Lányok, Asszonyok, 1975 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1975-04-01 / 4. szám

Itaisza Ilvosztova: egy életünk, a NYOLCADIK FOLYTATÁS A katona szalutált, és körülményesen jelentette, hogyan, hol, milyen időpontban tartóztatott le en­gem. — Maga nevet ezen? — kérdezte az őrnagy ha­ragosan. Valóban nevettem: örömömben. Ámbár megle­hetősen elfáradtam, és kényelmetlen volt összekö­tözött kézzel álldogálni. — Oldja le a kezéről a spárgát — utasította az őrnagy a katonát. Sokkal lassabban bogozta ki, mint ahogy meg­kötözte. Végre felcsavarta a zsinórt, és én élvezettel szorítottam ökölbe s egyenesítettem ki elzsibbadt ujjaimat. — A neve? — fordult hozzám az őrnagy, és a választ meg se várva, újabb kérdést tett föl: — Be­vetésből tér vissza? Elég nehezen keveredett ide. A külseje . . . — Kérem, vezessenek a hadosztály kémelhárító osztályára. — Megtesszük — bólintott az őrnagy. — De majd reggel. Most inkább mosakodjon meg, va­csorázzon, és aludja ki magát. Reggel két géppisztolyos katona kíséretében vé­gigmentem a falun. Vonuló alegységeink mellett mentünk el. A hadosztály törzse egy iskolaépület­ben székelt. A hadosztály-parancsnokkal kurta beszélgetésem volt. Meghallgatta azt a keveset, amit mondani tudtam, és utasította a törzsőrmestert, hogy kísér­jen a kémelhárítás vezetőjéhez. Nála sem maradtam sokáig. Meghallgatott, és kijelentette, hogy fölöslegesen jöttem el, mert a köz­séget időközben elfoglalták a mieink, egyébként most egy hadnaggyal és két katonával visszaküü­d a rádió felkutatására. — Vigyenek magukkal szuronyokat. Hosszúak, hegyesek, mélyen bele lehet nyúlni velük a földbe. A faluig autó viszi magukat. Rendben? — Rendben! Valóban, a szurony harminc centiméter mély­ségig könnyedén behatol a földbe. Ennyi elegendő ahhoz, hogy a sebtében elásott kosarat megtaláljuk. Négyesben dolgoztunk, olyan lendülettel, hogy csak úgy folyt rólunk a veríték. Lépésről lépésre tapo­gattuk át a földet a szőlőben, ahol az öregasszony szerint Vaszilij járt. Már lement a nap. Alkonyi árnyak borultak a falura, ám a kutatás nem járt eredménnyel. A katonák leültek, rágyújtottak. Kifújtuk magunkat, gondolkoztunk, hogy hogyan tovább. Az egyik kato­na — cingár kis emberke — megint elővette a do­­hányzacskóját. — Nem találunk ma már semmit, mindent vé­­gigszurkáltunk! — jelentette ki, s határozott moz­dulattal beledöfte a pengét a földbe. De a szurony nem fúródott a talajba. Mindannyian felugrottunk, és szótlanul ásás­hoz láttunk. A fonott fül már egy perc múlva elő­bukkant. A katonák megragadták, és kihúzták a kosarat. Lázas sietséggel dobáltam ki belőle a ron­gyokat. — Megvan! Kedves rádióm fényesre csiszolt dobozát épen, sértetlenül tartottam a kezemben. — Olyan szerencsés vagyok, fiúk — mondtam a rádiót magamhoz szorítva.— Mindig rám mosolyog a szerencse. * Bizony, ez így igaz, szerencsés vagyok. Alig fé­kezett le az autó egy ház előtt, két tiszt lépett ki a tornácra. S az egyik Hunyorgó volt. Könnyekig meghatódott. — Olenyka! Kedves kislányom . . . Egészséges vagy? és hunyorgó szeméből jóság, apai gyön­gédség áradt. — Mindent elkövettünk a felkutatá­sodra. Nem történt semmi bajod? Nevettem, mert most már valóban mulatságos­nak találtam a dolgot, és elmeséltem, hogyan ejtett „fogságba” egy szovjet katona. — Vaszilij hová lett? — kérdezte aztán Hunyor­gó. Elmondtam mindent, s elöntött a gyűlölet hul­láma. Csak nem fogja ez az aljas szárazon meg­úszni ? Hunyorgó nem válaszolt azonnal, töprengett va­lamin. Később, a fogai közt szűrve a szót, azt mondta: — Úgy hiszem, nem ússza meg. * Már jónéhányadik este gyűlünk az asztal köré, beszélgetünk, hallgatjuk egymást. Legtöbbször ne­kem kell mesélnem. Tánya és Makszim sokkal előbb visszatértek. Mar­inka meg K­láva még nem kaptak feladatot. Az egységben nem történtek nagy változások. Minden újságot kitálaltak nekem egyet­len nap alatt. Felidézem számukra a félig elfeledett részlete­ket. Szívesen emlékszem vissza rájuk, mert Ma­rinka szemében irigységet látok. Klára tekintete pedig riadttá válik. Marinka változatlanul irigyli a mások találékonyságát, és nem magabiztos, Kláva pedig még mindig fél. Hunyorgó is köztünk ül, de nem elegyedik a be­szélgetésünkbe. Tulajdonképpen megsérti a felde­rítők érintkezésének szabályait azzal, hogy össze­hozott bennünket. Dehát bajtársi szellem is van a világon. És hogy milyen esetekben szabad élni ez­zel, azt csak az ösztöne súghatja meg a felderítőnek. — Nyinának pedig annyira örültem, akár a legjobb barátomnak — meséltem. Mind elhallgattak, lesütötték a szemüket. Ahány­szor csak szóba hoztam Nyinát, elkalandozott a te­kintetük. Úgy véltem, bevetésen van, egyre meg akartam kérdezni, mikor tér vissza. Most aztán nekiszegeztem Hunyorgónak a kérdést: — Tudni szeretném, mi van Nyinával? — Meghalt — válaszolta összeszorított szájjal. — Hogyan történt? — kérdeztem alig hallhatóan. — Valaki a mieink közül veszni hagyta a be­csületét . .. — Miért nem mondja meg, hogy ki? — kiáltott fel Tánya. — .. . és zsarolásnak engedve, kapcsolatra hívta Nyinát — fejezte be Hunyorgó. — Majd ha eljön az ideje, megtudják, ki volt az. Megsimogattam a csillagot a sapkámon, hogy hideg gyűlöletté változzon a bánat. Hidegen és kö­rültekintően kell gyűlölni az ellenséget, mert csak így lehet legyőzni. Tánya megelőzött, ő kérdezte hamarabb: — Alezredes elvtárs, rövidesen megkapjuk a feladatunkat? Úgy élünk itt, akár egy üdülőben. — Rövidesen megkapják — válaszolt Hunyorgó mosoly nélkül. — Rövidesen, drága kislányok. Rámeredtünk: két hónap pihenés jár a felderítő­nek, és a parancsnokság szigorúan betartja ezt. Hunyorgó azonban folytatta: — Egy bizonyos négyzetben feltételezéseink sze­rint meglesz az a német felderítő egység, amelyet Olenyka kinyomozott Tyiraszpolban, és amelynek úgyszólván nyomát vesztettük. Hárman, Tányá­­val és Makszimmal, valószínűleg boldogulnak majd, összenéztünk. Marinka pedig sértődötten kér­dezte: — És én megint itt maradok? — Hát én? — suttogta Klára szinte hangtalanul. Hunyorgó szomorúan mosolygott: — Ezúttal mindenkinek jut munka . . . * — Őrmester elvtárs, pontosan tizenegy órára várják a törzsnél. A hírhozó úgy kihúzta magát előttem, mintha tábornok lennék. Tehát történt valami. A felderítőt csak rendkí­vüli esetben hívják a törzshöz. Szinte futottam a törzsig, amely a falu szélén rendezkedett be. Ám a bejáratnál megtorpantam, mert a tornácon őr állt. Megmondtam, hogy hívattak, nem tudja-e, hová menjek. Szótlanul végighallgatott, vállat vont, nem tudott semmiről. Beszaladtam a folyosóra, s az első ajtón kopog­tam. Nem válaszolt senki. Ismét kopogtam, de már erősebben. Az ajtó félig kinyílt. — Mit akarsz? — kérdezte egy géppisztolyos katona. Torkomon akadt a szó. Az ajtótól két lépésnyire Vaszilij ült egy széken. Egy pillanatra találko­zott a tekintetünk, és Vaszilij elfordult. Lehorgasz­­totta a fejét. Félelmet láttam a szemében, semmi mást. Állati félelmet. Elfogott a düh. Minden fel­­idéződött bennem. Legszívesebben megfojtottam volna. Átmentem a szobán, benyitottam a másik ajtón. Megpillantottam Hunyorgót az asztalnál, és csak ekkor éreztem, hogy a körmöm mélyen benyomó­dott a tenyerembe. — Nos hát, kicsi — mondta —, felismerte a társát? — Ő az, alezredes elvtárs, ő az. Átszökött a né­metektől? — Ugyan — legyintett Hunyorgó. — Fogságba esett. Akar neki mondani valamit? — Igen. Visszamentünk a szomszéd szobába. Vaszilij keze megremegett. Fejét a válla közé húzta, bizonyára ütést várt.­­ — Hát kinek volt igaza? — kérdeztem h­alkan. Nem válaszolt. — Ha az én szavam jelent valamit — folytattam hangosabban —, azt fogom kérni, hogy lőjenek agyon. Nincs helyed az emberek között. Alig tudták lábra állítani, hogy kivezessék. Cso- 8

Next