Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-20 / 51-52. szám
Vánszorgott a 101/4 kisegítő munkaszolgálatos századdal a vonat. Egy hétig. Május első napjaiban érkeztek meg Kurszkba. Az árkászokhoz osztották be a századot. Mint kiderült elsősorban egy kis „fegyelmezésre”. Hegyi Gyula, nyugalmazott iskolaigazgató emlékezéseiből tudjuk, mit is jelentett ez valóságban. Megalázó szidalmakkal, ütlegeléssel kezdődött a „civilbagázs” nevelése. Lovakat szállító vagonokból szóratták ki velük a lótrágyát, majd két vagonsor alatt négykézláb átbújva kellett a trágyát a kijelölt helyre összegyűjteniük. Sem lapátokat, sem kosarakat nem adtak. A kiskabátjukba kézzel kellett rakniuk a lótrágyát és a gyűjtőhelyre cipelniük. Az egyik munkaszolgálatos nem bírta már a négykézláb mászást, megpróbált kiegyenesedni. A vagon ajtajából csizmás altiszt ugrott a nyakába. A szerencsétlen embert úgy rúgta meg, hogy koponyaalapi törést szenvedett, másnap meg is halt... Egy reggel, miután záporeső söpört végig Kurszkon és környékén, a legénység mulattatására — s persze: „fegyelmezésére” — az egyik altiszt sapkarózsáját a terjedelmes pocsolyába dobta, s éppen Petschauer Attilát kényszerítette, hogy hasra fekve, szájjal halássza ki. Történetesen arra járt egy német tiszt. Felismerte a magyar bajnokot, azonnal közbelépett, megszüntette a „foglalkoztatást”. Másnap a felsőbb parancsnokságnál feljelentést tett a történtekről, Angyal hadnagyot és altisztjeit leváltották. Ettől kezdve a 101/4 munkaszolgálatos század „aránylag” emberségesebb feladatokat kapott. A nyári,őszi hónapokban szinte minden munkaszolgálatos alakulatnál javult némileg a helyzet. Ezen csak annyi értendő: az élelemből, egyéb járandóságból kevesebbet lopott a keret, s többnyire a m. kir. honvédség szolgálati szabályzatában nem szereplő „fegyelmezési” eszközöket sem vették igénybe. Kossa István Timben találkozott vele. Egy kút körül tolongott a század — megerőltető gyalogmenet után vizet akartak az emberek. A kútnál honvédek is voltak. Az „elsőség” nem kétséges. Azaz mégis. A kútkerékhez állították a muszosokat — húzzák a vizet. „Istentelen mély kút volt. A vödör meg kicsi. A szerencsétlen fiú már legalább tizedszer eresztette le villámsebesen a vödröt és húzta fel, amikor odaszólt könyörgőn a csoportjához: — Attila, gyertek, váltsatok le. Attila: Petschauer Attila volt. Másnap még kétszer találkoztam vele. Vízhordó volt a konyhán. Inkább toprongyos, öreg koldusnak, mint kardvívó olimpiai bajnoknak nézett ki. Örömmel újságolta, hogy találkozott valaki ismerőssel. Sporttársával. Megígérte neki, hogy visszaviszi Kurszkba, hogy ott vívóleckéket adjon a tiszteknek. Ő elhitte. Én nem. A konyhán tűrhetően ment a sora. Vizet hordott, mosogatott. Ehetett. Széltől kifújt, cserepes kezét mutogatta. — Mi lesz, ha vissza kell mennem Kurszkba? Ilyen kézzel nem tudok kardot fogni. Többet nem láttam őt. Egyszer még Sztarioszkol előtt találkoztunk századával. Érdeklődtem utána, hogy visszavitték-e Kurszkba. Nem.” Soha többé nem kellett kardot fognia. A sporttársak többsége — igaz — nem ígért neki semmit. Feljegyezték találkozását egyikükkel, Cseh Kálmánnal, akivel együtt indultak Amszterdamba, az olimpiára. „Cseh a vonaton így szólt Petschauerhez, miután megölelte: „Te karddal, én lovon fogok dicsőséget szerezni a magyar névnek.” Erre gondolhatott az ukrajnai sáros utcán Petschauer, amikor megpillantotta a nagy hatalmú alezredest. Amikor látta, hogy Cseh is felismerte őt, abban reménykedett, hogy ez a találkozás életmentés lehet számára. Cseh azonban intett egyik tisztjének és kiadta az utasítást. Ezt a zsidót is megtáncoltatni! És tovább lovagolt. A vádlott nem tagadta le ezt a jelenetet. A népügyész — nem vádpontként, hanem csak a volt alezredes lelkületét bizonyítandó — felolvasta azt a levelet, amelyet Cseh Kálmán írt Budapestre volt sporttársáról a találkozás után. A levélben ez állt: „Petschauerben egy ideig volt még egy kis tartás, de amikor szakaszvezetője jól elpofozta a fejét, akkor megszelídült, és esze nélkül kezdett dolgozni.” Még egy töredék, 1942. októberéből. Sallai Elemér — valamikor maga is jónevű ökölvívó — Mozgó vesztőhely című könyvében írja le utolsó találkozását Petschauerrel. .. Tipegett-topogott, akár egy nagyon öreg, beteg ember. A hangja is megtört. Révedezve bámult rám. — Sáli... Sáli? — alig ismert ő is rám. — Á, igen ... — lehajtotta fejét. — Hát így találkozunk? PETSCHAUER ATTILA Mókásan vettem elő egy doboz cigarettát. — Parancsolj, kérlek a lássan valódi Szimfónia. Szomorúan mosolygott. — Most is van kedved viccelni? — sóhajtott, s totyogva továbbment.” 1942. novembere. A 101,4 munkaszolgálatos század megtizedeltetésének ideje. Félreértés ne essék: minden tizedik maradt a majdnem ezer kilométeres menetelés után életben — harminc-egynéhányan a Nagykátáról indult 214 emberből. Dr. László György orvost idézzük: „— Kezdetben, amíg Attila azt a maga választotta szerepet játszotta, hogy utolérhetetlen humorával igyekezett enyhíteni, feledtetni, társai és saját maga szenvedéseit, nagyon megszerettem. Amikor azonban a legnagyobb szükség lett volna reá , letört, elhagyta magát. Az akkor még jó testi kondícióban levő, atlétikus felépítésű sportember lelkileg adta fel a harcot az élettel, morálisan összeomlott. Pedig, ha rám hallgatott volna, maga számolhatott volna be — miként én — mérhetetlen szenvedéseinkről.” (Folytatás a 60. oldalon) Útépítő munkaszolgálatosok