Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-05 / 18. szám
Még gyűrűznek a hullámok, mint mikor követ dobnak a vízbe. Repül a kő, és nem tudni, hol áll meg. S ha olykor elevenbe vág, mesterségesen csillapítják a haragos, tarajos hullámokat Most a magyar—francia válogatott labdarúgó-mérkőzés ébresztette fel az immár évek óta vajúdó kérdést — és ma már nem lehet elaltatni, nem segít rajta egy Tardyl tabletta: a betegség gócát kell megröntgenezni. És gyógyítani. Rendszeres, állandó kezeléssel, s ha a beteg érdeke úgy kívánja, a szikét, a sebészkést is használni kell. Nem lehet gyógyír egy-egy szerény vagy szerencsés győzelem, mert a visszaesés annál fájdalmasabb. A közeli újabb feladatok miatt szembe kell nézni a való helyzettel, tekintet nélkül egyes vezetők, egyes játékosok mimózás érzékenységére. Lehetne-e fejlődést, kimagasló termelési eredményeket elérni, ha a rosszul tervező mérnököket, a selejtet gyártó munkásokat dicsőítenénk és premizálnánk, vagy fejlődhetne-e tovább szocialista kultúránk, ha a rosszul játszó színészre újabb főszerepeket osztanánk, és a nagy művészi élménnyel adós maradó színészről azt írnánk: legalább akart. Soha, egy pillanatig nem tudnám elhinni, hogy egy futballista ne akarjon a válogatottban játszani. Elsősorban egyéni érdeke az akarás a győzelemért, a porondon maradásért, másfelől, aki nem akar — hát az ne futballozzon! Alig hihető, hogy akadjon sportvezető, aki kényszerítené a sportolót a sportolásra. Ennyit tudunk. Ennyire vagyunk képesek — hangzik a megállapítás a szakvezetők és a sajtó részéről. De valóban csak ennyire lennének képesek játékosaink, ez a nemzeti tizenegy, amelynél jobb csapatot nemigen lehetne ma összeállítani? Csupán az a kérdés, hogy az önbizalmukat vesztett játékosoknak — Albert, Páncsics, Szűcs — éppen a válogatottban, döntő fontosságú nemzetközi találkozókon kell-e visszaadni önmaguk hitét? A mérkőzés után Bukovi Mártonnal, a futballvilág elismert szaktekintélyével beszélgettem. — Volt egyszer egy csatársorunk — de ne az aranycsapatról beszéljünk. — Ne is beszéljünk erről — szólt közbe Bukovi —, hiszen azóta három labdarúgó-generáció nőtt fel. Az 1957- es csatársor — Sándor, Machos, Hidegkúti, Tichy, Fenyvesi dr. — sok szép eredményt ért el akkor, amikor a magyar labdarúgás megtépázottságáról beszéltek. A Fazekas, Bene, Albert, Kocsis, Kozma — a franciák ellen szerepelt — ötösfogat is jelentős erőt képvisel. Nem is akarok összehasonlítást tenni. Gyakorta hallom, hogy nincsenek szélsőink. Én ezt így helyesbíteném: hiányzik a széleken való játék. A támadó játékot semmiképpen sem lehet úgy fejleszteni, hogy a középen betömörülnek a csatárok, és a széleken nincs senki. Egy példa: 1952- ben Hidegkúti nem fért bele az A válogatottba. A B csapatban kapott helyet, a balszélen. A román B válogatott ellen 3:0-ra győztünk Bukarestben, és mindhárom gólt Hidegkúti rúgta. — Beszélünk a fejlődő erőnlétről. Hadd emlékeztessek arra, hogy az 1954-es VB-n a brazilok és az uruguayok ellen a hosszabbításban győzött a magyar válogatott. Ehhez nem kellett erőnlét? De igen! És volt is! Különben nem győzhettünk volna a kiváló délamerikai együttesek ellen. — 1952-ben a magyarok olimpiai bajnoksága forradalmasította az egész európai labdarúgást. Mindenki igyekezett „magyarul” futballozni, ötlet, szellem és játék jellemezte labdarúgásunkat, ma meg azt akarjuk átvenni a külföldi válogatottaktól, amit ők tanultak tőlünk. Nekünk mindig a támadó játékunk volt forradalmi. S ezzel kellene a mi szakembereinknek többet foglalkozniuk. Ami jó volt a múltban, azt hasznosítani kell, és hozzá a szükséges újakat pluszként. — Mert nem az a fontos, hány emberrel támadunk, hanem az: hogyan. Gyakran látom, hogy a mérkőzés kezdetén két csatár áll a labdához és ezzel már a taktika olyan lesz, mint egy kiterített kártyacsomó. Régebben mindig megleptük ellenfeleinket, váratlan taktikával. Hadd idézzek fel egy osztrák—magyar mérkőzést. A csatársorunk: Budai, Csordás, Hidegkúti, Puskás, Tóth M. A kezdéskor Hidegkúti húzódott előre a két szélsővel. A két összekötő hátul szedegette össze a labdát, és indított a széleken. Tizenöt perc múlva — miután az ellenfél „kiismerte” taktikánkat — Hidegkúti és a két szélső vonult hátra, s a két őrizetlenül hagyott összekötő tőrt kapura, 3:2-re győztünk. A mérkőzés előtt délben, a taktika megbeszélésen ismertettem ezt az elképzelésemet. Meglepte ellenfelünket. (A mérkőzés után egyik ismert labdarúgó szakemberünk ezt mondotta: „Ezt a mérkőzést délben lejátszottuk, és megnyertük. A játékosok pontosan tudták, mit játszanak.” — A vezetéshez három fő dolog szükséges: szakértelem, önzetlenség, őszinteség. — A magyar—francia mérkőzésen a pályán 50 ezren, a képernyők előtt százezren látták a kihagyott helyzeteket, látták az igyekezetét, de játékot nem láttak. Csak az akaratot lehet a játékosok javára írni, de akarni is okosabban kell. Válogatottunk nem játszott kétszer egymás után ugyanabban az öszszeállításban az utóbbi időben, de még az utánpótlás-csapatunk sem. Legyen akár két utánpótlás-együttesünk, és azokat állandó összeállításban játszassák. De helyesnek tartanám visszaállítani a B válogatottat is. Minden ország szívesen kiállítana egy B csapatot is, mert abban a 23 éven felüliek is szerepelhetnének. — És ez adna valódi utánpótlást az A válogatottnak. GÁL ZOLTÁN Albert Kocsis Kozma Fazekas Bene Bukovi Márton Hidegkúti Nándor Fenyvesi Máté Machos Ferenc Tichy Lajos Sándor Károly 1: /'