Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-03 / 23. szám
s Békés megyei tv mozaik Kicserélődtek körülöttem az emberek... Kté éve vagyok az If MHSZ megyei titonkára. 1963-ban, amikor a pártbizottságról idekerültem, azt hittem, csak rövid ideig maradok. De közben teltek-múltak a napok, hetek, sorra megoldódtak a gondjaink, jöttek helyette újak — én meg maradtam. Megszerettem a munkát. A bajokkal, örömökkel együtt. Pedig eleinte nagyon nehéz volt. Át kellett itt mindent szervezni. Békés megye hosszú ideig sereghajtóként kullogott a többiek után. De az új emberek lelkesedéssel, nagy igyekezettel dolgoztak. Tudták: rajtuk áll vagy bukik minden. Három-négy év is eltelt, amire az új vezetőkkel, aktivistákkal eredményeket értünk el. Kimozdultunk a holtpontról. Szinte teljesen kicserélődtek körülöttem az emberek. Ez tulajdonképpen a hátrányok ellenére is jó dolog: együtt küszködtünk, s most együtt örülünk az eredményeknek. A legutóbbi országos értékelésen a békés megyei MHSZ gépjárművezető-képzésben negyedik, rádiózásban harmadik helyezést ért el. A lakosság hetvenöt százaléka nagyközségekben él, tehát az MHSZ-munka alapja a községi titkárok összefogása, ellenőrzése. Mindössze hat kisközségben nincs klubjuk. Ezek mellett azt is sikerült elérni, hogy a szövetséget elismertessék, társadalmilag megfelelő rangra emeljék a megyében. Támogatják, segítik őket. Olyan munkafeltételeket sikerült kialakítani, hogy most már szeretnek itt dolgozni az emberek. Jó példa erre: Benkő Pál titkárhelyettest nemrégen máshová hívták — jelenlegi fizetésének a kétszereséért —, és — maradt, Dobra János, az MHSZ Békés megyei titkára azért távolról sem elégedett. — Nincs elegendő klubhelyiségünk, hiányos a felszerelés, kevés a műszakitechnikai eszköz ... szóval, van még tennivalónk elég. Tabló Érettségizőknél — szokás. Békésben — talán nem egyedülálló az országban, de itt találkoztunk vele először — évenként összeállítják azoknak a névsorát, akik kiválóan dolgoznak. S hogy mindez ne csak száraz adatgyűjtemény legyen, fényképük, nevükkel, beosztásukkal, az MHSZ- tablóra kerül. Ezt minden évben így csinálják. Az érettségizőknek a tabló — emlék. Az MHSZ-tabló — a megbecsülés egyik fajtája. Követendő példa másoknak is. Idénynyitás A várva várt tavasz az Alföld csücskébe is megérkezett. Egymás után értesülünk modellező-, rádiós-, repülő-rendezvényekről. Orosházán, a város egyetlen klubjában, a rádiósoknál, már hetek óta folynak az előkészületek az idei szezonra. Új készülékeket vásároltak, készítettek, és megtartották az első háziversenyt is. A klubtagok többsége fiatal, tíztől tizennyolc éves korig. A május 24-i megyei rádiósverseny előtt az egyik legifjabbak Boros János nyolcadik osztályos tanulóval beszélgettem, aki élete első nyilatkozatában a következőket mondta: — Nemrégen kezdtem el rádiózni, nagy versenyen nem vettem még részt. Egyik barátomtól kaptam kedvet, különben is szeretek barkácsolni, érdekelnek a műszaki dolgok, ezért is léptem be az MHSZ-klubba. Most egy új adót szeretnék építeni, hogy a nagy versenyeken is megállhassam a helyem. A fiatalok lelkesek, eredményesen dolgoznak. Békésben különben is hagyományai vannak a rádiózásnak. Nincs szükség ránk? A Férfi Fehérneműgyár Békéscsabai Gyárának ablakai az esti órákban is világosak, s a környező utcákat betölti a varrógépek kattogása. Csaknem ezerkétszázan dolgoznak itt — kilencven százalékuk nő. Hogyan vesznek részt a nők az MHSZ-munkában? Milyen eredményeik vannak? — 1968-ban, az MHSZ átszervezésekor — magyarázza Marik Mihály MHSZ- titkár —, a nőket szívesebben fogadták a vöröskeresztben vagy más társadalmi szervezetben, mint nálunk. Meglehetősen nehéz helyzetbe kerültünk emiatt.. A gyárban már 1965-ben alakult egy női MHSZ- szocialista brigád; természetesen, nehezményezték, hogy nem vontuk be őket a szövetségi életbe. De a brigád továbbra is működött. Talán ezeknek az éveknek a következménye, hogy a nyolcvan MHSZ-tagból mindössze tizenkettő a nő. Megkerestük a brigád tagjait. Hosszú szalag mellett ülnek, s egymás után kerül ki kezük alól a férfiing éspizsama. Illés Istvánné, az üzemrész művezetője, régi MHSZ-es. — Néha-néha már az MHSZ-szel közösen rendezünk munkaértekezletet. De bizony mostanáig sokszor felvetődött az asszonyokban: változtassuk meg a brigád nevét, nincs az MHSZ-nek semmi szüksége ránk. Különben jó kis kollektíva a mienk. Sokat vagyunk együtt, járunk kirándulni, vendéglőbe, meg öszszejöveteleket is szervezünk. Éppen ezért jó lenne a kapcsolatunkat rendezni az MHSZ-szel. Szívesen segítenénk a munkájukat, ha éreznénk: igényt is tartanak rá. Úgy gondoljuk, nemcsak ebben a gyárban vannak ilyen gondok. Dobra Jánosnak igaza volt, amikor azt mondta: a gondok megoldódnak, s újak jönnek helyettük. B ács— Dobra János, az MHSZ Békés megyei titkára Egy lány a Ruhagyárból Idénynyitás — Orosházán NAGY Z. IMRE felvételei 1969. május 27-én Montreal városa beadvánnyal fordult a Nemzeti Liga elnökségéhez. Engedélyt kért arra, hogy baseball-csapatot indíthasson a legmagasabb osztályban. A következő választ kapták: — Fizessetek be egymillió dollárt, és építsetek fedett stadiont, majd utána beszélünk a többiről. Montrealnak ma sincs élvonalbeli baseball-csapata. Jean Drapeau, a város polgármestere izzik, teszvesz, összeköttetéseket keres, de csak ígéreteket kap. Majd 1971-re, majd 1972-re, majd 1976-ra. E pillanatban a stonehenge-i Autostade emlékeztet még leginkább egy modern stadionra. De hát... 26 ezer férőhely, mi az egy hárommilliós metropolisnak? A fedettpályás eseményeket a Ringling fivérek háromarénás cirkuszában rendezik. A Montreal Star 1969. május 29-i számában a következőket írta: — Ebben a városban rengeteg ember fér esténként nyugovóra korgó gyomorral. Ezer és ezer polgárnak nincs megfelelő lakása, és túlságosan is sok férfi, nő, gyermek próbál megélni a alamizsnából. Úgy érezzük, Montreal megérett arra, hogy élvonalbeli baseball-csapattal rendelkezzék, a szurkolók alighanem el is tartanák csapatukat, de stadionra nem futja. Építsenek stadiont a csapat jövendőbeli tulajdonosai. Egyébként ez a város kapta meg az 1976-os olimpia rendezési jogát. NOB, a! 1967-ben, az atlétika első interkontinentális viadalát, a történelmi jelentőségű Európa—Amerika mérkőzést hatezer ember nézte végig Montrealban. Hatezer! Meggyőződésünk, hogy Montrealnak nem is kell ez az olimpia. Montrealnak emberemlékezet óta egyvalami kell sportügyben. A mélyhűtött húsdaráló. A profikorong. Maga a szerelem érthető. A profikorong a világ leggyorsabb és legkeményebb játéka, csupa ágyúgolyó, tűzijáték, dinamit. És Montreal a jég feltalálása óta nemcsak szuperszinten űzi, hanem szuperszinten irányítja is ezt a játékot. Egyetlen példát. Montreal elsőkorongcsapatát 1886-ban alakították, ők is részt akartak venni az akkor már rendszeres tornák egyikén. Már a pályára kellett volna lépniük, amikor kiderült, hogy nincs meg az előírt kilenc játékosuk, az egész társaságban csak hét legény tud korcsolyázni. Mit tesz ilyenkor egy jó vezetőség? Megkéri a torna rendezőit, hogy módosítsák a kiírást, hetes csapatokkal bonyolítsák le a viadalt. A kérést teljesítették, s a korongot ettől kezdve csaknem ötven esztendőn át hetes csapatok játszották. BÉRLETÖRÖKSÉG Az idősebbik Frank Selke 1906-ban építette a korongsport kegyhelyét és székesegyházát, a montreali Fórumot. Jó kanadai módra, durván összeeszkábált gerendákból. Az idők során ebből alakult ki a mai csodahodály, minden idők legeredményesebb csapatának, a Montreal Canadiensnek az otthona. Napról napra tizenötezer megszállott süvöltözi végig a legendás hírű Toe Blake tanítványainak mérkőzéseit, egy-egy kabinettalakítás nyomán az elragadtatás kalap- és kalucsni-zápora hullik a jégre. Az idénybérletek nagyapáról unokára szállnak, az újszülötteket előbb íratják a Canadiens listájára, és csak aztán az anyakönyvbe. Szinte lehetetlenség felsorolni, hogy a világklaszszisok micsoda légiója tombolt, viharzott, száguldozott a Fórum jegén. A sportág valóságos Pantheonja lenne ez a névsor. Itt öltött először ördögmaszkot Jacques Plante, a csodakapus, itt döngette a palánkot Bernie „Bumm- Bumm” Geoffrion, Andy Bethgate, Alex Delvecchio, Gordie Howe, az elnyűhetetlen, Bobby Hull, az „arany-jet”, Jean Beliveau, a francia óriás, és persze itt süvített fel a világhír égboltjára a város bálványa. Maurice Richard, a Rakéta, KORONG ÉS PANKRÁCIÓ Tizenhét éves korában már a Canadiens játékosa Dick Irvin, az edző, külön sort kreált a kedvéért. A Richard—Laci—Blake-hármas, a szakértők szerint, a sportág történetének legjobb sora volt. „Három veszett kölyökkutya vandál módon verekszik a gólokért — ez a Richard-sor” — írta róluk 1947-ben a Toronto Star. Hiszen elképzelhető, mi történik, ha ebbe a hipertóniás sportágba bekerül egy izgága francia szélső. 1953-ban a „Rakéta” körül támadt az amúgy is nagy feszültségű jégkorong legnagyobb botránya. A Montreal Canadiens Bostonban játszott a Stanley Kupáért. Hal Laycoe, a Bruins védőjátékosa — talán a minimális biztonság elvéből kiindulva —, fejbe csapta Richard-t. A sebet nyolc öltéssel varrják össze, de Maurice előbb még bemutatja nevezetes ámokfutásainak egyikét. A vér végigcsorog Jégszekrény, nagyfeszültséggel A repülő kesztyűk esete. Montreal első számú ked- Gary Bergman és Bobby vence: Jean Beliveau Hull párjelenete