Kurír - reggeli kiadás, 1996. október (7. évfolyam, 268-297. szám)

1996-10-15 / 282. szám

10 KULTÚRA * ■■■■■■■■n-i­* i A it mi ■■ 1 1 CT •ik i (hl » II Ik­i »I 1 I '111 ■■ !■ Ili MNI. IBI JP l ■■■! Hi <■! «Ulk' ■ 9 i«n» hí A Tízóraiban tegnap olyan szellemtelen viccet tálalt fel indításként, csemege gyanánt a férfi műsorvezető, hogy rög­tön elszomorodhatott a néző­sereg jelentékeny hányada. Ebből is látszik, nem mindegy, min kell, pontosabban, min kellene röhögni. Pedig az egyik hosszasan tárgyalt téma éppen a nevetés volt: megszó­lalt e témában pszichológus, szociológus, de még bőrgyó­gyász is. Utóbbi különösen nagy zavarban lehetett, hisz az említett riporter részéről to­vábbra is erőltetett (a humor­­talanságban nem ismert tré­fát), nem túl sikeres viccelődés még azt az érdekességet is el­nyomta mondandójában, amit egy ilyen témáról e szakterület tudója - aki higgadt és kultu­rált válaszaival sok korábbi adásban kitűnt, s most sem te­hetett a kissé méltatlan hely­zetről - egyáltalán elmond­hat. Ráncaink - mert főként ezt forszírozták a neki szánt kérdések - nemigen simultak ki (eléggé bosszantó volt a csak néhány minutumra szánő tévéférfiúi viháncolás), és a többi interjúalany is eléggé vergődött a sematikus érdek­lődés okán. Végül se okosab­bak, se vidámabbak nem na­gyon lettünk - vigalmat, fi­gyelemre méltó tartalmat jó­szerével csak filmrészletek ad­tak, melyeken Kabos Gyulát, illetve Latabár Kálmánt is lát­hattuk -, s egyebek mellett olyan közhelyszerű megállapí­tásokkal lehettünk csupán ta­pasztaltabbak (az egyébként szintén jobb sorsra érdemes szociológus szavai által), mint hogy a nehéz társadalmi hely­zetekben hathatósabban virul a humor. Ebből kiindulva - teszem hozzá - drukkoljunk, hogy mind kevesebb vicc le­gyen az életben, aminek kü­lönben sokak esetében fele sem tréfa. I. GY. ■■■ITTHON ÉS OTTHON - Attól a pillanattól kezdve, hogy a filmre eszméltem, figyel­tem apámat, és tudtam, hogy egy szép napon el fogom me­sélni az ő történetét - mondja Stephen arról a felmenőjéről, aki benne volt az 56-os események­ben, de igazából csak névtelen statiszta volt a sok hős és ellen­hős között. - Összehívtuk a ba­rátokat, de még így is legalább három évet vett el az életünkből ez az alig több mint egyórás film. Számomra logikus válasz­tásnak tűnt, hogy épp a családo­mat vigyem filmre, és ebben ők is támogattak. - Én arra neveltem a gyere­keimet, hogy szeressék, amit csi­nálnak, és e téren szófogadóak voltak - teszi hozzá Béla, aki a hallgatóság miatt nem magyarul fejezi ki magát, holott a filmből kiderül: még szép tájszólását is megőrizte az Újvilágban. - És ez történt akkor is, amikor elő­ször hazajöttünk, tíz évvel ez­előtt, szenvedélyesen kezdték keresni gyökereinket. - Nekem az volt a lényeg, hogy egy abszolút személyes fil­met készítsek, még akkor is, ha történelmi eseményekről van szó, olyant, amit akár iskolában is le­hetne tanítani - mondja Stephen -, ezért is hagytam benne a film­ben az összes eredeti hangot, a magyar beszédet, mert ez hozzá­tartozik apámhoz, és nem lenne a film hiteles, ha nem­ szólalna meg benne magyarul. És szeretném nagyon hangsúlyozni: mi nem képviselünk senkit és semmit­­ nem tartozunk párthoz, mozga­lomhoz, csak egy teljesen szub­jektív képet szerettünk volna al­kotni, ahogyan akkor egy egy­szerű ember látta 56-ot. Távol vagyunk azoktól, aki előszobáz­­nak a Fehér Házban, lobbyznak, hogy sok pénzt gyűjtsenek össze egy ügyért. Engem sokkal inkább érdekelt az az ember, aki Ameri- Manapság szinte kötelező hazajönni azoknak, akik az elmúlt évtizedekben valami okból elmentek. És le is tesznek valamit az asztalra. Mint például Stephen Bognár, aki 33 évvel ezelőtt Amerikában született, és már magyarul sem tud, viszont fil­met készített apjáról, Bognár Béláról, aki 1956-ban hagyta el hazáját, és a mai napig erős magyar akcentussal beszél an­golul. Kettejükkel találkozhattunk a Sundance Fesztiválon, ahol bemutatták a fiú filmjét Személyes tárgyak címmel. Fában kertészkedik és paprikát termeszt, szereti a jó házi kol­bászt és az igazi bort. - Én pontosan ilyen vagyok - feleli Béla bácsi­­, a fiam tö­kéletesen eltalált. És erre rájöt­tek azok az emigránsok is, akik írtak nekem a film amerikai be­mutatója után. Nemcsak a ma­gyarok, hanem románok, észtek és a többiek, akik megfordulnak a házamban, kertemben. Hogy egy jelentéktelen élet is lehet boldog. A filmtől sokan sztorit vártak, végül is úgy érzem, „mű­vészfilm” lett. - Az amerikai független film képviseletében vannak itt. Nekem mégis a budapesti „iskola" jut eszembe, a 70-es években kialakult dokumentumstílus. - Kétségtelen, hogy sokat se­gített nekem Mihályit László - mondja Stephen -, de Ameriká­ban elég nehéz hozzájutni a ma­gyar filmekhez. És ez nagy kár. Ráadásul nekem az is nehézséget okozott, hogy 1963-ban szület­tem, tehát a legkisebb személyes­­élményem sincsen 56-ról. - Hogyan tálalják az amerikai történészek a magyar 56-ot? - Ötvenhat nem is szerepel a tananyagban. Ne higgye azt senki, hogy ott kint olyan világ­­történelmi eseménynek tekintik, mint nálunk. Amikor végigkutat­tam a korabeli amerikai híradó­kat, ott valóban találtam felvéte­leket, de leginkább olyan képeket, ahol fiatal srácok fegyverrel ro­hangálnak. Azok a képek, ame­lyek bekerültek a filmbe, mind a washingtoni archívumból kerül­tek elő. Annak is a pincéjéből. - A következő filmterve mi lesz? - Borzasztóan nehéz egyetlen filmet is elkészíteni. Ez az alapít­vány jó az induláshoz, de a to­vábbiakhoz nem ad semmilyen garanciát. Majd megpróbálok ki­találni egy újabb jó sztorit. GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ Stephen Bognár az apjáról készített filmet Fotó: HEGEDŰS ÁKOS VIDEOVIZIO Akadnak könyvek a polcon, melyeket gyakran leemelünk. (Egy híres ember mondta: ha egy könyvet nem olvasol el többször, egyszer sem volt érdemes.) S bár némely mű for­dulatai visszaköszönnek, élvezettel olvassuk hatodszorra is, mondatait idézgetjük, szerzői-művet boncolgatunk, az élet értelmét ráncigáljuk elő a sorok közül. Ilyen Joseph Heller amerikai szerző II. világháborús abszurdja, A 22-es csap­dája. A regényt 1971-ben vitte filmre Mike Nichols ameri­kai rendező. Úgy adódott, előbb láttam a filmet - a nyolc­vanas évek elején -, s nagyon tetszett. Most megjelent vi­deón, megnéztem még egyszer. Nem tetszett annyira. Képtelenség, hogy egy filmes megfeleljen az olvasó elvá­rásainak. Pláne, ha célul az alapanyag pontos adaptálását tűzi. Heller sziporkázó verbális humorát képi gégékké transzformálni istenkísértő vállalkozás. Nichols pedig meg­tesz minden lehetőt, hogy hű maradjon a neves alkotó szel­leméhez és betűihez. A filmben a könyv kulcsjelenetei sor­ban követik egymást. Csak nem durrannak akkorát, végtére egy-egy felvezetésükre Hellernek oldalhegyei voltak, Ni­chols másfél órája meg arra elég, hogy a csúcspontokat egy­másra hajigálja. A történetnek nincs íve és súlya sem. Rá­adásul mindenestül kihagyta kedvenc Dunbar hadnagyo­mat. Ez legyen a legnagyobb bajom, teszem hozzá tüstént. Mindettől függetlenül egészségeset kacaghatunk kilenc­ven percen át a seregnyi sztár - Allan Arkin, Anthony Per­kins, Orson Welles és a többiek - által elővezetett ökörkö­­désen, csak az eredeti mű borzongató drámaisága vész el félúton. Vagyis: A 22-es csapdájának filmváltozata kudarc. Mindazonáltal szórakoztató. G. A. Eddig és ne tovább. Avagy, ahogyan manapság szokták mondani előkelőbb körökben: b­en­ne va plus, tehát to­vábbi tétre nincs lehetőség. A tegnapi nappal lezárult a Kurír-CD közönség­­szavazása, a sorsolás ma lesz, közjegyző előtt. Ekkor derül ki, a 42 ajánlott csil­logó ezüstkorong közül melyik az a nyolc, amely leginkább elnyerte a ze­nekedvelő közönségünk tetszését, és kik azok a szerencsés nyertesek, akik nemcsak a muzsikát élvezhetik október végétől, hanem még értékes ajándé­kokkal is gazdagabbak lehetnek. Igen­­sok voks érkezett játékunkra a szer­kesztőségbe, és kívánjuk - önöknek és magunknak egyaránt - hogy a majd folyamatosan megjelenő, ezúttal nem üvegkeretbe, hanem kemény, kerek fémdobozba zárt lemezeknek is ugyan­olyan sikere legyen, mint a nyári, Nagy Tenorok albumnak. A sorsolás eredményét holnapi szá­munkban olvashatják. Karinthy Színház: X. 17. 19.00 Adáshiba Kolibri Színház: X. 18. 10.00 A rút Kiskacsa Kolibri Fészek: X. 17. 10.30 Az előszobaszekrény boszorkánya Komédium: X. 16. 19.00 Shakespeare-összes rövidítve (SÖR) Lézerszínház: X. 13. 14.30 Kozmikus katasztrófák: X. 16. 13.00 A Földtől a csillagokig. X. 17. 19 .00 Kalandozás a naprendszerben Madách Színház: X. 16. 19.00 Csak semmi szex, angolok vagyunk. X. 17. 19.00 Isten pénze Madách Kamara: X. 16. 19.00 Mese habbal Magyar Állami Operaház: X. 15. 19.30 A Budapesti Filharmóniai Társaság hangversenye: X. 16. 19.00 Manon Lescaut Merlin Színház: X. 15. 20.00 Koldusopera (német nyelvű előadás) Mikroszkóp Színpad: X. 16. 19.30 Mindenki mindenkivel Mu Színház: X. 15. 20.00 Egérfogó Festi Színház: X. 16. 19.00 Ez az igazi Radnóti Színház: X. 15. 19.00 Szerelem: X. 17. 19.00 Hajmeresztő Stúdió „K”: X. 16. 19.30 Egy ember titkai/Vekerdy Tamás az emberfaragásról. X. 17. 19.30 Orencsó Kollektíva és egynapos vendégtárlata Új Színház: X. 15. 19.00 Gyilkosság villásreggelivel. X. 17. 19.00 Patika Vidám Színpad: X. 16. 19.00 Apa csak egy van? Vígszínház: X. 15. 19.00 Össztánc. X. 16. 19.00 Mágnás Miska I % 1996. október 15. Improviziók Tavaly a trombitás Art Farmer, korábban az azóta elhunyt Don Cherry - Neneh Cherry édesapja - szerepelt külföldi sztárként a nagykanizsai dzsesszfesztiválon. Idén, az el­múlt hétvégi Alpok-Adria Royal Sped Nem­zetközi Dzsesszfesztiválra a Magyar Rádió és a Hevesi Sándor Művelődési Központ termé­szetesen megint szerződtetett világsztárt, a ja­maicai születésű Monty Alexandert. Negyed­­százados hagyományként persze hazai kiváló­ságok is előadták repertoárjuk legjobbjait. A kétnapos nagykanizsai dzsessztalálkozó második estéjét a Babos Gyula (gitár), Pege Aladár (bőgő), Tomsits Rudolf (szárnykürt) és Kőszegi Imre (dob) alkotta Leaders vezette be. Igazi örömzenének lehetett tanúja a közönség, s hogy a műfaj hazai legjobbjait összehozó csa­­­­patra itthon és külföldön is sokan kíváncsiak, arról Babos Gyula beszélt lapunknak. - Nagyon sok koncertlehetőségünk van és fájdalom, de számos felkérésről le kell monda­nunk. Ritka, hogy három hónappal előre fog­laltak az időpontok, hiszen az egyéni munka mellett nehéz közös alkalmakat találni. - Mennyire fogy a Leaders első lemeze? - Nem állunk olyan rosszul, persze na­gyobb reklámmal és jobb terjesztéssel a duplá­ját is el lehetne adni. Mindjárt kétéves a for­mációnk, a Take Four című CD-nek éppen most készül a folytatása. Karácsony előtt vél-­­­hető­en megjelenik, a címe Take More lesz. Babosék vidám és könnyed játéka után lé­­­­pett a kanizsai közönség elé a fesztivál legna­­­­gyobb sztárja, a jamaicai születésű Monty­­ Alexander és triója. Az aznap hajnalban Né-­­­metországból érkezett zongorista - akit elő- s szőr és kizárólag a kanizsai dzsesszfesztiválon­­ hallhattak a magyar dzsesszrajongók - szíve­­­ sen adott interjút a Kurírnak. Beszélt jamai­­­­kai indulásáról, hogy már kisgyermekként­­ mennyire életeleme lett a muzsika. Egyszer­­ az iskolából is elszökött, hogy Louis Armst-­­­rongot láthassa. Imádta Nat King Cole-t, a­­ negyvenes évek filmzenéit - később például­­ Clint Eastwood Charlie Parkerről szóló Bird című filmjéhez ő szerezte a zenét -, s mikor 17 évesen szüleivel az Egyesült Államokba­­ emigrált, már zongoristaként keresett mun­kát. Miamiban néhány hónap múltán felfi­gyelt rá Frank Sinatra, akivel először Las Ve­­gasban játszott együtt, majd New Yorkba költözött. Alig 18 esztendősen példaképei, Nat King Cole, Oscar Peterson, Errol Gar­ner, Count Basie, Cole Porter világába csöp­pent. Egyéni játékstílusa, a zongora szeretete itt tette őt világhírűvé.­­ A rhythm and blues, a calypso, a jamaicai népdalok és persze a reggae nagyon nagy ha­tással voltak rám. Nem a bebop stílust, inkább a zenekari zongorajátékot kedvelem, megpró­bálok szinte szimfóniákat játszani a hangszere­men. Nálam együtt van a karibi zene, az afri­kai szinkópás ritmusok, a klasszikus swing. A boldog zenéket szeretem. Jamaicai vagyok, természetesen imádom a reggaet, valaha Bob Marleyval is játszottam. Dizzie Gillespie, Slade Hampton, Milt Jackson, Ray Brown vagy a zseniális zene­szerző-producer, Quincy Jones partnere is volt, de vannak magyar kedvencei is, mint pél­dául Szabó Gábor vagy Pege Aladár, akivel sok év után Nagykanizsán találkozott újra. Monty Alexander magyarországi kitérője egy rövid németországi turné után következett, a napok­ban már Svájcban és Franciaországban foly­tatja az európai körutat két zenésztársával. Szombaton is velük, a holland Hans Braber dobossal, valamint a 15 évesen már Duke El­lington zenekarában játszott bőgőssel, az ame­rikai Hassan J. J. Wigginsszel adott kilencven­­perces varázslatos koncertet. Alexander főleg saját kompozícióit, többnyire swinget adott­­ elő, de népdalátiratok és még reggae is helyet­­ kapott a programban. LENDVAI BÉLA | Az idei világsztár, Monty Alexander A

Next