Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-04 / 1. szám

Dr. Gerhard Schröder had­ügyminiszter sze­rint az NSZK- nak az atomfegy­verek egész rend­szerében is rész­vételi jogot kell kapnia bekarikázott területek: tervezett felvonulási zónák az NDK és a szocialista országok elleni agresszió esetére; repülőgépek, repülőterek F 104—G típ­usú (Starfighter) gépek számára (atomfegyverhordozó rendszer); álló rakéták: rakétakilövő támaszpontok; rakéták gépko­csin: különböző típusú rakéta-csapatok állásai— a rakéták nukleáris fejekkel felszerelhe­tők; guggoló katonaalak: a Bundeswehr legfontosabb iskolái a rejtett háború számára. A térképen láthatók nemcsak az NSZK, hanem a nyugatnémet területen állomásozó NATO csapatok is, sőt a délnyugati részeken a NATO kötelékébe már nem tartozó francia erők is. KIESINGER KANCELLÁRNAK, a bonni „nagykoalíció” mi­niszterelnökének első nyilatkozatai alapján — mint előző írásaim­ban már utaltam rá, a nemzetközi politikában ellentétes vélemé­nyek alakultak ki. Kétségkívül változott a „hangszerelés” az Ade­nauer—Erhard- korszakhoz képest. Úgy tűnik, hogy az új kormány számos fontos kérdést az eddiginél józanabbal próbál megközelí­teni. Le kell azonban szögeznem, hogy a stratégiai-katonai értelem­ben egyelőre továbbra is minden maradt a régiben. Ami az új re­zsim katonapolitikáját érinti, a kormánynyilatkozat óvakodott min­denféle változás bejelentésétől A Kiesm­ger-kormány elődeihez híven továbbra sem ismeri el az Odera-Neisse határt, s nem volt hajlandó félreérthetetlen nyilatkozatot tenni a második világháború után létrejött európai határok megváltoztathatatlanságáról sem. „Mozdulatlan” maradt Bonn az atomfegyverek kérdésében. To­vábbra sem hajlandó lemondani az atomfegyverzet valamilyen „at­lanti” formában történő társbiztossági jogáról. Ilyen körülmények között — mindaddig, amíg a nyugatnémet politikában alapvető és ellenőrizhető változás nem történik — az agresszív nyugatnémet katonapolitikát meghatározó tényezőket is változatlanoknak kell tartanunk. E meghatározó tényezők meg­jelenési formája a pillanatnyi követelményeknek megfelelően vál­tozhat ugyan — lényegük azonban azonos marad. Érdekes megállapítást olvastam ezzel kapcsolatban Melnyikov­­nak, a Mezsdunarodnaja Zsizny katonai kommentátorának tollából. A legújabb események ismeretében szükségesnek tartotta ismételten leszögezni, hogy a Lebensraum-teória, az élettér elmélet továbbra is a bonni agresszív stratégia elméleti gyökere. (Jellemző, hogy Stadtmüller, a hitlerista „Délkelet-európai Intézet” volt igazgatója és Thalheim, a „Birodalmi Élettérkutató Bizottság” egyik vezetője ma is az össznémetügyi minisztériumban dolgoznak és annak a ta­nácsnak a tagjai, amelynek a „német újraegyesítés” módozatait kell kutatnia.) Mindebből arra a következtetésre kell jutnom, hogy a bonni katonapolitika mélyén meghúzódó alapelvek továbbra is változat­lanok: alaptulajdonságuk az agresszivitás és a terjeszkedési törek­vés. AZ NSZK STRATÉGIAI TERVEIT végső soron ez határozza meg. És ezeket a nyugati katonai szakértők változatlannak tekintik. Chaupeau francia vezérkari őrnagy például a katonai kérdésekkel foglalkozó Revue de Défense Nationale című folyóiratban az új „nagykoncepció” nézőpontjából elemzi az NSZK stratégiai koncep­ciójának alapját. Ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a követ­kező bonni stratégiai követelések nem változtak: 1. Az előretolt állások stratégiájának fenntartása. A Bundes­wehr azt követeli, hogy a csapatok operatív felfejlesztése közvet­lenül a határokon történjék. Nem fogadja el azt a stratégiai gon­dolatot, hogy a hadműveletek első fázisa a visszavonulás legyen, síkra száll a támadó hadműveletek mellett 2. A bonni stratégia szerint Európában nem lehetséges kizáró­lag hagyományos eszközökkel vívott konfliktus. 3. A nyugati szövetségi rendszer mindaddig hatástalan, amíg az NSZK nem vehet részt valamely szövetséges atomerőben. Kiesinger kancellár programbeszéde, amely mindeddig az egyet­len összefoglaló politikai dokumentuma az új nyugatnémet kor­mánynak, alátámasztja a Revue de Défense Nationale elemzését Gondosan elkerült ugyanis minden határozott nyilatkozatot a ki­alakult európai határok elismeréséről és az atomfegyverről való le­mondásról — tehát érvényben tartotta mind az agresszív Lebens­­raum-teóriát, mind a nyugatnémet atomrészvétel követelését. Az új helyzetben éppen ezért indokoltnak tartom Nyugat-Né­­metország jelenlegi atomhelyzetének megvizsgálását tisztán kato­nai-technikai, és katonapolitikai szempontból egyaránt Technikailag az alapvető az, hogy az NSZK hadserege az európai tőkés hatalmak közül a legjobban van fel­szerelve atomfegyverek szállítására alkalmas eszközök­kel. Stratégiai rakétái és 2000 kilométernél nagyobb hatósugarú repülőgépei ugyan nincsenek,­­ ezek azon­ban hiányoznak a francia és az angol katonai arzenál­ból is. A Bundeswehr azonban rendelkezik 30 kilomé­teres hatósugarú atomágyúkkal, 50 kilométeres ható­sugarú taktikai föld-föld rakétákkal. A nyugatnémet légierő pillanatnyilag két, egyenként 50 — atomfegy­ver szállítására alkalmas — gépből álló egységgel ren­delkezik, négy további egység felállítása pedig folya­matban van. A következő lépés az atombombák, illetve atom­tölte­tek kérdése, amelyekből McNamara amerikai hadügy­miniszter nyilatkozata sze­rint is 500 van Nyugat- Európa területén. Azt hi­szem nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy leg­nagyobb részük — különö­sen Franciaország atlanti kivonulása után — az NSZK-ban! Hivatalosan is elismert tény, hogy a Bun­deswehr rakétáit és repülő­gépeit felszerelték már atomfegyverekkel — ezek felett azonban formálisan egyelőre amerikai kézben van az ellenőrzés. A gya­korlatban ez az ellenőrzés nem túlságosan meggyőző. A nyugatnémet ka­tonai vezetők ezt is sokallják. Schröder, az új hadügyminiszter szerint Nyugat-Németországnak „nemcsak a stratégiai tervezésben és a célok meghatározásában, ha­nem az atomfegyverek egész rendszerében is részvételi jogot kell kapnia. Kielégítőnek mondható a megoldás a taktikai atomfegyve­rek kérdésében. De még nincs megállapodás a középhatósugarú rakéták ügyében.” ILYEN HÁTTÉR ELŐTT kell szemlélni a NATO legutóbbi párizsi ülésszakának azt a döntését, hogy atlanti „atomtervezési bizottsá­got” szerveznek, amelynek állandó tagja lesz Nyugat-Németország is. Az atomtervezési bi­zottság megalakítását és abban az NSZK rész­vételét katonapolitikailag csak úgy értékelhe­tem, mint újabb lépést Bonn „atom-egyenjo­­gúsításának” útján. A Bonn stratégiájával kapcsolatos katonai ítélet módosításának megvannak a maga ha­tározott feltételei: 1. az európai határok sért­hetetlenségének nyílt elismerése, 2. az atom­fegyver birtoklásának minden formájáról való feltétel nélküli lemondás. Amíg ez meg nem történik, a fokozott „politikai hajlékonyságá­tól” függetlenül — az új német kormányt ka­tonailag a régi vonal folytatójának kell tekin­­teni Ma­gyari Pál ezredes, katonai kommentátora írja: 1.GJD JELMAGYARÁZAT 1: 0r­a

Next