Lobogó, 1978. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-21 / 38. szám
a vállát és azt mondani: nincs jogod savanyú arcodhoz, oda mész, ahová akarsz — tudod te, mit jelent ez? De hát honnan is tudták volna, ő meg persze nem merte megszólítani őket. Érdekelni kezdte, mit tettek az elmúlt hat év alatt. A sógornője unottan sorolta, amit tudott : Népstadion, Sztálin-híd, a Béke úti házak, az új műegyetemi épület, a Kerepesi úti lakótelep ... Rohant, hogy lássa. Legszívesebben leutazott volna Komlóra, Kazincbarcikára, ezekkel voltak tele a lapok — de nem akart pénzt kérni a bátyjáéktól. Türelmetlenül várta, hogy teljesítsék ígéretüket: állást szereznek számára — „segítik a beilleszkedésben”, ahogy mondták —, s ő, aki világéletében mindenhová „beillett”, ahová csak kellett, most úgy érezte, magányra ítélték, s ezt az ítéletet minden eddiginél súlyosabbnak találta. Aztán elfogyott a türelme. — Mihez ért? — kérdezte jóindulatúan a vendéglátóipari vállalat munkaügyise. Csak állt és nézett. Szerette volna egyetlen tömör fogalommá sűríteni azt a tizenkét évet, amelyet titkos futárszolgálatban, röplap-sokszorosításban, vörös segélyek elosztásában, hamis papír szerzésében, párt által kijelölt, illegalitásban élő elvtársak eltartásában, a VKF, a német és a francia Gestapo, az osztrák rendőrség elől való menekülésben töltött el. Nem sikerült. — Utoljára személyzeti munkát végeztem — nyögte ki végül, hiszen már tudta, mi következik. A férfi előbb leejti a vállát... igen, pontosan így ... most elsápad ... most gyorsan elvörösödik .. Nyel egyet . . . most rekedt hangon megkérdi: — Politikai természetű ügy? És ő csak ernyedten bólint, igen. Negyvenkilenc május tizenhatodikán elvittek a lakásomról, ez a sötétkék ruha volt rajtam, amiben itt remegek maga előtt, hogy vegyen fel mosogatónőnek, ahelyett, hogy az életemet kutatná, mintha nagyköveti kinevezésről lenne szó, de miért is ne lehetnék én akár nagykövete is egy országnak, amelynek a pártját négy országban akkor képviseltem, amikor még golyó járt érte — mondaná, de csak ernyedten bólint, és alig hallható köszönéssel kimegy az ajtón. Ismét a bolyongás. Csendes tébolyban teltek napok, hetek, hónapok. Talán a napi több kilométeres gyaloglásnak köszönhető, hogy nem bomlanak meg a kimerült idegek. Talán a több évtizedes belső fegyelemnek. A sógornője szeméből szemrehányást olvas ki, pedig csak szánalom van benne. Előfordul, hogy az éjszakát az utcán tölti, a nappalt átalussza. Már nem akar embert látni. Éjjeli egy óra lehet, amikor a Szabadság-híd korlátjához támaszkodva megérzi, hogy állnak mögötte. Megfordul, tekintete zavart pillantásokba ütközik. Három férfi áll előtte. — Ilona, te vagy az? — A kis gömbölyded kopasz határozottan ismerős, de most nincs kedve feleleveníteni, honnan. — Én — mondja. — Te jó isten — a férfi megtörli homlokát, társaira néz, azok kissé visszahúzódnak, a mélybe bámulnak. — Alig ismerlek meg. Hát kijöttél? — Ki. — Milyen tárgyalásod volt? — Semmilyen. — Különös. Valamenynyiünknek volt tárgyalása. — Elegem volt a tárgyalásokból ! A férfi meghökkenve nézett az elkínzott arcba. Maga sem tudta, mi lenne tudomosabb: semmitmondó fordulattal megtalálni a búcsúszavakat, vagy beszéltetni ezt a hajdan gyönyörű, szellemes asszonyt, aki önmaga árnyékaként, hajszolt tekintettel áll vele szemben, éjjel egykor a Szabadság-hídon. — Van lakásod? — Honnan lenne? — Már maga is csodálkozik hangján, dacos hangsúlyán. Miért éppen ezen a másik szerencsétlenen töltöm ki a bosszúmat? És különben is: bosszú? Majdnem elnevette magát. — A bátyáméknál lakom. A férfit váratlanul érte a mosoly, hálás volt érte. — Ide figyelj, Ilona. Találkoznunk kell. Hol dolgozol? — Nincs állásom. — Aha. — A férfi hátranézett, azok ketten valami hajórakományt vitattak, belenyúlt a zsebébe, előkotort egy gyufásdobozt, sebtében ráírt valamit. — Ez a telefonszámom. Egy szövőüzem gondnoka vagyok. Hívj fel még ma, fél kilenckor. Kerítek neked valamit, több részlegem van. És most hazakísérünk. (Folytatjuk) SZŐNYI GYULA rajzai