Asszonyok, 1966 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1966-11-01 / 11. szám

HÉVÍZI PIROSKA rajza VÁMOS ILONA 1896-1944 Vámos Ilona 1927 áprilisában, a magyarországi fehérterror rögtönítélő bírósága előtt állva, így foglalta össze addigi élettörténetét: ,, 1896-ban születtem, a munkásmozgalomban 1922 óta veszek részt. Egy hímzőműhelyben dolgoztam, tehát a saját bőrömön is érezhettem a munkáltatók nyomását és hatalmát. Aztán egy bányavidékre kerültem. A bányászok igen nagy hatással voltak rám. Volt egy üveghuta is, majdnem az egész falu lakossága benn dolgozott ebben az üveghutában. A szegény emberek még tízéves gyermekeiket is magukkal vitték oda. Rettenetesen szenvedtek ezek az emberek, egész nap dolgoztak és még annyit sem tudtak megkeresni, hogy egy darab száraz kenyeret rágcsálhassanak. Kötelességemnek éreztem, hogy erőmhöz képest én is harcoljak az ilyen rendszer ellen." Vámos Ilonkával 1926 őszén ismerkedtem meg, amikor hazaérkezett pártunk berlini iskolájának tanfolyamáról. Többek között annak a feladatnak a megoldása várt ránk, hogy a börtönökben sínylődő elvtársaink és súlyos helyzetben lévő hozzátartozóik támogatása érdekében újra kiépítsük a Vörös Segély nemrég szétzúzott szervezetét. E fontos munka vezetésére a Központi Bizottság több tagja Vámos Ilonkát ajánlotta. Találkozásunkkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy elvtársnőnk nehezen jár, sántít. Azt hittem, valami baleset érte. Ilonka azonban elmondta, hogy veleszületett csípőficama van, de ez őt semmiben sem akadályozza. Nagy lelkesedéssel beszélt a pártiskolai tanfolyamról, amely oly sokat nyújtott neki, és aziránt érdeklődött, lehetséges volna-e, hogy 3—4 fiatal elvtárs részére tanulókört szervezzen; ismertetné velük a szocializmus tudományának alapelemeit. Ez a tanulókör később létre is jött, és fél évig működött. A Vörös Segély munkában Vámos Ilonka leleményesnek és fáradhatatlannak bizonyult. Elvtársnők, elvtársak és szimpatizálók csoportjánál pénz-, élelmiszer- és könyvgyűjtést szervezett a bebörtönzöttek részére. Vámos Ilonka és társai arról is gondoskodtak, hogy a magányos, rokoni segítséget nélkülöző bebörtönzöttek fehérneműjét elvtársnők mossák, vasalják, javítsák. 1927 tavaszán, egy nagy lebukás során, talán százan kerültünk a rendőrség kezére, és bizony a burzsoázia vérebei nem fukarkodtak a válogatott, bestiális kínzásokkal. Nem kímélték Ilonkát, a vézna, törékeny nőt sem. A rögtönítélő bíróság „rendes" bíróság elé utalta ügyünket. A tárgyalásról szóló tudósításban a többi között ez olvasható: ,,Vámos Ilona kihallgatása közben megint óriási izgalom támadt a teremben. Vámos Ilona arról beszélt, hogy négy-öt helyen megfordult az országban, mindenütt látta Magyarországon a munkásasszonyok határtalan kizsákmányolását és a magyar kapitalisták rabló kapzsiságát. Azért hagyta ott a szociáldemokrata pártot és lett tagja a Szocialista Munkáspártnak, mert a szociáldemokrata párt elárulta az osztályharcot. Elnök: De hisz maga azt mondta a rendőrségen, hogy kommunista. Vámos Ilona: A rendőrbestia gazemberek súlyos betegségem dacára félholtra vertek. Elnök (ordítva): Rendreutasítom. Vámos Ilona: Mikor erre sem vallottam, túszként lefogott bátyámat hozták elém, óriási meglepetésemre, mert sohasem volt semmi köze a munkásmozgalomhoz. A rendőrtanácsos azt mondta, ha megdöglöm sem eresztik el addig bátyámat, amíg nem vallok." Az elnök ekkor megvonta tőle a szót, ő azonban tovább vádolta a rendőrséget, mire az elnök utasítására két börtönőr kivezette a teremből. Vámos Ilona ekkor 1 év és 6 hónapi fogházbüntetést kapott, de a bíróság az ítélet jogerőre emelkedéséig ideiglenesen szabadlábra helyezte. Ezután már csak egyszer láttam a mi Ilonkánkat, így történt: 1928 júliusában nyolc elvtárssal együtt ismét bíróság elé kerültünk. A kisméretű tárgyalóterem megtelt jogászokkal, újságírókkal, hallgatósággal. Ott volt Ilonka is. A tárgyalás szünetében mögém surrant és suttogva közölte velem, hogy pártunk már kiheverte a nagy csapást, él, dolgozik, jól állunk. Csak ennyit mondhatott, mert egy fogházőr elzavarta. Bár Ilonka semmi konkrétumot sem mondott, suttogó szavai örömmel töltöttek el és megnyugtattak. Még most, közel négy évtized után is, ha hallom vagy látom Vámos Ilona nevét, erre a jelenetre és az ő kedves arcára emlékezem. Soha többé nem találkoztunk. E kitűnő elvtársnő és nem mindennapi ember további sorsa iránt érdeklődve, részben egykori harcostársaktól, részben a rendőri irattár anyagaiból megtudtam, hogy Vámos Ilonka részt vett az 1929-es országos börtön-éhségsztrájkban, majd büntetésének letöltése után nyomban bekapcsolódott a mozgalomba és folytatta munkáját a Vörös Segély szervezetében. Gyakran állt rendőri megfigyelés alatt, a detektívek néha napokon át követték ezt a sánta nőt, aki fáradhatatlanul rótta a budapesti utcákat, emberekkel találkozott, akiktől pénzt és kis csomagokat vett át. Az egyik detektív-jelentésben az áll, hogy reggel hét órakor kosárral a kezében kiment a piacra, bevásárolt, majd hazament. Később egy másik nővel együtt csomagokkal megrakott kosárral az egyik fogházhoz mentek, ahol leadták a csomagokat, majd élelmiszert vásároltak. Vámos Ilonka lakására vitték, aztán egy órával később kis csomagokkal és könyvekkel megrakodva egy másik fogházba mentek. Vámos Ilonka gyakran volt letartóztatásban, néha hetekig tartották a toloncházban. Politikai ügyekben letartóztatva végigjárta Budapest minden börtönét, de szabadulása után mindenkor ismét bekapcsolódott a mozgalomba. Részt vett röpiratok terjesztésében, illegális értekezletek szervezésében. Elvállalt minden pártmunkát, nem tűrte, hogy kíméljék. Az 1932 nyarán végbement nagy letartóztatások során Ilonkát is elfogták és megkínozták. A két fővádlottat, Sallai Imre és Fürst Sándor elvtársakat halálra ítélték és kivégezték. Szabadulása után Ilonka az Orion gyárba ment dolgozni, ahol részt vett a párt üzemi sejtjének megszervezésében. A második világháború idején Ilonka bekapcsolódott a Hitler-ellenes Magyar Függetlenségi Front mozgalmába, amelynek során a katonai rendőrség letartóztatta, és ismét szörnyen meggyötörte. Hosszabb ideig ült a budapesti hadbíróság börtönében, majd Márianosztrára, a női bűnözők börtönébe vitték. 1944 végén a nácik elszállították Bergen-Belsenbe, a hírhedt megsemmisítő táborba, ahol néhány hónappal később kiütéses tífuszban meghalt. Ilyen tragikus körülmények között fejezte be áldozatteljes életét a magyarországi forradalmi munkásmozgalomnak ez a nagyszerű és nemes nőalakja. Nem érhette meg azt a napot, amikor a Szovjetunió Vörös Hadserege, kiűzve Hitler hadseregét, felszabadította hazánkat. Nem lehet itt közöttünk most, amikor Magyarország népe eredményesen építi a szocializmust, amelyért ő és a hozzá hasonló sok-sok forradalmár asszony az életét áldozta. MAGYAR NŐK HARCA A SZABADSÁGÉRT, A SZOCIALIZMUSÉRTÓ SZÁNTÓ ZOLTÁN