Lobogó, 1972. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-15 / 11. szám
— Nemrég kaptam meg pedagógusi vasdiplomámat. Hatvanöt éves munkásságomat ismerték el vele. Hát mit is mondjak magamról: 92 éve, 1880- ban születtem. Tizenkilenc éves voltam, amikor a Wright testvérek először emelkedtek a levegőbe motoros repülőgéppel, és megértem az első holdraszállást is. Segesváron születtem, őseimet a Bethlen család hívta be Svájcból, és telepítette le a Segesvár melletti, keresdi birtokán. Apám szabómester volt, ő és nagyapám átélték a szabadságharc eseményeit, és sokat meséltek róla. Segesvári lakosokként, közvetlen értesülésekhez juthattak az 1849. július 31-i drámai eseményekről, Petőfi halálának körülményeiről és sírjának helyéről. — 1849. július 30-án Szkariatin orosz tábornok húszezer főnyi seregével, Segesvártól északkeletre, a völgyben, amelyet a Fehéregyháza—Segesvár közti nagyküküllői völgytől egy■ hosszabb domboldal választott el, várta Bem megérkezését Héjasfalva, illetve Fehéregyháza felől. Szkariatin hadászati terve az volt, hogy Bem hatezres létszámú seregét a Küküllő völgyében körülzárja, de ismerve a tábornok ravaszságát, seregének felét Segesvártól két kilométerre, délkeletre helyezte el, az esetleges oldal- vagy hátbatámadás kivédésére. Július 31-én, korán reggel, Szkariatin, tisztikarával átjött a Nagyküküllő völgyére lejtő domb oldalára, és távcsövével Fehéregyháza felé figyelt. Bem észrevette az orosz tiszteket, ágyút hozatott. Reggel öt óra volt, amikor az ágyú eldördült, és elesett Szkariatin tábornok. Ő volt a segesvári ütközet első halottja, néhány sebesült orosz tiszt mellett. Megkezdődött az ütközet, és a kis magyar sereg rövid időre körülvette az oroszokat. Bem jóval előbb Farkas ezredest két ezreddel Dános felé küldte, a cári sereg oldalába, de ők nem érkeztek meg időben, s így a remélt győzelem vereséggé változott. Fehéregyháza mellett, azon a helyen, ahol a turulmadaras emlékoszlop van, 200 magyar került közös sírba. Itt fekszik Bem kedvence, Petőfi Sándor is. Az idős tanító emlékezéseiről szóló híradás február 11-én jelent meg az Esti Hírlapban. A cikket elolvasta Berde bácsi Pécsett élő lánya is, aki a második világháború viharaiban Svájcban élt, s aztán hazatérve, hiába kerestette mindenütt édesapját. Az újság híradásából tudta meg, hogy egy városban élnek, s azonnal felkereste három évtizede nem látott apját. — Úgy érzem, Petőfinek köszönhetem — mondja az aggastyán —, hogy ennyi év után visszakaptam a lányomat ... Valóságos csoda történt. Vajon Petőfi Sándor valóban az emlékoszlop alatti tömegsírban nyugszik-e — nem tudhatjuk. Berde bácsi visszaemlékezései vitatható értékűek, de talán adalékul szolgálnak a Petőfi-kutatók számára, akik évtizedek óta próbálják fellelni halhatatlan költőnk végső nyugvóhelyét. (kárpáti) A ma hírre, hogy Párizsban felkelt a nép, és elűzte a gyűlölt királyt, Lajos Fülöpöt, egy vidéki magyar városka fogadójában dús, fekete hajú, tüzes tekintetű fiatalember kiáltott fel lelkesen: - Vive la république! - Éljen a köztársaság! - Azután sietett Pestre, nehogy nélküle kezdődjék a forradalom. Mert a forradalom Magyarországon sem várathat magára - tudta, érezte minden idegszálával, s az ő látnoki jövendöléseinek valóra kell válniuk. Petőfi Sándor élete és költészete a legcsodálatosabb harmóniában fonódott össze nemzetének sorsával; nem tévedhetett hát akkor sem, amikor ezt írta: „Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérek tavába fúlnak be A szabadságnak ellenségei!...” Nem is tévedett. S még időben érkezett viszsza Pestre, hogy a március 15-én kirobbant forradalom egyik vezéralakja legyen. Megírta a Nemzeti dalt, részt vett a 12 pont kidolgozásában, s a március 13-i bécsi felkelés híre csak az időpontot hozta előbbre; az eredetileg 19-ére tervezett forradalom négy nappal korábban lángolt fel a magyar fővárosban. A Pilvax kávéhoz ifjas történelmet csináltak: felszabadították a feszülő indulatokat, a zsarnokság eleni gyűlöletet; kihozták börtönéből Táncsicsot, s március 15-én láttak napvilágot a szabad sajtó első termékei, a cenzori engedély nélkül kinyomatott Nemzeti dal és a 12 pont is. Petőfi a zsenik rögös útját járta. Beteljesülése volt ez a törvénynek, amely a géniuszt szorosan hozzákapcsolja korához, korának eseményeihez. Mélységes hazafisága gyermekéveire nyúlik viszsza; „már akkor - írja -, akkor úgy szerettelek, olyan világfölgyújtó szenvedéllyel, mint most szeretlek, drága szép szabadság.” Költészetében 1843-ban találkozunk az első nyomával. 1845-ben már uralkodó helyet foglal el leftervilágában, s 1846-ban, túláradó hevületében, gazdagabb tartalmat ad ennek a fogalomnak, új, saját szót alkotva rá: világszabadság! (Ez az összetett szó így, ilyen formában - egyetlen nyelvben sem szerepel!) Szerelmes és leíró verseitől is elválaszthatatlan a szabadság imádata. Ennek az érzésnek, ennek az eszmének rendel alá mindent. A forradalom kitörése előtt, szent őrjöngésében átkot mond őseire: „Jöjj el végre, valahára, te határozó, te nagy óra ... de mielőtt síkra szállünk, mondjunk el egy imádságot, és mi legyen az imádság? Egy nagy átok, egy vad átok! Átkozzuk ki őseinket a nyugtató föld öléből, miért hagytak fiaiknak szolgaságot örökségül.” A próféták sorsa: vérükkel tanúskodni hitük igaza mellett. Tudta ezt Petőfi is, éppen ezért egy pillanatig sem habozott életét áldozni az ügyért, amiért élt és harcolt, s amiért halni vágyott: a világszabadságért. Az a „világfölgyújtó szenvedély", amellyel eszméit költészetében hirdette a tettben, az áldozatban is az emberi pátosz legmagasabb fokáig, életének odaadásáig sodorta. Bem tábornok oldalán részt vett a hadműveletekben, s a Kükülő menti fehéregyházi síkon ömlött ki az ifjúi vér szívéből. Holttestén át - sajnos - nem a kivívott diadalra száguldottak a fúvó paripák, ám a vereség csak átmeneti volt. Egyetlen nép lelkében sem lehet elfojtani a szabadságvágyat, s 1919 vöröskatonái, majd a második világháború partizánjai méltó folytatói voltak 48 eszméjének. S 1945-ben „végre, valahára” ütött a „határozó, nagy óra”. Csaknem száz évet késett, de végül is eljött a diadal, a végleges, a visszavonhatatlan szabadság, amelynek dicső, rettenthetetlen katonája volt a lánglelkű dalnak. Beteljesült a jóslat. .,De hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát...” Jeltelen sírban pihen a költő, ahogyan látnoki erővel megjövendölte: » ... ünnepélyes, lassú gyászzenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös simák adják, Kik érted haltak, szent világszabadság !” Nemsokára nagyszabású ünnepség keretében emlékezünk meg róla: 1973. január 1-én lenne 150 éves, ha az emberi kor ilyen hosszúra nyúlhatna, s ha nem ragadta volna el a halál oly fájdalmasan fiatalon, 26 éves korában. Ám mégis úgy ünnepeljük majd születésnapját, mint aki köztünk van ma is. Mert köztünk élő, ugyanúgy, ahogyan 48 forradalmi lángja sem halványul el soha! március idusán a tűzostorú emlékét is kegyelettel, akinek és halála úgy összecsendült, mint két verssor. Nem tudjuk, pályája meddig tüzes iram a földön, és mettől eltűnő lebegés a végtelenben. Egy azonban bizonyos: lénye a legnagyobb emberi szimbólumok egyikévé magasodott, és nemcsak a mi közös eszménk lett, hanem az egész emberiségé: örökös tényezője, mozgatója a több, a jobb felé haladásnak, az emberiség folytonos közeledésének a nagy célhoz , az igazság, a szabadság végső diadalához. TURAN ISTVÁN -------------------------------------------------------------------------VIVE LA RÉPUBLIQUE! Petőfi a Nemzeti dalt szavalja (Thorma János festménye) Csatában (részlet Styka-Vágó-Spányi körképéből) A költő Bem táborában (Révész Imre festménye) Emléktábla Szalkszentmártonban Petőfi és Bem találkozása (Kürthy Sándor rajza)