Kurír - reggeli kiadás, 1992. november (3. évfolyam, 300-329. szám)
1992-11-29 / 328. szám
1992. november 29. I 7 ........... .: = Sombor Judit ==z==== ÚJ HONFOGLALÓK Ülök a motorháztetőn, lábam a nyakamban, és kitör a frász. Szügyig érő kátyúkba huppanunk, a kerék kipörög a nyúlós sárban, alattunk az UAZ gyanúsan hörög, lámpája valóságos fényorgona, a legváratlanabb pillanatokban borul ránk a sötétség. Béla veszettül tekeri a kormányt, mellettem Andrea szűköl, én pedig fohászkodom, Istenem, csak egyszer sima aszfaltra érjünk. A platón még négyen kapaszkodnak, orruk kékre fagy a hidegtől. Béla szerint ez az út a jövőbe visz. Lehet, de ahhoz, hogy ő és a többiek végigmenjenek rajta, pokoli elszántság kell, majdhogynem fanatizmus. Gyűrűfű nevét először 1332- ben említi hiteles okirat. A Zselic egyik dombjának gerincére települt községet korábban svábok lakták. A napsütötte, déli lejtőket művelik, s a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt gyalog, házikosárban hordják le az almamelléki kisvasúthoz, hogy azután eladják a pécsi piacon. A kisvasutat 1960-ban - az ésszerűség jegyében - megszüntetik. Munka és közlekedési lehetőség híján a falu lakóinak száma egyre fogy. A kegyelemdöfést az adja meg, hogy elterjed a hír: Gyűrűfű alatt uránt találtak. Az utolsó lakó 1970. november 25-én hagyja el a kihalt települést. Gyűrűfű neve azóta szimbólummá vált. Az elvándorlás, az üresség szimbólumává. Gyűrűfűn húsz évig csak a halottak éltek. Tövig égett gyertyák, friss virágok borítják a holt falu élő sírjait. Maradt néhány kút, ami használható, de más semmi. A házak vályogfala leomlott, a fagerendák elporladtak, Gyűrűfut visszahódította az őstermészet. EZ NEM SZEKTA Pesten ért a hír, hogy Gyűrűfu újratelepül. Néhány lökött értelmiségi biofalut tervez oda - mondták. S ettől kezdve, bárkivel találkoztam a pesti flaszteron, ha meghallotta, hogy hová készülök, felsóhajtott. De szívesen élnék ott én is! Most pedig itt állok, bokáig az agyagban, körben aranyló fű fedi a dombokat, s odalent a völgyben a gyűrűfűi „amfiteátrum” alapjai fehérlenek. - Ez lesz a közösségi ház, más néven Zsilip - lép mellém Nagy Gábor építész. - Az első telepesek itt fognak élni, amíg el nem készülnek a lakóházak. A közösen végzett munka, a sok együtt töltött idő, a világtól való elzártság és az, hogy helyi anyagokból, a saját kezükkel építik fel a házaikat, összekovácsolja majd a közösséget. Később a Zsilip lesz az a hely, ahol a betelepülni szándékozóknak lakniuk kell addig, amíg eldöntik, hogy valóban Gyűrűfűn akarnak-e élni, s mi eldöntjük, hogy befogadjuk-e őket. Csupa olyan ember gyűlt itt össze, aki megcsömörlött a városi élettől, kitalált valamit, és szentül hiszi, hogy meg is tudja valósítani. Sokan mondják róluk, hogy élhetetlenek, nem képesek ebben a társadalomban boldogulni, és ideológiát gyártanak ahhoz, hogy miért nem kell nekik a társadalom. Azt hittem, egyiküknek sincs vesztenivalója, ezért akarnak kivonulni a világból. Csakhogy van köztük egyetemi tanársegéd, nem is egy, van köztük orvos, számítógépes mérnök, talajkutató, tonnács. - Úgy gondoljuk - tekeri szorosabbra nyakán a sálat Gábor hogy a civilizáció fölöslegesen megterheli az egyént, összekuszálja az emberi kapcsolatokat, és beszennyez mindent, ami szép. Mi egy eljövendő kor életmódját, gazdasági, közösségi viszonyait, településmodelljét szeretnénk kikísérletezni Gyűrűfűn. A csapatot egy közös eszme fűzi össze, ez nem szekta, nincs köze a valláshoz, hanem egyfajta lelkiismeret és világnézet, amely pontosan tudja, hogy mit nem akar. A FŰSZÁLAK BESZÉLNEK Az első telepes Fidusz volt. Júniusban költözött ki a pusztába. Sátorban lakott, kútból mosakodott, s éjjelenként az eget kémlelte. ő a terület gondnoka, segítőtársa Tücsök, a tacskó. - Amatőr csillagász vagyok - piszkálja meg a tábortűz hunyó parazsát Fidusz. - Tíz éve foglalkozom ezzel. Ma este, ha tiszta lesz az ég, megnézzük Ibafáról a Swift-Turtle üstököst távcsővel. Fidusznak egyetlen komoly vagyontárgya ez a távcső és a tarka kendő, amit a homlokán visel. Másfél évig járt a Gépipari Automatizálási Műszaki Főiskolára, aztán kirúgták. Évekig telefonkábelt szerelt, járta az országot, de sehogy se talált magára. Nem tudott megülni nyugton, úgy érezte, valami hiányzik, de képtelen volt rájönni, mi az. - Azonnal megérintett Gyűrűfű varázsa. Amióta itt élek, a hely szelleme belopta magát a sejtjeimbe. Itt minden fűszálnak arca van. Hallgatom a csöndet, és nyugodt vagyok. Most, hogy eltávolodtam mindentől és mindenkitől, most látom igazán, milyen nyomorultul éltem eddig. Külső kényszerek, szabályok közé szorítva, lélektelenül, akár egy gép. A természetnek is megvannak a maga szabályai, de azok ésszerűek és követhetőek. Gyűrűfű bujasága, a senkitől meg nem zavart őselem szinte belenő az emberbe, és ez így van jól. Mi olyan környezetet szeretnénk, ahol az ember megérzi, hogy a fák lélegzenek. Olyan közösséget, amelynek tagjai nyugodtan nézhetnek egymás szemébe. Lacit is a bűnös nagyváros okádta ki. Látott egy tévériportot Gyűrűfűről, s egy hét múlva megjelent itt a cókmókjával. Nem hagyott maga mögött semmit, se családot, se barátokat. Pedig valamikor azt hitte, hogy vannak barátai. - A hatvanas években a régi Illés zenekar köréhez tartoztam - meséli Laci, aki ősz varkocsával olyan, mint egy vén hobó. - Műszaki dolgokban segítettem nekik, én voltam az egyik road. Nem azért csináltam, hogy megszedjem magam. Ebben a munkában akkor nem volt pénz. Mi komolyan hittük, hogy megváltjuk a világot, hogy a dalaink forradalmat szítanak a lelkekben. Aztán valahogy az üzleti szemlélet kerekedett fölül, megundorodtam az egésztől, és kiváltam közülük. Nem tartott vissza senki. Ma már idegenek vagyunk egymásnak. Laci eredeti szakmája nyomdász volt. Csakhogy a magasnyomású gépek rég kimentek a divatból. Később ív- és lánghegesztéssel próbálkozott, élte a munkásemberek napi robotját, hajnalban kelt, műszak után bedobta a szokásos két fröccsöt, szalonnát vacsorázott, és megnézte a tévéhíradót. Egy szép napon arra ébredt, hogy földönfutóvá vált. Bezárták a munkásszállót, ahol addig lakott. A teljes létbizonytalanság elől menekült Gyűrűfűre. Ez az otthona, akár lesz belőle falu, akár nem. A NAGY ÁLOM Mi tagadás, alig vártam, hogy megérkezzünk Ibafára. Egy kétszobás lakást bérel Ibafán a gyűrűfűi alapítvány. Végre meleg van, papucsba bújhatok, nem esik ki a toll elgémberedett kezemből. Végre odafigyelhetek rájuk, erre a negyven megszállottra, akiért idejöttem. ínycsiklandó illat száll a konyha felől. A csapat útközben őzlábgombát szedett. Akkorák, mint egy pörgekalap, és harsogóan egészségesek. Gyűrűsűn öklömnyire nő a dió. A jövendő telepesek büszkén hirdetik, hogy ilyen telivérek lesznek majd a gyerekek is, a biofalu biogyermekei. A szobában furcsa kép fogad: Andrea nyakig sárosan a számítógép mellett ül, hiába rajzik körülötte a nép, pötyög rendületlenül, le kell adnia egy fordítást hétfőre. Andrea angol-skandináv szakos szinkrontolmács. Egy budai garzonlakást tolmácsolt össze tíz hónap alatt. Mi lesz vele, ha Gyűrűfűre költözik? Vagy mi lesz Imrével, aki egyelőre Ibafán lakik kultúrkörnyezetben, számítógéppel, telefonnal, faxszal körülbástyázva, s hetente kétszer fölautózik Pestre, a Műszaki Egyetemre tanítani? Vagy itt van Bea, akit hallucinációk gyötörnek, önmaga elől nem szökhet meg. Neki Gyűrűfű sem hoz feloldozást. A padlón szétterített tervrajzok egy nagy álom körvonalai. Hegedűs Zsolt, a Bioeco Studio ifjú vezetője csodálatos házakról mesél. Fűvel borított barlangházak földtéglából. Tágas verandák, télikert, biouszoda. És mindez természetes anyagokból, alumínium, acél, cement nélkül. - Mikor lesz az álomból valóság? - kérdezem Borsos Bélát, a gyűrűfűiek vezetőjét. - Hamarosan - vágja rá szemernyi kétség nélkül. - Én ma délután már házhelyet néztem... Meggyőződésem, hogy a jövő a kicsi, ember léptékű, önszerveződő közösségeké, amelyek kielégítik az ember egyéni és közösségi hajlamait egyaránt. Szerte a világban számtalan alternatív életmódkísérlet folyik, egyetlen közös nevezőjük az, hogy utálják az ipari társadalmat. Annak tehát, hogy itt vagyunk, van egy kemény, tudományos háttere. Nem én fedeztem fel, hogy a nagyvárosi életforma a civilizáció zsákutcája az egyén számára, és mint rendszert is fenntarthatatlannak érzem. Utálom a bűzt, a szemetet, az örökös rohanást, a pénz utáni hajszát, és mindazt, ami a nagyvárossal jár. Amióta az eszemet tudom, elvágytam Pestről. Eredetileg állatorvos vagyok, egy darabig immunológiai kutatással foglalkoztam, de voltam segédmunkás, ács, újságíró, környezetvédelmi szaktanácsadó, sőt a Duna Kör titkára is. Közben folyton olyanokon törtem a fejem, hogy el kéne menni gátőrnek vagy vadőrnek, de ebben meggátolt a polgári neveltetésem. - És abban nem gátol meg, hogy Gyűrűfűn remetéskedj? - Gyűrűfű sajátos minőséget képvisel majd, ha elkészül. Senkit nem akarunk arra kényszeríteni, hogy szakmát váltson. Miért túrná a földet egy számítógépes programtervező mérnök? Az a föld egyébként sem tartana el minket, hisz az őslakosokat sem tartotta el. A mai Gyűrűfűnek tehát út kell, telefon kell, hogy élni tudjon. Nem zárjuk ki a civilizáció áldásait, csak az átkaitól igyekszünk megszabadulni. - Gyűrűfű olyan, mint az isten köldöke. A nagy semmi kellős közepe. Iszonyú nehéz dolgotok lesz. - Tudom, de az elzártság előnyt is jelent. Nem akarnak itt horgászparadicsomot létesíteni, nem építenek golfpályát vagy panziót, nem igényli vissza a földet senki. - Tavaly májusban jött létre az alapítvány. Miből van pénzetek? - Az örökségünkből. Az öcsém és én eladtuk a balatoni telkünket. Ezenkívül az összes alapítótag összedobta a spórolt pénzét. Ötmillió forinttal indultunk, ez arra volt elég, hogy az önkormányzattól megvegyük a területet, és elkezdjük a Zsilip építését. A többit, a működési költségeinket, a terepjárót, a faxot pályázatok útján szereztük. Ilyesmire lehet pénzt kapni, csak zsaluzatra meg földtéglára nem. - Hányan vagytok? - Az adatbázisban több százan szerepelnek. Minden rólunk szóló cikk vagy riport újabb áradatot indít el. De azokra, akik csak sikkből akarnak hátat fordítani a világnak, nem számíthatunk igazán, őket az első nap, amikor felhólyagzik a tenyerük az ásástól, elriasztja. A mi közösségünkben egy kicsit mindenki sánta. Gyűrűsűn azokat szeretnénk látni, akiknek belső békét, harmóniát, nyugalmat hoz a mi falunk. Egyelőre húsz emberről tudom, hogy valóban itt akar élni, és bármit megtenne azért, hogy ez mielőbb így legyen. Fotó: ALFÖLDI MIKLÓS