Kurír - reggeli kiadás, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)
1991-03-17 / 74. szám
1991. március 17. Egyedül él, festmények, kerámiák között. Az otthona a vagyona. Nádudvaron született. Édesapjával a Hortobágyra járt horgászni. Debrecenben gyerekeskedett. A MÁV-kolónián, a szobakonyhás lakásban, meg szemközt az Epres-kertben. Három fiútestvére minden csínybe belevitte. Később, amikor az egyik bátyja nappal az orvosi egyetemre járt, éjjel a vagongyárban dolgozott, beszökött hozzá a műhelybe segíteni. Tizenhárom éves volt. Egy évvel később ő lett a gépipari technikum első női hallgatója. Kitüntetés-sel végzett. Mérnöknek készült. - A vőlegényem Pesten élt, logikus, hogy a Műszaki Egyetemre jelentkeztem. Összeházasodtunk, albérletbe költöztünk, de annyira szegények voltunk, hogy alig-alig ettünk. Lefogytam 48 kilóra és mindkét tüdőm beszűrődött. Fél évig betegeskedtem s akkor átiratkoztam esti tagozatra, nappal meg a Konventa gyárban dolgoztam rajzolóként. Azt hittem, így jobb lesz. De közbejött 1956 októbere, amit keserves körülmények között éltem át. A Honvédelmi Minisztérium melletti házban laktunk, ahol véres csata dúlt. A férjem katonatiszt volt, és az események következtében ideg-összeroppanást kapott. Édesapámat fel akarták akasztani, édesanyám öngyilkosságot kísérelt meg, mert tudta magáról, hogy gyógyíthatatlan beteg. Teljesen kiborultam és abbahagytam az egyetemet. Akkor és ott tört derékba a pályám. De a kezdet kezdetén a mozgalmi munka sok mindenért kárpótolt. Őszintén hittem benne, és ezért fogadtam el 1960-ban az angyalföldi KISZ-bizottság agit-prop titkári állását. Nagyszerű csapat alakult ott ki, éjjel-nappal politizáltunk, kiállításokat, tánciskolákat, bálokat, hajótúrákat, sátortáborokat szerveztünk, és azon dolgoztunk, hogy minél több fiatal érezze jól magát közöttünk. Ma is állítom: jól indult ez a mozgalom, és csak a későbbiekben torzult el, amikor az idősebbek rátették a kezüket, és nem viseltek el semmiféle ellentmondást, kritikát. - Ha ezt idejekorán felismerte, miért nem lépett ki belőle? - Mert rajta álltam a futószalagon, és nőként azon kevesek közé tartozom, akit mint politikai munkatársat elismertek és megbecsültek. Pedig gyakran szembeszálltam a feletteseimmel. Már a kerületi pártbizottságon dolgoztam, amikor bejelentettem: szeretném a tanulmányaimat a Közgázon folytatni. Nem engedték. A pártfőiskolára küldtek. - Miért törődött bele? - Nehéz ezt ma megmagyarázni, de nem volt más választásom. S akár hiszi, akár nem, nem bántam meg. Olyan tanáraim voltak, akik miatt ma sem kell szégyenkeznem. A szociológiát Szelényi Iván, Szecskő Tamás tanította, az államigazgatást pedig Kulcsár Kálmán. Jól is éreztem volna magam, csakhogy a férjem akkoriban már az Állami Népi Együttes igazgatójaként járta a világot, és egy svédországi turnéról súlyos betegen jött haza. A budakeszi szanatóriumban feküdt mozdulatlanul, délben iskola után rohantam hozzá, vele maradtam, ameddig csak lehetett, éjjel tanultam és reggel kezdődött minden előírád. Átvészeltük. A főiskola elvégzése után visszakerültem a pártbizottság ideológiai osztályára propagandistának. Egyre inkább felismertem: nem jó az, ahogyan mi csináljuk. Mindig csak azt hallottam, hogy fejlődünk, haladunk előre, miközben a gyárakban egészen, mást tapasztaltunk. - Harmadszor kérdezem: miért tűrte, miért nem állt tovább? Félelemből, gyávaságból? Attól tartott, hogy bárhova lép, maga után nyúlnak? - Nem vert ki a hideg verejték attól, hogy esetleg vissza kell mennem a gyárba dolgozni, de a pártfegyelmet magamra nézve is kötelezőnek tartottam. Márpedig a fegyelmezés - kimondva vagy kimondatlanul - borzasztóan erős volt. Még ott, Angyalföldön is, ahol a munkások kimondták azt, amit éreztek, gondoltak, mert tudták: nincs veszítenivalójuk. Nem is jöttek a pártba. Az orvosok, a pedagógusok jelentkeztek helyettük, mert úgy vélték, csak így alapozhatják meg az egzisztenciájukat. - Tévedtek? - Jó néhányan hatásosan meglovagolták ezt a tényt, de a többség csalódott. Azt hitték, ha belépnek a pártba, belülről majd tudnak is tenni valamit azért, hogy valami megváltozzon, hogy jobb legyen. A nyolcvanas évek elejére azonban passzívvá, elkeseredetté váltak. Négyszemközti beszélgetéseken még mondták a magukét, de taggyűléseken inkább csak hallgattak. Mi pedig a pártbizottságon kettős nyomás alatt álltunk. Kötelesek voltunk közvetíteni a felső pártvezetés útmutatásait, ugyanakkor a tagok tőlünk várták, hogy mi majd kinyitjuk a politikusok szemét. Higgye el, nem tettünk lakatot a szánkra. Belső vitákon, tájékoztatókon öt-tíz éven át ismételgettük: a párt ne szóljon bele szakmai kérdésekbe, ne akarja a gazdaságot politikai határozatokkal megerőszakolni, de mint a következmények mutatják, nem sok sikerrel Talán a hetvenes évek elejére jellemző, hogy Kádár János még fontosnak tartotta meghallgatni mások véleményét. Később ez egyre inkább formálissá vált. Mint „ceremóniamester” sokszor asszisztáltam egy-egy látogatásának megszervezésében és ahogy múltak az évek, úgy váltak ezek , a látogatások egyre színpadiasabbá. Mégis, ennek ellenére nem kellett az embereket lasszóval fogdosni ahhoz, hogy eljöjjenek és meghallgassák. Más vezetők kivonulásakor ez már nem volt ilyen egyszerű. Nem is csináltam ugyanezt szívesen, ha Gáspár Sándort vagy Lázár Györgyöt vártuk, mert tudtam, falra hányt borsó lesz mindaz, amit ott az emberek nekik elmondanak. - Mi volt egyáltalán a feladata ilyenkor? Az, hogy a szűk és még szűkebb, bensőséges találkozókon a megfelelően felkészített, a spontán kérdéseiket ismerő emberek üljenek, álljanak, mosolyogjanak, tapsoljanak? - Én azt hiszem, a világon mindenütt pontos forgatókönyv szerint zajlanak az ilyen kivonulások. Ez nálunk sem történt másképp. - Rendezett-e szűkkörű ebédeket, vacsorákat? - Talán egyet-kettőt. - Mi volt ilyenkor a menü? - Babgulyás pogácsával vagy csülök. Kádár János ezeket szerette - legalábbis 1981-ig. Hogy utána mi lett a módi, nem tudom. Nekem kitették a szűrömet. Ez pedig több volt annál, mint amit el lehetett viselni lelki megrázkódtatás nélkül. Különféle állásokat ajánlottak fel, de egyiket sem fogadtam el. Itt akartam maradni a kerületben. Úgy érzem, ha véigmegyek az utcán, az emerek szemébe tudok nézni. De hát mi lehet egy pártmunkásból, akinek fegyelmije volt, s aki nem is túl fiatal? Kutatóintézetben személyzetis. Boldog lehettem, hogy ilyen háttérrel egyáltalán elfogadtak. - Még mindig nem gondolt arra, hogy kilépjen a pártból? - Nem, mert az indíttatásom ennél sokkal meghatározóbb volt. Viszont ettől kezdve elsősorban szakmai kérdésekkel foglalkoztam és büszke vagyok arra, hogy tízéves működésem alatt egyszer sem neveztünk ki vezetőnek valakit csak azért, mert jó elvtárs volt. - Ön szerint a korábban vezetett személyzeti és káderanyagok felhasználhatók-e ma az emberek ellen? - Attól függ, hogy fel akarják-e használni. - Mik szerepeltek ezekben a dossziékban? - Az önéletrajz, a szakmai és politikai végzettség, a kitüntetések, a mozgalmi múlt, a nyelvtudás, a fizetés, a családi állapot, a minősítés. Ezt mindig elolvastattam azzal, akiről szólt. - A pártbizottságon lefűzött káderanyagok sem tértek el ettől? Szerepelt-e például valamilyen jelzés arról, hogy ki mennyire megbízható vagy sem? -lyet nálunk nem láttam. Elvileg ez tilos volt, de nem tenném a kezem a tűzbe azért, hogy ezt másutt nem szegték-e meg. - Átlépett-e az MSZP-be? - Igen, de ez már csak illúziókergetés volt. Valahova tartoznom kellett, miközben most nem tartozom sehova sem. Visszavonultam. Ennek a korszaknak nincs rám szüksége. Mi eljátszottuk a szerepünket. Megbuktunk. Közösen és egyenként is. Most nem nekünk kell lépni. Sőt, ízléstelennek tartottam volna, ha látványosan produkálom magam. Lehet, hogy rosszul ítélem meg, de egyre inkább távolodom az MSZP- től és az a baj, hogy semmihez sem közeledek. Magamra maradtam. Többszörösen is. De nem vagyok hajlandó az alkoholba menekülni, vagy az önmarcangolást, a közönyt, a közömbösséget választani. Sajnos, a környezetemben sokan ezt teszik. Igyekszem távol tartani magam mindenféle acsarkodástól, köpködéstől, megaláztatástól, mert ebből bőven kijutott nekem eddig is. Vívódom, de ugyanakkor nyugalomra vágyom. - A férje ugyanígy élte meg a változást? - Sokkal tragikusabban. Ebbe halt bele. Hat évvel ezelőtt elvitte egy infarktus. A VI. kerületi pártbizottság ideológiai titkáraként örök konfliktusban élt, és az esetek többségében nem tudta a saját lelkiismerete szerint végezni a munkáját. Állandóan viaskodott, emésztette magát és egyszer csak volt, nincs. Harmincegy évig éltünk együtt és mindent elkövettünk azért, hogy gyermekünk legyen. De látja, nekem ez sem adatott meg. Mégis azt mondom: érdemes volt élnem. Csak azt nem tudom, most érdemes-e? LÁSZLÓ ÁGNES AZ ESZME ÖZVEGYE „Visszavonultam. Ennek a korszaknak nincs rám szüksége. Mi eljátszottuk a szerepünket Megbuktunk. Közösen és egyenként is. "Fehér Erzsébet abban a lipótvárosi házban lakik, ahol Aczél György. Abban a pártban szolgált, ahol Aczél György. Több lépcsőfokkal lejjebb. A pártdemokrácia megsértése cílén 1980-ban pártfegyelmit kapott. Egy évvel később - titkos határozat alapján - távoznia kellett az apparátusból. Ezért ma jó pont járna. . Nem törődik vele. Nincs rá szüksége. Fotó: BARIC IMRE