Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)
1996-03-24 / 82. szám
G MAGAZIN . NAGY VOLT trendjünk már picit, örökké csak a sírás, rívás, fogak csikorgatása, hogy az országban nem történik semmi, hát unalom. Pedig nagy hét áll mögöttünk. Nem Torgyán uramék gyűlésére gondolnék, hogy itt liberális és álliberális férgek rágják drága földünk, sőt még dögkeselyűk is lakmároznak. Ami, lássuk be, együtt nem kevés. A beszédből némi születés lett, hogy mondta jó Bubu doktor, vagy nem mondta, és ha nem mondta, hogyan mondta, minek okából a nyugalmáról híres kisgazda követelte, vetítsék le a beszédét, akkor minden világos lesz. Igaza van, tisztázatlan kérdések, elvarratlan szálak sokasodnak, lehetetlen helyzet, hogy liberális és álliberális férgek egyszerre csócsikálják a szent humuszt, ezek a férgek nyilván baromira nem kedvelik egymást, kizárt, hogy egyszerre lakmározzanak. Úgy lehet ez, mint az üzemi üdülőben, van A turnus, B turnus. És akkor a dögkeselyűkről nem szóltunk. Szóba sem hoznám az egészet, ha ez a „mondta, nem mondta vita ” nem fajult volna odáig, hogy doktor Szekeres nem kapja fel a vizet, hogy ő most baromira szégyenli magát, hogy ide jutott az ország, egyébként megszünteti a jó viszonyt a kisgazdákkal. Mit mondjak, a szavakra szem nem maradt szárazon még ilyet, már az Imi is szégyenli magát, pedig nem szokása. Pedig érte már csalódás, a veszprémi Vegyipari Egyetem 27 tagú KISZ-bizottságába sem választották meg. Sőt akkor sem szégyenkezett, amikor a humanizmusáról ismert Pap János - megyei párttitkár, félisten - kegyeit kereste, azét a Pap Jánosét, akinek élete legnagyobb sikere az volt, hogy 1956-os múltjáért felakasztatott egy színházi rendezőt, aki a légynek sem ártott, és doktor Szekeres sok ünnepséget végigasszisztált, és beszélt, ahol sohasem felejtették megemlíteni az ellenforradalmi csőcseléket, a sötétben bujkáló ellenséget, de doktor Szekeres egyszer sem találta azt mondani, hogy Pap elvtárs, ez marhaság, én szégyenlem, hogy a forradalmi élcsapat tagja vagyok, és rettenetes, amiket mi művelünk. De nem untatnám önöket, kit érdekel, hogy rágja földünket a féreg, a dögkeselyűkkel egyetemlegesen, amikor rettenetes hír jön, Paluska, az MFC Svábhegy Rehab tartalék kapusa a visszavonulását fontolgatja. Shakespeare sem csepegtethetné ügyesebben az izgalmakat, mint ez a jelentős egyesületnél történik, már akkor aggódtunk, amikor a védelem tengelye meggyengült, a csupaszív Ganczer Matyi majdnem labdarúgó megsérült. Nem volt szokványos seb, vasutascsapattal játszott a Rehab, a pályán ipari vágány húzódott a jobb oldalon, amikor a gárda az ötödik gólt kapta, Matyi megtépte a mellszőrét, ezt nem tűri, itten nincs több futás, és tartotta magát fogadalmához, darabolt rendesen. No de amikor egy 424-es mozdony érkezett a jobb szélre, Matyink kirobbant keresztezni, roncstemetőbe rúgta a mozdonyt, de Matyink térde kimarjult. Most meg itt van Paluska ügye, hát az ember kevesebbtől is megőrült ezen még Lindmayer igazolása sem javít. Hanem a Rehabon is túltesz Mirci kandúrunk ügye. A macsák úgy került a képbe, hogy nagyjából befejeződött a lakás felújítása, bágyadtan téglákon, cserepeken ültünk, hogy a trebakot még elhordjuk, a helyén lesz a fű. Nyár volt, szélvihar hordta a szánkba a mészt, néha leesett a tetőről egy cserép. Koszosan, mocskosan pihegett a teraszon a szent család, a gyerek, Kata, nejem, Nokedli, meg én, tiszta idill, és vérszerződést kötünk, évekig ide sem ember, sem állat be nem teszi a lábát, legyen nyugtunk végre, és amikor ilyen szépen megfogadtuk, megjött a Mirci. A jött persze egy he túlzás, inkább ugrált, bár egyikünk sem Laricsev, megszámoltuk, a kandúrnak mindössze három lába van, ami, ha nem is kevés bántóan, nem is sok. Etessük meg, ajánlotta asszonykám, és ugyan jeleztük, egyszeri a dolog, a macska nem dúlhatja fel életünket, parizert daraboltunk neki, s amíg a tejet szürcsölgette a cica, nekem kerített valami kosarat, abba valami kispárnát dobott, aztán erélyesen rászólt a macskára, hogy nem bánom, egy estét azért a teraszon tölthetsz. És Mirci beköltözött a kosárba. Néztük, hogyan nyalakodik, gömbölyödik, szuszog, titokban sajnáltuk is, hogy mindössze egy éjszakát tölthet a teraszon, de megegyeztünk. Nem bánom, mondta Nokedli, még egy este, de semmivel nem több. A harmadik nap megfogadtuk, esetleg maradhat a kandúr, de a szobába semmiben sem költözhet. Mondjuk ezért körülnézhet, a macska kíváncsi állat, abból nincs gond, ha körülnéz, mondtuk a negyedik napon. No jó, picit leülhet a parkettára. A szőnyegre. Egyszer, egyszer, ha otthon vagyunk, esetleg a székre is. A fotelbe. A kedvenc fotelembe. A komódon aludhat, de csak kicsit. Rendben van, mondjuk, feküdjön a tévé tetejére, ha akar, s ha megígéri, hogy nem mentja a lábát a monitor elé. Nem folytatnám, nyilván később majd a nászágyba költözik, én meg vackolhatok a hallban a lukas gumimatracon, de magyar ember - nem anyakönyvi papírmagyarról szólnék - ne legyen irigy. Hanem ez a remek Mirci éjjelente sajnos kijár, tépett füllel, szétmart orral visszajön, hogy reggelente, amikor megpillantjuk, csodálhassuk, a macskánkon több a seb, mint Bem apón a piski csata után, pedig el sem kímélte magát. És addig járt ki a kandúr, hogy hét elején különböző dudorok nőjenek Mircin, kábé akkorák, mint a feje, hogy újságolhassuk, lehet, hogy három lába van, de legalább két feje, és ez jó. Hanem a család indokolatlanul aggódni kezd. Pánik tör ki, csak jómagam bírom a feszültséget. Nem mondom, eleinte fel-alá rohangálok, hogy jaj, istenem, jaj, istenem, de jófajta sörök nyílnak, kezdem optimistán nézni a dolgokat. A nyolcadik sör után különféle doktorokat hívok, hogy gyüjjenek, nagy a baj, a Mirfit műteni kell. És különféle műtőket készítek fel, hogy talán jobb, ha ott javítják meg a cicust. De ne higgyék, elérek ezzel bármit, Mininek több esze van, mint részeges prelátusnak, lehallgatókészüléke lehet vagy mi, de pontosan tudja, mettől meddig ül nálunk a doki, hogy eddig vártam, hazaérjen a macsák, tovább nem várok. De amikor elmegy, Mirci nem ám, hogy mamlasz módon besettenkedne enni, egy frászt, megvárja, míg az összes állatgyógyító összepakolja a cuccait, bezár és hazamegy, na akkor tér meg a Mirci, bevacsorál, gondosan kikaparja a sebét, hogy kicsit összekenje magát, a komódot, a falat. És azt hinnénk, nyafogni kezd, esetleg végre megpihen, de nem, tavasz van, sebes nyakkal kiugrál, és ha a dürrögésből következtetni lehet, teszi kint a dolgát. Mondom, nagy hét volt. GUBA ZOLTÁN M PIACI HÍRNÖK Csőbe húzott párizsi Ne tessenek megijedni, szó sincs arról, hogy valamelyik akármelyik zsarnokság elől a híres-hírhedt párizsi csatorna csőszövevényébe menekült gallról van szó. Még csak nem is az arrafelé clochard-oknak becézett csövesek valamelyikéről. Egyáltalán nem erről szól a fáma, és még attól se ijedjen meg a tisztelt olvasó, hogyha a párizsi feldarabolásával kezdi a hírnök, mert kis hazánkban nem a guillotine nevű szeletelővel dolgozunk. Bár a hasonlóság bizonyos konyhai, mészáros-, élelmiszer-ipari készülékekkel kétségtelenül megtévesztő lehet. Azért a mi szakembereink inkább a forgó késes, kézi vagy gépi előtolásos, a szeletvastagságot milliméter pontossággal beállítható szeletelő szerkezeteket részesítik előnyben a nehézkes, függőlegesen alternatív mozgást (ki)végző monstrumokkal szemben. Ennek kicsinyített változatát inkább a jóízű, drágán illatozó dohányból csavart szivarok vágására használták a tehetősebb polgári körökben. De mára a szivarvágó is lassan múzeumi tárgy lett, hiszen a finom szivarokat apró szopókákkal látják el, ne kelljen vesződni vagdosásukkal, köpködni a leázott dohányvéget, „azt a leborult szivarvégét”, ami kisebb káromkodást jelez, ha pocakra hull a hamu. Mégis, akkor mitől csőbe húzott a párizsi? Kezdjük azzal, hogy a hó végi takarékoskodás nem enged nagy traktákat, drága, többfogásos lakomákat, és a húsvét közeledtekor különben is jó, ha kicsit pihentetjük gyomrunkat. A böjti szelek is feltámadának, hűvösen közelít az április. Jólesik ilyentájt egy kis finom specialitás, ami érdekességként szolgálhat az asztalon és variációs lehetőségeivel kielégíteti a család minden tagjának változékony ízlését. Nézzük, mi is kell hozzá? Mondjuk négy személy részére két közepes nagyságú kifli, húszdekányi párizsi, kényesebb gyomrúaknak marhából. Kevés, mondjuk öt deka valamilyen füstölt szalonna, kis fej vöröshagyma, két gerind fokhagyma, egy csokor petrus. Sűrűre kevert palacsintatészta, egytojásos, kevés reszelt sajttal megbolondítva. Két csomag parajkrém, sajnos még csak mirelitből, de mit csináljunk, ha így tudjuk tavaszi zöldigényünket kielégíteni, téli vitaminveszteségeinket pótolni. Azzal kezdjük, hogy a kifliket egy jól irányzott, bátor vágással kettéhasítjuk. A belsejüket kifúrjuk, így egy kifliből két csövet kapunk. A kifli puha belsejét ne dobjuk el, a paraj sűrítésére kiváló lesz. A szalonnát apróra vágjuk, és zsírján a lereszelt hagymát, fokhagymát üvegesre dinszteljük. A kíméletlenül dobókockányira szelt párizsit hozzáadjuk és picit pirosra sütjük. Vigyázzunk, olyan hirtelen történik az egész, hogy nem árt a fokozott éberség, nehogy a szerencsétlen párizsi méltatlan tűzhalált szenvedjen. Ezek után a tűzről levesszük, hozzákeverjük a felaprított petrezselymet, és az egészet a kiflikbe gyömöszöljük. Kis darab párizsit még elébb dugóra formáztunk, és azzal eltömjük a kiflicső nyílását. Villára feltűzve megmártóztatjuk a palacsintatészta-fürdőben. Jól lecsepegtetjük és forró olajban nem túl hirtelen pirospozsgásra sütjük. A parajkrém mellé adjuk feltétként. És hogy ne érhesse szó a ház elejét, próbálkozzunk meg az egész miskulancia megfordításával. Azaz kifordítom, befordítom, mégis bundás a kifli. De mi rejtőzik titokzatos belsejében, ha a család minden tagja hiába keresi a parajkrémet, gúvadt szemekkel pásztázva tányérján. No, most csak annyit lát, hogy egy-egy ujjnyi vastag párizsi szeletben, amit nem fosztottunk meg bőrétől, egy-egy sárgán virító tojás tükröződik. Ez a párizsi kosár. De hol a paraj? Nos, azt töltöttük bele a kiflibe, amit most fokozottabb gondossággal dugaszoltunk be, nehogy a sütés közben kibuggyanjon. Természetesen ilyenkor még sűrűbbre főzzük a krémet, és egyáltalán nem fukarkodhatunk a fokhagymával. Bármelyik változatát is készítjük el a töltött kifliknek, az biztos, hogy csak első látásra fogják a családtagok csőbe húzottnak érezni magukat. De aztán, miként a különleges, meglepetéssel szolgáló étel fogy, úgy kerekedhetnek tágra a tekintetek, és hízhat a háziasszony mája. Persze csak úgy képletesen, mint mondani szokás, a jó gazda szeme is hizlalja a jószágot. T. SZ. E. Fotó: HEGEDŰS ÁKOS 1996. március 24. INTERAKTÍV gyerekbe Régen rájöttek már, hogy a gyerekek a legjobban azokat a játékokat élvezik, amelyek révén kiélhetik fantáziájukat, amelyeket ők maguk alakíthatnak kedvük szerint, vagy egyszerűen maguk is belekerülhetnek a játékba. Ez a felismerés adta az alapötletét az első interaktív kiállításoknak, amelyek immár nálunk is egyre gyakrabban feltűnnek. Most a Globe Színházban a Párizsi Centre de La Villette-ból érkezett e „tárlat” többsége. Az ottani központ vezetőjével, Marie-Christine Hergault asszonnyal beszélgettünk. - Éppen tíz éve működik már a Centre de La Villette. A jelenlegi központ helyén eredetileg vágóhidak voltak. Mivel a 60-as évek végén a vágóhidakat áttelepítették, maradt egy hatalmas tér, amire ki kellett találni, valamit. Akkor Amerikában és Észak-Európában már működtek interaktív tudományos központok, és így jött az ötlet, hogy nálunk is meg kellene próbálni. Az alapokat megőriztük, szinte a vágóhidakat öltöztettük új köntösbe. Vannak benne kortárs képzőművészeti kiállítások, koncerttermek is. Manapság gyakran elhangzik, hogy a mai gyerekeknek szinte mindent „szájbarágnak”, mintha az őket körülvevő" világ egy nagy gyorsétkező" lenne. Fel lehet-e még ébreszteni a kreatív szellemüket? A Cité des Sciences-ban (a Tudományok Városában) két hatalmas termet is gyerekeknek szántunk, az egyiket a 3-5, a másikat a 6-12 éveseknek. Az első kor éppen az ébredés kora, amikor a gyerek mindent meg akar fogni, mindent szét akar szerelni, ismerkedik a vízzel, a földdel, az állatokkal. A nagyobbaknál, már a tudás megalapozása a cél. És ezeken a kiállításokon azt kérjük a gyerekektől, hogy ne csak nézzék: próbálják is ki az ott látottakat. És nem csupán arról van szó, hogy mechanikusan játsszanak, gombokat nyomogassanak. A nagyobbaknak szóló teremben van például egy részleg, amely a világ nyelveiről szól. Ez segít abban, hogy kilépjenek a maguk kis környezetéből és elhelyezzék magukat a világban. Az a tapasztalatunk, hogy igen hamar beletanulnak ezekbe a játékokba, pillanatok alatt kezdeményezőkké léphetnek elő. Az interaktív kiállítások nem pótolják az iskolát, tulajdonképpen ugyanolyan „kiegészítők”, mint például a Eurodisney, de itt nem csupán a szórakoztatás a cél. - Lehet-e ez a módszer a jövő a múzeumok számára? - Ez már a jelen. - De a felnőttmúzeumok esetében is? - Igen, és ezt éppen a Centre bizonyítja, hogy a felnőtteket is rá lehet szoktatni arra, hogy másképp viszonyuljanak a műtárgyakhoz. Kicsit lassabban, mint a gyerekeket, mert ők már „jólneveltek”. Persze nem hiszem, hogy a jövőben lehet majd Goya- vagy Rembrandtképeket simogatni, de a felnőtteknek itt vannak a CD-ROM- ok, amelyeket meg kell tanulni kezelni, irányítani, hogy ők mapik jöjjenek rá, miként lehet in Ma már a számítógép szinte nélkülözhetetlen eszközzé vált. Az iskolákban is oktatják, nálunk is. Mi még nem, ebben nőttünk fel. De mi lesz a hagyományos játékokkal? - Szerintem nem kell a hagyományos játékokat sem kidobni, sem pedig vitrinbe tenni, mert ma is képviselik azokat az értékeket, amelyekért eredetileg létrehozták őket. És hasznos tárgyak maradhatnak a gyerekek kezében, még akkor is, ha a játékszenvedélyek a jövőben más irányúak lesznek. De nem abszolutizáljuk a számítógépet sem, eszköznek tekintjük, nem célnak. - Mit ajánl a magyarországi kiállításból a nézőknek? - Van több informatikai játékunk, köztük egy olyan, amely egy kicsit sakkszerű afrikai játékon alapul. De a fűnyírás is igen izgalmas. - Vándorkiállítást látunk. Hová vezet az anyag útja Magyarország után? - Jelenleg hat különböző témával járjuk a világot. Az egyikkel például Dél-Amerikát. Egy másik, amelynek középpontjában a környezetvédelem áll, éppen Madridban látható. Tavaly öt ilyen kiállítás licencét adtuk el Japánnak. - Milyen elképzeléseik vannak a Centre de La Villette továbbfejlesztésére? - Az új médiahálózatokat szeretnénk bevonni, mint az Internetet, hogy folyamatos lehessen a kapcsolatunk a világ hasonló jellegű múzeumaival. Legújabb nagy tárlatunkat pedig a legkülönbözőbb mértékegységeknek szenteltük, ez év végéig látható., GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ így kell tükörbe rajzolni