Limes - Tudományos szemle, 7. évfolyam (Tatabánya, 1994)
1994 / 1. szám - Tanulmányok – Neveléstörténet - Szendrey Imre: A Rév-Komáromi Ev. Ref. Főiskola története (1606–1898)
TANULMÁNYOK 28 Neveléstörténet És ez a szép egyetértés, ami a polgárság és a katonaság között van jelenleg, bizony a múltban is csak (éppen úgy mint ma) papíron volt, de a valóságban nem. Bizonyság erre az a nagyszabású összeütközés is, amely 1753-ban a diákság és a katonaság között volt s amelyet a városi évkönyvek „diákzavargás” címen örökítenek meg. Azt ugyan bajos megállapítani, hogy e ribillió mi okból származott, hanem valószínű, hogy sok évi sérelmek megbosszulása volt. Tudvalevő ugyanis, hogy a komáromi főiskola 1672-től 1796-ig bujdokolt és igazi főiskolai élete nem is lehetett; mindazáltal Mária Terézia királynő trónralépte (1740) a magyarságnak nagyobb lélekzetvételt engedett és a „vitam et sangvinem” óta élt is a nemzet jogaival. Ez a magyarázata a mi diákjaink felbátorodásának is, noha Zilahy Mihály akkori rektor váltig csillapítá őket. Mikor azonban a diákok kiszimatolták, hogy a magistrátus is az ő pártjukon van, nyílt harcot kezdtek az „eördögh hunczfut nímet” ellen, ahogy a város hadnagya is bíztatá őket, mire aztán „az globicsok az oberslaitmant feje körül sivítanak”, aki a vérbeli muskétásokat vezénylő rohamra a diákság és polgárság egyesült támadása ellen. A nóta vége természetesen inquisitió jön és a várparancsnok azt is kivitte, hogy a városi bíró emiatt — királyi parancsból — egy évre elcsapatott; a város hadnagya pedig kenyéren és vízen bebörtönöztetett. A diákság főkolomposai szintén megbűnhődtek és néhányan dobszó mellett kiűzettek a városból. Érdekes még a katonaság és a diákság között egy nemesebb versengés följegyzése, t.i. a tűzoltás s valahányszor tűzeset volt, mindig versenyeztek az elsőségért és az jön a dicsőség tetőpontja, ha akkorára az egyik már el is olta, mire a másik odaért. E nemes versenyt a katonaság részéről a várparancsnokság, a diákság részéről pedig a polgárság is támogatta. Ezen idők emléke az úgynevezett gerundium. E latin szóval a diákok óriási dorongjaikat (furkó) nevezték, amelynek végin szíj vagy kötélfogó volt s részint arra használták, hogy vészjelül minden kaput megdöngettek vele, részint zúzókosul szolgált az: kapuk, kerítések áttörésére, falzúzásra stb. A kollégium híres szatyorját — Jókai nyomán — már ismertettük. A legálló vagyis ünnepi követség még ma is fennálló patriarkális szokása a hazai protestáns főiskoláknak, noha régi eredetiségéből már nagyon sokat veszített. Régente ugyanis minden nagy diákot kiküldtek (karácsony, nagypéntek, húsvét és pünkösdi ünnepkörben) regállóba és egy kis diákot adtak mellé mendikánsnak, aki az adományokat hordta össze utána és nem ritkán mind a ketten per pedes apostolorum tették meg útjaikat a városi és falusi gyülekezetekbe. A suplikátió szintén egyik érdekes mozzanata volt a prot. diákéletnek. Az alumnium vagyis diákasztal számára ugyanis (szünidőben) párosával küldettek ki a diákok adománygyűjtésre s kiki kapott két-három vármegyét; a begyűlt összegből aztán bizonyos osztalékot kaptak. Úgy a legálló, mint a suplikátió természetes előkészítője volt a külföldi tanulmányútnak, amire aztán a tógátus diák, kivált ha mint rektor is gyűjtött néhány forintot, Heidelberg, Wittenberg, Lipcse, Jena, Dorpát stb. egyetemeire rándult ki egy-két évre. Még egy homályos, de becses adalékot jegyzünk fel, t.i. Csokonay Vitéz Mihály komáromi szereplését. Homályos azért, mert sem mint praeceptor, sem mint rektor nincs beiktatva a matriculába; becses pedig azért, mert tényleg megfordult több ízben is nálunk a múlt század végén, amint ezt saját memóriái igazolják, melyeket a karcagi Varró és az igazi Pappszász család körében töltött üdülései alkalmával versbe is szedett. S ma már irodalomtörténeti alapon beigazolt tény, hogy az ő eszményi Lillája név szerint Vajda Judith volt, egy gazdag komáromi super (hajóács) leánya, akit azonban az apja nem adott feleségül a korhely hírében álló, beteges és elhanyagolt külsejű pap-költőnek. Valószínűleg vagy mint legátus lárogatott ide Pápáról, vagy segédlelkészi minőségben működött itt. Csokonai halálos betegen indult haza Debrecenbe és útközben Karcagon a Varró családnál maradt, ahol többek között 1800. május havában írta: „A maga hitt kalmár” szatirikus versezetét, amelyben a „vajda” szó minduntalan emlegetve van és minden bizonnyal a leánya kezét megtagadó komáromi supert akarta vele megtréfálni. Lilla, a boldogtalan menyasszony, az almási temetőben pihen és megkerült gyűrűje pár év előtt szintén vita tárgya volt.