össze­­roppanást kapott. Édesapá­mat fel akarták akasztani, édesanyám öngyilkosságot kísérelt meg, mert tudta ma­gáról, hogy gyógyíthatatlan beteg. Teljesen kiborultam és abbahagytam az egyetemet. Akkor és ott tört derékba a pályám. De a kezdet kezde­tén a mozgalmi munka sok mindenért kárpótolt. Őszin­tén hittem benne, és ezért fogadtam el 1960-ban az an­gyalföldi KISZ-bizottság agit-prop titkári állását. Nagyszerű csapat alakult ott ki, éjjel-nappal politizáltunk, kiállításokat, tánciskolákat, bálokat, hajótúrákat, sátortá­borokat szerveztünk, és azon dolgoztunk, hogy minél több fiatal érezze jól magát közöt­tünk. Ma is állítom: jól in­dult ez a mozgalom, és csak a későbbiekben torzult el, amikor az idősebbek rátették a kezüket, és nem viseltek el semmiféle ellentmondást, kritikát. - Ha ezt idejekorán felis­merte, miért nem lépett ki belőle? - Mert rajta álltam a futó­szalagon, és nőként azon ke­vesek közé tartozom, akit mint politikai munkatársat elismertek és megbecsültek. Pedig gyakran szembeszáll­tam a feletteseimmel. Már a kerületi pártbizottságon dol­goztam, amikor bejelentet­tem: szeretném a tanulmá­nyaimat a Közgázon folytat­ni. Nem engedték. A pártfő­iskolára küldtek. - Miért törődött bele? - Nehéz ezt ma megma­gyarázni, de nem volt más választásom. S akár hiszi, akár nem, nem bántam meg. Olyan tanáraim voltak, akik miatt ma sem kell szégyen­keznem. A szociológiát Sze­­lényi Iván, Szecskő Tamás tanította, az államigazgatást pedig Kulcsár Kálmán. Jól is éreztem volna magam, csak­hogy a férjem akkoriban már az Állami Népi Együttes igazgatójaként járta a világot, és egy svédországi turnéról súlyos betegen jött haza. A budakeszi szanatóriumban feküdt mozdulatlanul, dél­ben iskola után rohantam hozzá, vele maradtam, ameddig csak lehetett, éjjel tanultam és reggel kezdődött minden előírád. Átvészeltük. A főiskola elvégzése után visszakerültem a pártbizott­ság ideológiai osztályára pro­pagandistának. Egyre inkább felismertem: nem jó az, aho­gyan mi csináljuk. Mindig csak azt hallottam, hogy fej­lődünk, haladunk előre, mi­közben a gyárakban egészen, mást tapasztaltunk. - Harmadszor kérdezem: miért tűrte, miért nem állt tovább? Félelemből, gyáva­ságból? Attól tartott, hogy bárhova lép, maga után nyúl­nak? - Nem vert ki a hideg ve­rejték attól, hogy esetleg vissza kell mennem a gyárba dolgozni, de a pártfegyelmet magamra nézve is kötelező­nek tartottam. Márpedig a fegyelmezés - kimondva vagy kimondatlanul - bor­zasztóan erős volt. Még ott, Angyalföldön is, ahol a mun­kások kimondták azt, amit éreztek, gondoltak, mert tudták: nincs veszítenivaló­juk. Nem is jöttek a pártba. Az orvosok, a pedagógusok jelentkeztek helyettük, mert úgy vélték, csak így alapoz­hatják meg az egzisztenciáju­kat. - Tévedtek? - Jó néhányan hatásosan meglovagolták ezt a tényt, de a többség csalódott. Azt hit­ték, ha belépnek a pártba, belülről majd tudnak is tenni valamit azért, hogy valami megváltozzon, hogy jobb le­gyen. A nyolcvanas évek ele­jére azonban passzívvá, elke­seredetté váltak. Négyszem­közti beszélgetéseken még mondták a magukét, de taggyűléseken inkább csak hallgattak. Mi pedig a párt­­bizottságon kettős nyomás alatt álltunk. Kötelesek vol­tunk közvetíteni a felső párt­vezetés útmutatásait, ugya­nakkor a tagok tőlünk vár­ták, hogy mi majd kinyitjuk a politikusok szemét. Higgye el, nem tettünk lakatot a szánkra. Belső vitákon, tájé­koztatókon öt-tíz éven át is­mételgettük: a párt ne szól­jon bele szakmai kérdésekbe, ne akarja a gazdaságot politi­kai határozatokkal megerő­szakolni, de mint a következ­mények mutatják, nem sok sikerrel Talán a hetvenes évek elejére jellemző, hogy Kádár János még fontosnak tartotta meghallgatni mások véleményét. Később ez egyre inkább formálissá vált. Mint „ceremóniamester” sokszor asszisztáltam egy-egy látoga­tásának megszervezésében és ahogy múltak az évek, úgy váltak ezek , a látogatások egyre színpadiasabbá. Mégis, ennek ellenére nem kellett az embereket lasszóval fog­­dosni ahhoz, hogy eljöjjenek és meghallgassák. Más veze­tők kivonulásakor ez már nem volt ilyen egyszerű. Nem is csináltam ugyanezt szívesen, ha Gáspár Sándort vagy Lázár Györgyöt vártuk, mert tudtam, falra hányt borsó lesz mindaz, amit ott az emberek nekik elmonda­nak. - Mi volt egyáltalán a fe­ladata ilyenkor? Az, hogy a szűk és még szűkebb, benső­séges találkozókon a megfe­lelően felkészített, a spontán kérdéseiket ismerő emberek üljenek, álljanak, mosolyog­janak, tapsoljanak? - Én azt hiszem, a világon mindenütt pontos forgató­­könyv szerint zajlanak az ilyen kivonulások. Ez nálunk sem történt másképp. - Rendezett-e szűkkörű ebédeket, vacsorákat? - Talán egyet-kettőt. - Mi volt ilyenkor a menü? - Babgulyás pogácsával vagy csülök. Kádár János ezeket szerette - legalábbis 1981-ig. Hogy utána mi lett a módi, nem tudom. Nekem kitették a szűrömet. Ez pe­dig több volt annál, mint amit el lehetett viselni lelki megrázkódtatás nélkül. Kü­lönféle állásokat ajánlottak fel, de egyiket sem fogadtam el. Itt akartam maradni a ke­rületben. Úgy érzem, ha vé­­igmegyek az utcán, az em­erek szemébe tudok nézni. De hát mi lehet egy párt­munkásból, akinek fegyelmi­je volt, s aki nem is túl fiatal? Kutatóintézetben személyze­tis. Boldog lehettem, hogy ilyen háttérrel egyáltalán el­fogadtak. - Még mindig nem gon­dolt arra, hogy kilépjen a pártból? - Nem, mert az indíttatá­som ennél sokkal meghatá­rozóbb volt. Viszont ettől kezdve elsősorban szakmai kérdésekkel foglalkoztam és büszke vagyok arra, hogy tí­zéves működésem alatt egyszer sem neveztünk ki ve­zetőnek valakit csak azért, mert jó elvtárs volt. - Ön szerint a korábban vezetett személyzeti és káde­ranyagok felhasználhatók-e ma az emberek ellen? - Attól függ, hogy fel akarják-e használni. - Mik szerepeltek ezek­ben a dossziékban? - Az önéletrajz, a szakmai és politikai végzettség, a ki­tüntetések, a mozgalmi múlt, a nyelvtudás, a fizetés, a csa­ládi állapot, a minősítés. Ezt mindig elolvastattam azzal, akiről szólt. - A pártbizottságon lefű­zött káderanyagok sem tér­tek el ettől? Szerepelt-e pél­dául valamilyen jelzés arról, hogy ki mennyire megbízha­tó vagy sem? -­lyet nálunk nem lát­tam. Elvileg ez tilos volt, de nem tenném a kezem a tűzbe azért, hogy ezt másutt nem szegté­k-e meg. - Átlépett-e az MSZP-be? - Igen, de ez már csak il­­lúziókergetés volt. Valahova tartoznom kellett, miközben most nem tartozom sehova sem. Visszavonultam. Ennek a korszaknak nincs rám szük­sége. Mi eljátszottuk a szere­pünket. Megbuktunk. Közö­sen és egyenként is. Most nem nekünk kell lépni. Sőt, ízléstelennek tartottam vol­na, ha látványosan produká­lom magam. Lehet, hogy rosszul ítélem meg, de egyre inkább távolodom az MSZP- től és az a baj, hogy semmi­hez sem közeledek. Magam­ra maradtam. Többszörösen is. De nem vagyok hajlandó az alkoholba menekülni, vagy az önmarcangolást, a közönyt, a közömbösséget választani. Sajnos, a környe­zetemben sokan ezt teszik. Igyekszem távol tartani ma­gam mindenféle acsarkodás­­tól, köpködéstől, megalázta­tástól, mert ebből bőven kijutott nekem eddig is. Vívódom, de ugyanakkor nyugalomra vágyom. - A férje ugyanígy élte meg a változást? - Sokkal tragikusabban. Ebbe halt bele. Hat évvel ezelőtt elvitte egy infarktus. A VI. kerületi pártbizottság ideológiai titkáraként örök konfliktusban élt, és az ese­tek többségében nem tudta a saját lelkiismerete szerint vé­gezni a munkáját. Állandóan viaskodott, emésztette magát és egyszer csak volt, nincs. Harmincegy évig éltünk együtt és mindent elkövet­tünk azért, hogy gyerme­künk legyen. De látja, nekem ez sem adatott meg. Mégis azt mondom: érdemes volt élnem. Csak azt nem tudom, most érdemes-e? LÁSZLÓ ÁGNES AZ ESZME ÖZVEGYE „Visszavonultam. Ennek a korszaknak nincs rám szük­sége. Mi eljátszottuk a szerepünket Megbuktunk. Kö­zösen és egyenként is. "Fehér Erzsébet abban a lipót­városi házban lakik, ahol Aczél György. Abban a pártban szolgált, ahol Aczél György. Több lépcsőfokkal lejjebb. A pártdemokrácia megsértése cílén 1980-ban pártfegyel­mit kapott. Egy évvel később - titkos határozat alapján - távoznia kellett az apparátusból. Ezért ma jó pont járna. . Nem törődik vele. Nincs rá szüksége. Fotó: BARIC IMRE

Next