Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
Afganisztáni útifegyverek Európából csak egy módon lehet eljutni Kabulba, Afganisztán fővárosába, Boeing vagy Iljusin típusú repülőgépen. Vasút ugyanis — egy hat kilométer hosszú vonalat leszámítva — egyáltalán nincs ebben az országban. A középkorinak és a szupermodernnek az a sajátos ötvözete, amely ma oly jellemző a világ fejlődő államaira, jócskán megtalálható itt, Ázsia szívében, Afganisztánban is. Amikor első kabuli reggelemen kinyitottam az ablakot, forró szél és valamiféle egészen szokatlan utcazaj hatolt be a szobámba. Legfőbb összetevői: az autókürt, a kerékpárcsengő, a szőnyegárusok elnyújtott kiáltozása és a szamarak rázása. A gépkocsik — javarészt Moszkvicsok és Volkswagenek — ügyesen kacskaringóznak a kerékpárosok, a konflisok és a szamáron kocogók között. Keleti tarkaságok A város központjában — a királyi palota, az acél-üveg honvédelmi minisztérium, a kékkupolájú mecsetek, európai stílusú szállodák és ázsiai típusú karavánszerájok tőszomszédságában — jókora park húzódik. Ünnepnapokon alkalmi előadásokat, kakasviadalokat rendeznek itt. Hétköznap délelőtt kaftános öregek guggolnak komótosan a gyepen, fiúk kergetik a labdát, csak éppen nőket nem látni itt. Ha a piacra menet fel is tűnik a „gyengébb nem” egy-egy képviselője, azt is csak a járásából lehet „megsaccolni”, hogy fiatal leány-e, vagy idős asszony. Mohamedán szokás szerint csadort — a fejtetőtől a bokáig érő és természetesen az arcot is takaró — lebelyeget viselnek. Afganisztán (határos Iránnal, a Szovjetunióval, Kínával és Pakisztánnal) semleges ország — mint a prospektusok mondják — határai nyitva állnak minden jószándékú idegen előtt. Valóban, sok külföldit láttam Kabulban. A régiségkereskedők utcájában bámészkodva sétált néhány hölgy, akikben előző napi útitársnőimet, egy amerikai turista csoport tagjait volt szerencsém felismerni. Jó szándékainkat illetően, aligha lehetett valakinek is kétsége. A hölgyek alig tudták eldönteni, hogy dollárcsekkjeiket milyen régiségekre pazarolják ebben az utcában, ahol minden bolt felirata azt hirdeti, hogy éppen ott találhatók Kelet legmesésebb kincsei. Tényleg, vannak ott ősi kardok, tőrök, pajzsok, kancsók, karperecek, réztányérok, díszes övek, nyakláncok — mindegyikre féltő gonddal, a XX. század minden technikai vívmányának felhasználásával rakták fel a patinát. De bőven akad a boltokban faszénvasaló, rózsadombi kerti törpe, sőt III. Sándor cár képmását viselő ötrubeles bankjegy is. Az utóbbi az egyetlen garantáltan régi tárgy, legalább nyolcvanesztendős. „Érdeklődő” külföldiek Kevesebb jószándékot lehet feltételezni a műpártoló hölgyek torzonborz honfitársairól, a kabuli utcákon szép számban grasszáló hippikről. Elengedhetetlen kellékük a vállig érő haj, a lengő szakáll, nadráguk agyonfoltozott, de lehet lyukas is, sőt magam láttam egy amerikai ifjút, egy szál lenge fehérneműben. És rajtuk már nemcsak a jámbor mohamedánok ütköznek meg. Kabuli ismerőseim elmondották, hogy a toprongyos jenkiknek csak jelentéktelen hányada „eszmei” hippi, a többi kábítószer-csempész, aki Pakisztánba, Nepálba tart a drága dugáruért, vagy éppen az amerikai Béke Hadtest tagja, aki a kultúrát és a civilizációt jött terjeszteni ide. És a haladó afgán fiatalok ugyanannyira értékelik ezt a „jószándékot”, mint mondjuk Agnew alelnökét, akit egy évvel ezelőtt az „Amerikaiak, takarodjatok haza!” népszerű jelszóval fogadtak Kabulban. Ám az effajta „futóvendégeken” kívül működnek az afgán fővárosban hosszú időre berendezkedett nyugati intézmények is: bankok lerakatai, a nyugatnémet középiskola, az amerikai , információs ügynökség és minden bizonnyal még néhány ügynökség, amely — érthető módon — nem teszi ki a cégtábláját. A Szovjetunió segítsége ... Egy nap korán reggel orosz szóra lettem figyelmes a szálloda előcsarnokában. Kiderült, hogy szép számmal laknak itt szovjet szakemberek. Csak éppen korán mennek, későn jönnek — napközben nehéz velük találkozni. A „nyomaikat” azonban annál könynyebb fellelni. Az első létesítmény, amelyet a Kabulba érkező idegen megpillant, a szovjet segítséggel és tervek alapján épült repülőtér. A városba vezető út mentén jól felszerelt játszótérre, s annak mélyén két takaros földszintes épületre esik az utas pillantása. Mindkettő „páratlan” a maga nemében: az első az afgán főváros egyetlen bölcsődéje, a másik egyetlen óvodája. Mindkettő a Szovjetunió ajándéka az afgán nőegyletnek. Kabulban, a perzsavásár, a karcsú minaretek, a luxushotelek, a villanynélküli vályogviskók városában, van egy rendezett, egységes elgondolás szerint épült kerület is: egy házgyár segítségével létesített korszerű lakótelep. A házgyár a Szovjetunió ajándéka, akárcsak a Műszaki Főiskola. „Suravi” Azt hiszem, az utóbbinál praktikusabb ajándékkal nem is lehetett volna meglepni Afganisztánt. Hiszen az országban egyre több ásványi kincset tárnak fel, üzemeket, autóutakat, öntözőműveket építenek. Mivel azonban az ehhez szükséges nagyszámú szakembert a kabuli egyetem kis technikai fakultása nem volt képes biztosítani, még mindig kénytelenek külföldi — szovjet, nyugatnémet, csehszlovák — mérnököket meghívni. A kabuli Műszaki Főiskola mind építészetileg, mind technikai felszereltségét tekintve, nemcsak Afganisztánban egyedülálló, hanem a világon bárhol megállná a helyét. A város szélén, hegyoldalban emelt egy-két emeletes, csupaüveg tanépületek parkkal, szökőkutakkal, uszodával, sportcsarnokkal, mozaikdíszítésű színházteremmel, menzával, könyvtárral, diákszállókkal és professzor-lakásokkal pompás látványt nyújtanak. A Műszaki Főiskola tanári kara egyelőre szovjet tudósokból, oktatókból áll. Afgán a rektor — Zijai professzor, aki Franciaországban végezte tanulmányait —, valamint több asszisztens. A szovjet tanárok igyekeznek fokozatosan átadni helyüket afgán kollégáiknak. A legkiválóbb végzős hallgatókat a Szovjetunióba küldik aspirantúrára. Ők a főiskola jövendő tanárai. Az egyik hallgatót megkérdeztem, milyen emberek a professzoraik. — First-class suraii! — hangzott a válasz. A „suravi” szót — amely perzsául szovjet embert jelent — még nagyon sok helyen hallottam, ugyanilyen elismeréssel említeni. így beszélnek róluk a szovjet segítséggel épült országos autóúthálózaton dolgozó gépkocsivezetők, a szovjet hozzájárulással létesülő Mazari Serif-i műtrágyagyár munkásai, azok, akik a szovjet közreműködéssel épült öntözőművek által termékennyé tett földeket művelik és azok, akik a kabuli szovjet rendszerű kenyérgyár termékét eszik. „Do szvidanyija, druzja!” Két napon át jártam a kabuli újságok szerkesztőségeit, Szikojev elvtársnak, az APN állandó , afganisztáni tudósítójának társaságában. Nem előre bejelentett látogatások voltak ezek, mégis — akár állami, akár magánkézben levő lapnál jártunk is —, mindenütt maga a főszerkesztő fogadott bennünket. Ez kollégámnak szólt. A suravi szónak a szerkesztőségekben, a kormányhivatalokban is nagyon jó csengése van: a szovjet embereket általános tisztelet övezi Afganisztánban. Tudják róluk, hogy nem propaganda-fellegvárakat építenek, mint az amerikai tájékoztató ügynökség, hanem a korszerű afgán ipar, közlekedés, mezőgazdaság alapjait segítenek megvetni. Szakértőik, tanácsadóik készségesen tanítják afgán kollégáikat, de mihelyt azok elsajátítják a tudnivalókat — „do szvidanyija, druzja!” — utaznak haza. Az afgánok jól emlékeznek arra, hogy amikor több mint fél évszázaddal ezelőtt kiűzték hazájukból az angol gyarmatosítókat, elsőnek Szovjet- Oroszország ismerte el függetlenségüket, és azóta is ezerszer adta tanújelét a szomszédos ország iránti őszinte barátságának. S az afgán emberek — akiknek alaptermészete az őszinteség, a vendégszeretet, a barátság — másban is tudják értékelni ezeket a tulajdonságokat. KULCSÁR ISTVÁN Szovjet gépek tisztítják meg a kövektől a dzsalalabadi öntözőmű körzetét A naglui vízi erőmű építői beszélgetnek V. Serszikov szovjet műszaki tanácsadóval A kabuli Műszaki Főiskola tanulmányi épületei