LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 34. évfolyam (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNY - VERES ANDRÁS: A Huszadik Század irodalomszemlélete
152 Veres András a nagyvárossá fejlődő Budapest folyóirata kívánt lenni. A nagy nyugati irodalmi és társadalmi magazinokhoz, revükhöz hasonlóan a polgárosult középrétegek ízlését képviselte. Itt vált a korszak legjelentősebb kritikusává Ignotus, aki az új, városias kultúra és életérzés jogáért szállt síkra a konzervatív, népies és az általa „perzekutor"-nak (csendőrnek) nevezett esztétikával szemben. Ugyanakkor A Hét nemcsak szépirodalmat közölt - például Krónika című rovata könnyed és szellemes stílusban kommentálta az aktuális politikai történéseket. A lakberendezéstől a társasági élet eseményeiig mindenről szó esett benne. Akkor újdonságnak számított, hogy ismert közéleti szereplők, írók, színésznők életének és munkájának intimitásairól is hírt adott (mindegyik szám címlapján valamilyen híresség arcképe szerepelt). Hét életképességét mindenekelőtt szerkesztője, a korábban költőként népszerű Kiss József ügyes kompromisszumainak köszönhette, amelyeket az Európára való kitekintés igénye és a hazai ízlésvilág között sikerült folyamatosan megkötnie. (Azután jött a Nyugat, és kiderült, hogy a régi kompromisszumok immár fölöslegesek.) Az európai horizont szélesre tárult; a német kultúrában való hagyományosan jó tájékozódást kevésnek, sőt egyesek már akadálynak érezték. Talán csak Petőfi és elvbarátai számára jelentett oly mértékben ösztönző példát a francia kultúra, mint A Hét szerzőinek. Bródy Sándor a naturalizmust honosító elbeszéléskötettel robbant be a magyar irodalmi életbe. Ambrus Zoltán, aki elsőként ültette át magyar nyelvre Flaubert Bovarynéját, Anatole France szkeptikus racionalizmusával rokonszenvezett. A fiatalon elhunyt Justh Zsigmondra előbb Taine pozitivista és Zola naturalista elmélete volt meghatározó hatással, később Tolsztoj, mindenekelőtt a paraszti életről kialakított felfogásával. A nyolcvanas-kilencvenes években már a (részben francia közvetítéssel megismert) orosz irodalom rangja csaknem azonos a franciáéval. A francia kultúrát viszont nemcsak a magas irodalom jelentette, hanem a könnyűvérű, „léha erkölcsű" bulvár színház, az orfeum és a kávéházi sanzonköltészet is. (Az operett Bécsen át érkezett meg hozzánk, a szalonvígjáték és a kabaré talán közvetlenül.) Úgy vélték: mindez az igazi nagyvárost képviseli, vagyis a szókimondó lázadást a nálunk honos szónokias és fennkölt, méltán ósdinak és képmutatónak ítélt irodalomeszménnyel szemben. Heltai Jenő és az új írónemzedék polgárpukkasztó verseit, színpadi tréfáit valójában polgári értékek vezérelték. Az intézményes világ uralkodó ideológiája ugyanis feudális színezetű maradt: a jellegzetes magyar életformát változatlanul falusiasnak, a magyar életszemléletet pedig józanul idealistának hitte és hirdette. Jellemző a korabeli magyar közállapotokra, hogy csak hosszas egyházpolitikai harcok után, 1894-ben sikerült az országgyűléssel elfogadtatni a polgári házasságkötés bevezetéséről szóló törvényt, és beterjesztője, Wekerle Sándor az első polgári származású miniszterelnök. Nemcsak a politikai elit társadalmi érintkezésében játszott jelentős szerepet a dzsentri mentalitás, hanem az azt majmoló, magyarnótázó és népszínműért lelkesedő közalkalmazotti és kispolgári rétegek ízlésében is. A millenáris ünnepség neoklasszikus történelmi karneválja is késleltetni próbálta a modern művészetszemlélet térnyerését, miközben feleslegesen gőgös nacionalista gesztusaival (mint a nevezetes Feszty-