Asszonyok, 1966 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1966-05-01 / 5. szám

gyermekek boldog életéért, a népek békéjéért és nemzeti függetlenségéért. 4. Mihail Solohov volt az a neves szovjet író, aki 1965-ben Magyarországon járt. Solohov Lenin- és Nobel­­díjas író, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja. Ki­emelkedő alkotásai: A „Csendes Don”, a „Feltört ugar”, „A hazáért harcoltak”, az „Emberi sors” és a „Doni elbeszélések”. 5. Az 1965-ös év nagy színházi eseménye volt a Magyar Állami Operaház balett-együttesének moszkvai vendégszereplése. Az együttes a Kreml Kongresszusi Palotájában Aszafjev „Párizs lángjai” című balettjét, a Moszkvai Nagyszínházban pedig Bartók Béla „Fából faragott királyfi”-ját és „Csodálatos mandarin”-ját, Maros Rudolf „Bányászballada”, és Farkas Ferenc „Furfangos diákok” című balettjét, a Chopin zenéjéből összeállított „Chopiniáná”-t és Csajkovszkij „Hattyúk tava” című balettjének II. felvonását mutatta be. A ma­gyar művészek nagy sikert arattak az igényes szovjet közönség előtt. 6. A gellérthegyi Szabadság-szobor szovjet katona­alakjának megalkotásánál Kisfaludi-Strobl Zsigmond szobrászművésznek egy Vaszilij Golovcov nevű szovjet gárdista állt modellt. Az eset közvetlenül a háború után történt, s Golovcov nem is gondolta, hogy a szobor idővel a megbonthatatlan magyar —szovjet barátság szimbó­lumává válik. S most lássuk, kik küldték be a legjobb megfejtéseket, és hosszas,gondos mérlegelés után kiknek ítélték oda a díjakat? Az első díjat — egy fényképezőgépet — Papp Mihályné (Szeged, Rózsa F. út 56.) nyerte. A két második díj — két karóra — nyertesei: Kádár Julianna, Budapest, IV., Szentmihályi út st/b. és Jezovicki Vincéné, Eger, Lenin út 2. A három harmadik díj — egy-egy borostyántárgy — nyertesei: Rátkai Béla, Budapest, XX. Leiningen u. 5., Nyári Anna, Sukoró (Fejér m.) és Benke Margit, Székes­­fehérvár (Jáky József Ipari Technikum), kis piros könyvecske mellett, amely adott esetben az életnél is becsesebb. És fölvillant bennem a merész gondolat: hátha ő a mi diákköri ,,zsűrink" eszményi asszonya? Még jó félórányi időm van, s a fiatal nő csak tíz lépésnyire jutott tőlem. Utána sietek. Megy végig a Vörös téren, minden sietség nélkül, tempós léptekkel. Egyszerű, természe­tes frizurája nem rejti el formás nyakát, amely lágyan ível át a vállba, a ruganyos karokba. Derekának szabályos vonala csodálatot ébreszt bennem a természet iránt. Lába előtt galambfaj rebben föl. A fiatal nő nézi, merre szállnak. A madarak lomhán leírnak egy félkört, de nem ereszkednek vissza, följebb repülnek, a múzeum tornyai felé veszik útjukat, ott játszanak egy sort, majd beleolvad­nak a tiszta moszkvai égboltba. Már nem is látni őket, de a nő csak áll, néz a magasba, feszülten figyelő, komoly arca kirajzolódik a Kreml falának hátteréből. Igen, nemcsak galambok lebegnek a mi bolygónk egén! A fiatalasszony most megrázza fejét, mintha kellemetlen káprázatot szeretne eloszlatni, s arca hirtelen — mint napfény a felhők mö­gött— fölragyog, lágy, anyás mosoly csillogó szemén és gyöngéd, telt ajkán, két lépésnyire tele édesanyjával megy egy csöpp lány, kurta vérpiros ruhácska és fehér kis kalap van rajta. Mulatságosan totyog, valamit csivitel édes­anyjának, mind a ketten nevetnek. Tágra nyi­tott nagy szeme bizalommal néz édesanyja meleg, gyöngéd és okos szemébe. A fiatal nő szeretettel pillant a kislányra, és valami tiszta derű ömlik el arcán. A két asszony tekintete találkozik, összemosolyognak. Aztán egyszerre néznek megint a kislányra, s újból elmosolyod­nak. Véletlenül találkozott két anya, s mind a ketten magukkal vitték a szótlan anyai bol­dogság melegét. Mit számít az, hogy a kézi­táskás nő orosz, a kislány édesanyja pedig indiai szárit visel?! Megértik-e vajon egymást ilyen gyorsan és mélyen az édesapák is? A fiatalasszony nekitámaszkodik a Vesztő­hely köveinek és a Vaszilij Blazsennij székes­­egyház kupoláit nézi. Arcán zavartság válta­kozik a csodálkozással, az értelem fénye elta­karja a feláborodottság árnyékát. Hol olyan ékesszóló még Oroszország története, mint a Vörös térnek e pontján? Fanatizmus és kegyetlenség, de szomszéd­ságában : munkaszeretet és tehetség. Dühöngő, csuhás pópák súlyos feszülettel a halálraítélt arca előtt, de mellette: a népi míves tehetsé­gek kiolthatatlan képzelőereje. Embertömeg hajadon főtt a vesztőhely körül, de mellette: ugyanazok az orosz emberek, akiknek a hálás haza emlékművet állított, mert megmentették Oroszországot a betolakodóktól, babonák és a jövőbe vetett hit, rabszolgamunka és hőstett. Kis árok a vesztőhelyen, hogy belecsorogjon a vér, és a székesegyház csavart kupolái. Ima zsongása és a toronyóra ütése: a fiatalasszony Oroszországa ez, meg az enyém. A toronyóra háromnegyedet üt. A fiatalasszony szapora léptekkel megindul a Szverdlov tér felé. Egyszercsak megtorpan egy utcai könyvárus pultja előtt, divatlapot vesz a kezébe, beleolvas. Megpillantok a pulton egy könyvet a variációs statisztikáról, pénzt szedek elő. De az elárusítónő fogja a könyvet, a már kiválasztott könyvekhez teszi, s leg­felül­re a divatlapot, mosolyog közben, és átveszi a pénzt a fiatalasszonytól. A pénzt nyújtó kéz magára vonja a figyelmemet. Egye­nesre nyírt, rövid körmök, a keze fején kék erecskék fénylenek, pókhálószerű kis redők vannak az ízületeknél: ez a kéz ért a mosás­hoz, a főzéshez, a lakás padlójához is. Amikor befordul a sarkon, észreveszem, hogy utunk egy irányba visz: ő is a Dzer­­zsinszkij tér felé megy. Bal kezében a könyvek, jobbjában a kézitáska, két ujján lógatja, a nagy- meg a mutatóujja között levelet sodor­­gat. Honnét került hozzá? Nem vettem észre, hol szakította. Bizonyára a Szverdlov tér park­jában. Vagy tán csak nem ugrált a bulvárokon a magas fák ágai felé? De miért ne tette volna? Nem tudom, nem vettem észre . . . Egy fiatal nő megy Moszkvában. Karcsú, szép, magabiztos, tele jókedvvel és .. . egy kis huncutsággal; szereti a munkát meg a könyvet, jól öltözködik és tud viselkedni. Zöld falevél röpdös karcsú ujjai között, a világos kézitáska előtt, amelyben ott a kis kődarab. A Vörös tér felől idehallatszik a toronyóra ütése. Megszaporázom lépteimet, és belekaro­lok a feleségembe: — Mit gondolsz, van dinozaurusz a jakut tóban? Utószó a „Negyven perc”-hez: Kedves Szerkesztőségi Itt küldöm Önöknek a ,,Negyven perc’’-et. Elnézést kérek, hogy kézzel írtam, de nincs módom a legépelésére. Írásom szavahihetőségéről csak ennyit: nagy öröm, ha hozzátartozónkat másodszor is meg­ismerjük és felfedezzük (ha ez a fölfedezés pozitív). Én Moszkvában, a Vörös téren talál­koztam ezzel az érzéssel. Tisztelettel: V. KILSZKIJ mérnök Irkutszk megye Uda-2 állomás Indusztrialnaja ulica 5. sz. 2. ajtó Magyarországi jegyzetek A CSODÁLATOS MARGITSZIGET puha zöld gyep­szőnyege mentén sétálok, gyönyörködöm a kolostor romjaiban, amely egy magyar király lányának régmúlt dicsőségét hirdeti. Kissé távolabb csobognak a földből feltörő forrásvizek csillogó sugarai, a csendes meden­cében tükröződik a kék ég. Engem mindig lenyűgöz az évszázados tölgyek, gesz­tenyefák nagysága és szépsége. De honnan került ide, a régmúlt titkainak néma őrizői közé a nyírfácska?! Karcsún és lombosan ragyogott a déli napfényben. Látszik, hogy megtetszett a bodros fácskának a talaj és a kedvező éghajlat. . . A rózsaszín lótuszvirággal borított tó mellett sok ember álldogál, és érdeklődéssel nézi a halrajok fürge cikázását. — Nézd csak, Lajos, az meg aranyhal! Ezt oroszul mondták. Megfordultam. Fiatal, csinos, zöldruhás nő hajolt a víztükör fölé. Szőke haja éppúgy csillogott, mint nagy fekete szeme. És hirtelen önkén­telenül a nyírfácska jutott az eszembe. — Maga orosz? A nő bólintott és mosolygott. Néhány perc múlva már úgy éreztük magunkat, mintha régi barátok len­nénk. Nyina Jankovicseva bemutatta a férjét, Lajost, aki jól beszél oroszul, és kiderült, hogy szellemes tár­salgó. Lajos, akinek az apja kovács volt, tizenkét éves kora óta dolgozik. Már az új Magyarországon végezte el kitűnően a középiskolát, és felsőfokú repülőgéptervező képesítést szerzett. Később pedig találkozott Nymá­val, a fiatal orvosnővel . . . Együtt jártuk be Budapestet. Új barátaim gyors egymásután mutogatják az emlékműveket, a gyönyörű szobrokat, a híres hidakat. . . MÉG IDŐSZÁMÍTÁSUNK ELŐTT telepedtek le a jelenlegi Óbuda helyén a kelta törzsek, ők nevezték el ,,Ak­ink”-nek, ami ,,bő víz"-et jelent. Ez nemcsak a Dunára vonatkozik — Európa második legnagyobb folyójára —, hanem a számtalan meleg- és hidegvizű gyógyforrásra is. A fővárosban több mint százhuszonhárom van . . . Habár a magyar olvasók nálamnál jobban tudják mindezt. Nagyon hálás voltam Nyina Jankovicsevának, aki el­mondta nekem, hogyan használják fel ezeket a termé­szeti kincseket a betegek gyógyítására. Nyina, aki az Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet orvosa, végigkísért az óriási, szép intézet nagyszámú osztályain. Megtudtam, hogy a jelenlegi kórházépületeket részben az egykori török fürdők helyén építették. Bevallom, nekem nagyon tetszett ott minden. Többek között a magyar orvostudo­mány hírességeinek — Semmelweis és mások — szobrai, amelyeket a hallban helyeztek el. Ez a maga nemében Európában egyedül álló komplex intézmény a betegek sokoldalú ellátását és gyógyítását szolgálja. Amint megtudtam, sokan kö­zülük nemcsak meggyógyulnak itt, de a kitűnő víz hatására hosszú évekig úgy érzik magukat, mintha meg­fiatalodtak volna. Elmondta még Jankovicseva doktornő, hogy létre­hoztak egy speciális intézetet a gyermekparalízis bé­­nultjainak rehabilitációjára. A gyermekeket gyógy­fürdőben kezelik, és erre a célra a legújabb módszere­ket használják fel. Azt is megtudtam, de ezt már a főorvostól, hogy Nyina Jankovicseva kitűnő orvos, aki megismerteti kollégáit hazája orvostudományának eredményeivel. Egyébként, hogy milyen tiszteletnek örvend itt, jól mutatja ez a tény: Nyina Jankovicseva egy munkásőr ezred tagja. A magyarokkal egyenlő alapon bízták meg ezzel a megtisztelő feladattal. És Nyina is nagyon büszke arra, hogy neki, a szovjet állampolgárnak, fon­tossá váltak a baráti, szocialista Magyarország sikerei. Képletesen szólva, az orosz nyírfácska jól érzi magát a meleg magyar nap alatt. L. BOGDANOVICS az orvostudományok kandidátusa 23

Next