Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
Ha valaki, idejét és energiáját nemkímélve, átlapolta volna az ezredforduló éveinek irdatlan tömegű sajtóját, bizonyára meglepődött volna azon, hogy nyúlfarknyi hírt sem talál a „megvakultak expedíciójáról”. Igaz ugyan, hogy akkoriban már eltűntek a lapokból a rikító, nagybetűs címek, eltűntek a szenzációs űrhajós történetek, mégis szokatlan, hogy erről az utazásról sehol nem írtak semmit. Az egész história legfeljebb apróbetűs lábjegyzet formájában szerepelt, de nem az űrhajózás történetéről szóló könyvekben. Northtrop Savage a „Dubna-eset” megjelöléssel említette nagy Általános lélektanában, Bogdan Kaminski pedig, még a szereplők nevét is kihagyva, az egyedi esetek közé sorolta, A vegetatív idegrendszer károsodásai a világűrben című kézikönyvében.Az eset teljes leírása, a jegyzőkönyvek, a hajónapló, a szakértői jelentések, de még a legkisebb papírszeletek is nyomtalanul eltűntek a Központi Irattár egyik vastag falú páncélszekré ,nyében. Időközben meghaltak a szereplők is. Űrhajósok, parancsnokok, szakértők, engedtek az élet és az idő törvényeinek, elsüllyedtek a földbe, a történelembe vagy a megváltoztathatatlan múltba. Nem akadt köztük fecsegő. Persze, teljesen titokban tartani egy Mars-expedíció sorsát mégsem lehetett. Sokan dolgoztak a „Dubna” előkészítésén, s elég sokan a visszairányításán is. Egy-egy elejtett szó, egy-egy célzás — és a legenda megszületett. Néhány mozaikszem elég volt, az emberek képzelete hozzátette a többit. A fantáziálást és a kép kiegészítését az is segítette, hogy a „Dubna” esete után tilos övezetté nyilvánították a Mars körzetét. A legenda szerint a „Dubna” nagyszerű, elsőosztályú űrhajó volt. Mármár olyan mesés vonásokkal ruházták fel, mint a régi görög költő az Argót, az argonauták beszélő hajóját. Egy szovjet városról nevezték el, ott dolgozott valamikor az Egyesült Atomkutató Intézet. Szilárd hajtóanyaggal működött, felszerelték a legmodernebb, nagy kapacitású számológéppel. A számológép kettős gép volt, a legénység „ikreknek” hívta, megtanították mindenre, amire az úton szükség lehetett, s természetesen megtanították a tanulásra is. A hajó jó néhány kisebbnagyobb robotot vitt magával, távirányítású, vagy önállóan kutató szerkezeteket, tv-kamerákkal felszerelt előőrsöket, bonyolult műszereskocsikat és egészen egyszerű talajgépeket. A „Dubna” az utolsó űrhajó volt a Marson, de nem az első. Előtte már számos műhold kereste fel a titokzatos vörös bolygót, a földi kutatóállomásoknak elküldte rádión és televízión az adatok tömegét. Egy sorozat műszerekkel felszerelt szerkezet talajt is ért a Marson, homokos, törmelékes laza talajt, helyi vizsgálatokat végzett, s továbbította az eredményeket. Ezután szálltak le az emberek. Ugyanazt a módszert alkalmazták, mint a Holdraszállásnál. Az űrhajó orbitális pályára állt a Mars körül, levált róla a két embert szállító Marskomp, viszonylag könnyen leereszkedett a homokra, az űrhajósok kiléptek, végigcsinálták a másodpercre megszabott munkaprogramot, fényképeztek, kőzeteket gyűjtöttek, elhelyezték a megfigyelőket, utána békésen visszarepültek az anyahajóra, majd együtt a Földre. Amit magukkalhozhattak, elhozták. Nem látták a híres felhőket, sem a sárgákat, sem a fehéreket, nem észleltek viharokat, nem látták az úgynevezett „hósapkát” sem. Mindennek megfigyelése a „Dubnára” és embereire várt , 2008 februárjában indult a „Dubna”. Programja a legapróbb részletekig ott volt az „ikrek” emlékező egységeiben. Eltérően az eddigiektől, ez az űrhajó arra készült, hogy közvetlenül visszatérjen a Földre. A visszaindító rakéták rejtjellel működtek, a rejtjelet az „ikrek” csak a program végrehajtása után adta meg. Helyes elgondolás volt, vagy sem, ezt ma már nem lehet eldönteni, tény, hogy az űrhajósok ennek az intézkedésnek köszönhették életüket. öten utaztak a „Dubna” kabinjaiban. Nevüket ama bizonyos páncélszekrény őrzi, a legenda csak általánosítva beszél a Kapitányról, a Helyettesről, a Biológusról, a Geológusról, és a Mérnökről. Külsejükről sincsenek adatok, mégis a legenda a Kapitányt hosszúnak, soványnak és öregnek mondja, a Biológust pedig erősnek és vállasnak. A többieket mindenki olyannak képzeli, amilyennek akarja. Orvost nem vittek magukkal. Eleinte minden könnyen, simán, előírásszerűen ment. A Kapitány dörmögött, nem tetszett neki, hogy semmi kifogásolhatót nem talált a hajón. Mikor a Helyettes megkérdezte, mi baja, válaszul morgott valamit az istenek álhatatlanságáról, aztán egy verset idézett: Jó lesz hát, hogy megfuss a rossztól Kérned a Láthatatlanoktól Mézedbe fanyar cseppeket. Nem végzi jól, láttam elégszer. Akire mindig tele kézzel Szórnak áldást az istenek.” A Helyettes elbámult, nem sejtette, hogy ez a mogorva és sovány férfi verseket őriz az emlékezetében, aztán vállat vont, és visszafordult a rádióhoz. . A mézbe csöppentett fanyar cseppekre elég sokáig kellett várniuk. Elhaladtak a Gyűrű mellett, üdvözölték a benne dolgozó csillagászokat. 384 ezer kilométer után leszálltak a Holdon, hogy fedélzetre vegyék a Geológust, aki egy nappal korábban még arról vitázott a Központi Laboratórium igazgatójával, érdemes-e mélyfúrásokat kezdeni a Holdon. Dühös volt, mert nem adtak neki igazat. A vitát a „Dubna” legénységével folytatta, mintha ők bármit tehettek volna az ügy érdekében. A Geológus különben is úgy beszélt velük, mint hülye gyerekkel. Kitört rajta az ismeretterjesztés betegsége. Először járt ilyen hosszú úton, titkolt félelmét és szorongását akarta talán legyűrni, de beszélt, beszélt, beszélt. Elmondott mindent, amit az űrhajózás történetéről és a Hold meghódításáról mindenki tudott. Beszélt arról, hogy Verne ágyúgolyóban akarta a Holdra juttatni utazóit, és hogy Columbiád volt az ágyú neve, 270 méter hosszú és 2,7 méter átmérőjű volt, és hogy 800 tonna lőgyapottal akarták megtölteni. Hosszan magyarázta, hogy ennek az ágyúgolyónak az utasai elpusztultak volna a nagy nyomástól és attól, hogy a levegőben átizzott volna a golyó. Még azt is kiszámította, hogy a szökési sebességet sem érték volna el. A kapitány többször figyelmeztette, hogy unják előadásait, de a Geológus nem hagyta abba. A többiek nevettek, amikor titokzatosan közölte velük, hogy a Nap közepének hőmérséklete 15—20 millió Celsius-fok; fanyaron mosolyogtak, mikor megtudták, hogy a kínaiak King város ostrománál, 1232- ben már használtak rakétákat, és dühöngte, amikor felsorolta, hogy petróleummal, folyékony hidrogénnel, hidrazinnal, analinnal és terpentin-szesszel is lehet rakétát hajtani. A Mérnök majdnem leütötte, amikor megtudta, hogy a Venusra a konstelláció miatt csak minden huszadik hónapban lehet űrhajót indítani. A „Dubna” ekkor már a Mars közelében járt, a képernyőkön egyre közelebbinek látszott a bolygó, megvillantak holdjai, a Phobos és a Deimos, látszott az összehúzódó hósapka is. A kapitány éppen a leszállás helyét tanulmányozta, amikor a képernyő lassan, fokozatosan elhomályosodott, elszürkült, aztán egészen megfeketedett. A Mars eltűnt róla. Megdörzsölte a szemét. Becsukta, kinyitotta. Nem történt semmi, a nagy képernyő továbbra is fekete maradt. Egyszerűen feltűnt. A Kapitány előrehajolt, odanyúlt. Ujjai alatt tisztán érezte az üveg síkosan sima, domborodó felületét. Megrázkódott. Csengő szólalt mellette, a telefon. Odanézett, ott is fekete volt minden, nem látta a készülék villogó piros lámpáját. Tapogatózni kezdett, megtalálta a kagylót. Felvette. . — Kapitány? — hallatszott a Biológus halk, ijedt hangja. — Igen ... — Kapitány... — mondta a Biológus —, baj van ... Azt hiszem ... Azt hiszem, hogy megvakultam ... Nem látok semmit. Ekkor harsant fel ariasztóberendezés szirénája. Irtózatos erejű sugárzást jelzett. (Folytatjuk) Még az ötvenes évek derekán az Egyesült Államok hírszerző apparátusának vezérkara szigorúan titkos gyűlésre ült össze.Dönteniük kellett: elfogadják-e azt a javaslatot, miszerint a hírszerzés jövője az optikai felderítés. Szuper égi kém Nem volt hosszú a vita. Rövid idő alatt egyhangú határozat született, s ennek alapján kapott megbízást a Lockheed-cég a kémrepülőgép prototípusának elkészítésére. Clarence Kelly Johnson főkonstruktőr hamarosan be is mutatta terveit. A hang terjedési sebességénél gyorsabb és húsz kilométer magasságba emelkedő gép az U—2 nevet kapta. Alig néhány év telt el, s ezek a szuper égi kémek sorra tűntek fel az Egyesült Államok külföldi légitámaszpontjain. Mint a nagy magasságokban levő légrétegek időjárási viszonyait tanulmányozó gépeket mutatták őket be. De senki számára sem volt kétséges, hogy az U—2-esek nem az eget, hanem a földet kutatják. Mindez 1960. május 1-én vált bizonyossá, amikor — és ez világszenzációt keltett — a szovjet rakétatüzérek „leszedték” 20 ezer méter magasságból Powers amerikai hadnagy gépét. A kémrepülőt mélyen bent a Szovjetunió felett lőtték \OICZKA PÉTER: 1 % TUDOMÁNYOS "//, FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉS 2. A Samos típusú mesterséges hold SALAMON PÁL: PROVINCIA Salamon Pál új regényének főhőse egy tanár, akinek meglepő ötletei, eredeti gondolatai gyakran ejtik zavarba tanítványait, kollégáit és főként feletteseit. (Magvető) A POKOLBA TARTÓ VONAT Tudományos-fantasztikus elbeszéléseket tartalmaz ez a szép borítású kötet. A 14 sci-fi-ben szerepelnek robotok, idegen élőlények és gondolkodó gépek; a cselekmény a jelenben és a távoli jövőben játszódik. (Gondolat) LEOPOLD LAHOLA: VÉLETLEN ISMERETSÉG A neves szlovák író elbeszéléseiben mesteri módon tárja fel a győztesek és a vesztesek lelkületét — minden írása tökéletesen szerkesztett, megrendítő dráma. (Európa) KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: NŐK APRÓBAN A szórakoztató, szellemes regény súlyos társadalmi problémákat helyez a mikroszkóp tárgylencséjére. A könyvet második kiadásban jelentette meg a Magvető. ALBA DE CÉSPEDES: A BABA A népszerű olasz írónő regényének egy ügyvéd a főszereplője, aki 40 éves korában vadul megkíván egy 1I éves buta, de buja szépségű kispolgárlányt. (Európa) KALÁSZ MÁRTON: ÉJFÉLI KÖRMENET Kalász Márton válogatott verseinek igényesen szép gyűjteménye ez a kötet. A költő lírájának kikristályosodási folyamatát követhetjük végig a könyvben. (Magvető)