Lányok, Asszonyok, 1975 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1975-04-01 / 4. szám
Itaisza Ilvosztova: egy életünk, a NYOLCADIK FOLYTATÁS A katona szalutált, és körülményesen jelentette, hogyan, hol, milyen időpontban tartóztatott le engem. — Maga nevet ezen? — kérdezte az őrnagy haragosan. Valóban nevettem: örömömben. Ámbár meglehetősen elfáradtam, és kényelmetlen volt összekötözött kézzel álldogálni. — Oldja le a kezéről a spárgát — utasította az őrnagy a katonát. Sokkal lassabban bogozta ki, mint ahogy megkötözte. Végre felcsavarta a zsinórt, és én élvezettel szorítottam ökölbe s egyenesítettem ki elzsibbadt ujjaimat. — A neve? — fordult hozzám az őrnagy, és a választ meg se várva, újabb kérdést tett föl: — Bevetésből tér vissza? Elég nehezen keveredett ide. A külseje . . . — Kérem, vezessenek a hadosztály kémelhárító osztályára. — Megtesszük — bólintott az őrnagy. — De majd reggel. Most inkább mosakodjon meg, vacsorázzon, és aludja ki magát. Reggel két géppisztolyos katona kíséretében végigmentem a falun. Vonuló alegységeink mellett mentünk el. A hadosztály törzse egy iskolaépületben székelt. A hadosztály-parancsnokkal kurta beszélgetésem volt. Meghallgatta azt a keveset, amit mondani tudtam, és utasította a törzsőrmestert, hogy kísérjen a kémelhárítás vezetőjéhez. Nála sem maradtam sokáig. Meghallgatott, és kijelentette, hogy fölöslegesen jöttem el, mert a községet időközben elfoglalták a mieink, egyébként most egy hadnaggyal és két katonával visszaküüd a rádió felkutatására. — Vigyenek magukkal szuronyokat. Hosszúak, hegyesek, mélyen bele lehet nyúlni velük a földbe. A faluig autó viszi magukat. Rendben? — Rendben! Valóban, a szurony harminc centiméter mélységig könnyedén behatol a földbe. Ennyi elegendő ahhoz, hogy a sebtében elásott kosarat megtaláljuk. Négyesben dolgoztunk, olyan lendülettel, hogy csak úgy folyt rólunk a veríték. Lépésről lépésre tapogattuk át a földet a szőlőben, ahol az öregasszony szerint Vaszilij járt. Már lement a nap. Alkonyi árnyak borultak a falura, ám a kutatás nem járt eredménnyel. A katonák leültek, rágyújtottak. Kifújtuk magunkat, gondolkoztunk, hogy hogyan tovább. Az egyik katona — cingár kis emberke — megint elővette a dohányzacskóját. — Nem találunk ma már semmit, mindent végigszurkáltunk! — jelentette ki, s határozott mozdulattal beledöfte a pengét a földbe. De a szurony nem fúródott a talajba. Mindannyian felugrottunk, és szótlanul ásáshoz láttunk. A fonott fül már egy perc múlva előbukkant. A katonák megragadták, és kihúzták a kosarat. Lázas sietséggel dobáltam ki belőle a rongyokat. — Megvan! Kedves rádióm fényesre csiszolt dobozát épen, sértetlenül tartottam a kezemben. — Olyan szerencsés vagyok, fiúk — mondtam a rádiót magamhoz szorítva.— Mindig rám mosolyog a szerencse. * Bizony, ez így igaz, szerencsés vagyok. Alig fékezett le az autó egy ház előtt, két tiszt lépett ki a tornácra. S az egyik Hunyorgó volt. Könnyekig meghatódott. — Olenyka! Kedves kislányom . . . Egészséges vagy? és hunyorgó szeméből jóság, apai gyöngédség áradt. — Mindent elkövettünk a felkutatásodra. Nem történt semmi bajod? Nevettem, mert most már valóban mulatságosnak találtam a dolgot, és elmeséltem, hogyan ejtett „fogságba” egy szovjet katona. — Vaszilij hová lett? — kérdezte aztán Hunyorgó. Elmondtam mindent, s elöntött a gyűlölet hulláma. Csak nem fogja ez az aljas szárazon megúszni ? Hunyorgó nem válaszolt azonnal, töprengett valamin. Később, a fogai közt szűrve a szót, azt mondta: — Úgy hiszem, nem ússza meg. * Már jónéhányadik este gyűlünk az asztal köré, beszélgetünk, hallgatjuk egymást. Legtöbbször nekem kell mesélnem. Tánya és Makszim sokkal előbb visszatértek. Marinka meg Kláva még nem kaptak feladatot. Az egységben nem történtek nagy változások. Minden újságot kitálaltak nekem egyetlen nap alatt. Felidézem számukra a félig elfeledett részleteket. Szívesen emlékszem vissza rájuk, mert Marinka szemében irigységet látok. Klára tekintete pedig riadttá válik. Marinka változatlanul irigyli a mások találékonyságát, és nem magabiztos, Kláva pedig még mindig fél. Hunyorgó is köztünk ül, de nem elegyedik a beszélgetésünkbe. Tulajdonképpen megsérti a felderítők érintkezésének szabályait azzal, hogy összehozott bennünket. Dehát bajtársi szellem is van a világon. És hogy milyen esetekben szabad élni ezzel, azt csak az ösztöne súghatja meg a felderítőnek. — Nyinának pedig annyira örültem, akár a legjobb barátomnak — meséltem. Mind elhallgattak, lesütötték a szemüket. Ahányszor csak szóba hoztam Nyinát, elkalandozott a tekintetük. Úgy véltem, bevetésen van, egyre meg akartam kérdezni, mikor tér vissza. Most aztán nekiszegeztem Hunyorgónak a kérdést: — Tudni szeretném, mi van Nyinával? — Meghalt — válaszolta összeszorított szájjal. — Hogyan történt? — kérdeztem alig hallhatóan. — Valaki a mieink közül veszni hagyta a becsületét . .. — Miért nem mondja meg, hogy ki? — kiáltott fel Tánya. — .. . és zsarolásnak engedve, kapcsolatra hívta Nyinát — fejezte be Hunyorgó. — Majd ha eljön az ideje, megtudják, ki volt az. Megsimogattam a csillagot a sapkámon, hogy hideg gyűlöletté változzon a bánat. Hidegen és körültekintően kell gyűlölni az ellenséget, mert csak így lehet legyőzni. Tánya megelőzött, ő kérdezte hamarabb: — Alezredes elvtárs, rövidesen megkapjuk a feladatunkat? Úgy élünk itt, akár egy üdülőben. — Rövidesen megkapják — válaszolt Hunyorgó mosoly nélkül. — Rövidesen, drága kislányok. Rámeredtünk: két hónap pihenés jár a felderítőnek, és a parancsnokság szigorúan betartja ezt. Hunyorgó azonban folytatta: — Egy bizonyos négyzetben feltételezéseink szerint meglesz az a német felderítő egység, amelyet Olenyka kinyomozott Tyiraszpolban, és amelynek úgyszólván nyomát vesztettük. Hárman, Tányával és Makszimmal, valószínűleg boldogulnak majd, összenéztünk. Marinka pedig sértődötten kérdezte: — És én megint itt maradok? — Hát én? — suttogta Klára szinte hangtalanul. Hunyorgó szomorúan mosolygott: — Ezúttal mindenkinek jut munka . . . * — Őrmester elvtárs, pontosan tizenegy órára várják a törzsnél. A hírhozó úgy kihúzta magát előttem, mintha tábornok lennék. Tehát történt valami. A felderítőt csak rendkívüli esetben hívják a törzshöz. Szinte futottam a törzsig, amely a falu szélén rendezkedett be. Ám a bejáratnál megtorpantam, mert a tornácon őr állt. Megmondtam, hogy hívattak, nem tudja-e, hová menjek. Szótlanul végighallgatott, vállat vont, nem tudott semmiről. Beszaladtam a folyosóra, s az első ajtón kopogtam. Nem válaszolt senki. Ismét kopogtam, de már erősebben. Az ajtó félig kinyílt. — Mit akarsz? — kérdezte egy géppisztolyos katona. Torkomon akadt a szó. Az ajtótól két lépésnyire Vaszilij ült egy széken. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és Vaszilij elfordult. Lehorgasztotta a fejét. Félelmet láttam a szemében, semmi mást. Állati félelmet. Elfogott a düh. Minden felidéződött bennem. Legszívesebben megfojtottam volna. Átmentem a szobán, benyitottam a másik ajtón. Megpillantottam Hunyorgót az asztalnál, és csak ekkor éreztem, hogy a körmöm mélyen benyomódott a tenyerembe. — Nos hát, kicsi — mondta —, felismerte a társát? — Ő az, alezredes elvtárs, ő az. Átszökött a németektől? — Ugyan — legyintett Hunyorgó. — Fogságba esett. Akar neki mondani valamit? — Igen. Visszamentünk a szomszéd szobába. Vaszilij keze megremegett. Fejét a válla közé húzta, bizonyára ütést várt. — Hát kinek volt igaza? — kérdeztem halkan. Nem válaszolt. — Ha az én szavam jelent valamit — folytattam hangosabban —, azt fogom kérni, hogy lőjenek agyon. Nincs helyed az emberek között. Alig tudták lábra állítani, hogy kivezessék. Cso- 8