Ludas Matyi, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1952-07-17 / 29. szám
Örkény látván ! Ott valahol, ahol a Fedett uszoda felől vezető sétány beletorkollik a Margitszigetet átszelő főútvonalba, áll a mérleg. Szemközt egy csinos pavillonban sört, fagylaltot és szendvicseket árulnak, azontúl egy rozoga bódéban trafikot, még odább található az autóbusz megállója. Maga a mérleg a sárga murvával hintett út szélén tartózkodik, egy exotikus fa árnyékában, melynek virágai a gesztenyére, s levele a platánéra emlékeztet. Piros bádogvértezet védi a mérleget, melynek homlokán írva áll: „Pontos testsúlymérés“. Az emberek jönnek s mennek. Főkép az uszodából jönnek vagy arrafelé mennek, többnyire egy pillantásra sem méltatják szegény mérleget. Lehet hogy a mérleg meg is van sértve egy kicsit. A Vállalat — ha nem is sokat — de valami eredményt mégis csak elvár tőle máskép minek helyezték volna ide. A Vállalat nem tudja, hogy az emberek óraszám teljes közönnyel sétálnak el a mérleg mellett. Néha megáll valaki, rábámul a mérlegre, töpreng. „Ejnye — motyogja. — Tényleg. Milyen jó gondolat, hogy iderakják ezt a mérleget". A mérleg szíve megdobban, de csakhamar semmivé válik a remény. E jószándékú, derék ember is eleblábol onnan, méretlenül. Most is így indul a dolog. Pedig falkába verődve jönnek a lányok, tizenöt-, tizenhatévesformák, virágos, pettyes és csikós kartonban lengedezve az uszodából. Bizonyára most lett vége az edzésnek s ők csivitelve, hancúrozva, egymást túlkiabálva áradnak végig az utakon, szikrát sem törődve a mérleggel, melynek még az epéje is felforr ekkora közömbösség láttán. De egyszercsak odaáll elébe egy csitri. Hosszú, hullámos, barna haja, a válláig ér; a szálak vége vizesen összetapad. — Lányok — kiáltja — nini, egy mérleg! Ketten-hárman odasereglenek. Egy dundi, pirosképű, egy sápadt, hoszszútermetű, úgynevezett égimeszelő. A hosszúhajú felpattan a lépcsőre, bedobja a pénzt s vár, míg meg nem áll a mutató. A mérleg ötvennégy kilót mutat. — Remek — mondja a hosszúhajú. — Két kilót híztam, gyerekek! Tapsol örömében, leugrik. Még lenn sincs, s már a dundi lép a helyére, nyújtogatja a nyakát, mert alig éri el a mérleg skáláját. A tű ide-oda leng, aztán megáll az ötvennégyesen. — Furcsa — csodálkozik. — Két kilót fogytam . . . — Mért fáj ez neked? — kérdi a hosszúhajú. — Fáj a csudának. De ha két kilót fogytam, akkor mért nem megy össze a tavalyi ruhám. Lelép, mutatja a dereka karcát, ahol a villámzár nem csukódik s a szoknya nyílását biztosítótű fogja össze. Ezalatt még négyen-öten odagyűltek a mérleg köré, mind ugyanabból falkából valók, s már a mérlegen áll az égimeszelő. Lassan keresgéli elő az aprópénzt, lassan ejti bele a nyitásba, aztán lassan szól hátra a többinek: — Nem lehet. — Mi nem lehet? — Én hatvannégy kiló vagyok. Tegnap mértek az OTI-ban. — Na és? — Ez a vacak ötvennégyet mutat. Mégegyszer leolvassa és mérgesen mondja világgá, mint egy ítéletet: — Mondom. Ötvennégy. Rossz a mérleg. — Várj — kiált rá a hosszúhajú. Fellép ő is a mérlegre, derekán fogja át az égimeszelőt. Minthogy ötvennégy kiló az ő súlya, hatvannégy a társáé, tehát száztizennyolcat kell, hogy jelezzen a mutató... De a mutató meg se rezdül. Áll az ötvennégyesen. Az égimeszelő mérgesen lelép, s mérgesen SZÓl rá a mérlegre: — Disznóság. Ilyen vacakot állítanak ide. S ököllel rávág bádog mellvértjére. A mérleg halkan koppan, de nem mozdul, se nyögés, se jajszó nem hagyja el a száját. A mérleg férfiasan szenved, némán és bűntudatosan. Az Útonjöttek azonban nem hagyják annyiban a dolgot. Nem bírják megállni mérődzködés nélkül. A mérleg, aki jól ismeri az emberi természetet, tudja, hogy egyik érdeklődő hozza a másikat, az a harmadikat, mert a testsúlymérés ragályos, akár az ásítás. Az ember csak olyankor lesz kiváncsi a súlyára, amikor épp a szeme láttára méredzkedik valaki más. „Ejnye — gondolja — nem is butaság. Legalább én is megtudtam, hány kiló vagyok ...“ így jártak az újak is. Gyors egymásutánban léptek az ingó zsámolyra, már a harmadik volt soron, amikor epésen megszólalt az égimeszelő. — Rossz a mérleg, lányok. Ne ugorjatok be neki. Mindenki félreáll, lelohad az érdeklődés, szemrehányó pillantások kereszttüzében áll a szerkezet. Az égimeszelő fejjel magaslik a tömegből. Úgy érzi, itt az ő pillanata. — Szégyelje magát. Az is szégyelheti magát, aki ideállította ezt a vacakot. Kicsalni a dolgozók zsebéből a pénzt, azt igen. Arra van pofája. De amikor viszontszolgáltatásra kerülne a sor... Néhányan bólogatnak. A mérleg, még ha tudna beszélni, se szólhatna, mert erre nincs mit mondani. Legföljebb magában gondolja: „Reakciós dög". De az égimeszelő nem zavartatja magát. Szidalmak záporoznak szegény beteg mérlegre. A tömeg ellene fordul a hangulat mármár fenyegető ... — Fel kéne dönteni magát — szaval az égimeszelő. — Tanulja meg, hogy így nem lehet viselkedni a mai világban. Ez a legnagyobb becsapás, sőt mondhatni kizsákmányolás. Lányok ... Döntsük fel ezt a vén disznót! ... — Erzsi! — kiált rá a hosszúhajú. Nem tudni, miért ilyen piros az arca. A szónoknak végeredményben igaza van, de úgy látszik ebbe nem nyugszik bele a hosszúhajú. „Nem szabad így beszélni“ — mondja roszszalóan, s fellép a mérlegre. Addig kutat a tarsolyában, míg egy fényes, újdonatúj éremre nem talál. — Kedves mérleg — mondja szelíd mosollyal, amitől csinos arca még kedvesebbé válik, — kedves mérleg, ez nem helyes. Az én nevem Franyó Paulina, ipari gimnázium, második bé. Én vagyok az osztályban a tanulmányi felelős tehát jó példával kell előljárnom. Ha akarod, telefonálok a te garázsodba, bár abszolút nem tudom, hogy te milyen szervezethez tartozol. Talán nem is olyan súlyos a baj. Talán megfáztál és belül remegnek a fogaskerekeid. Talán a meleg az oka, elálmosodtak a racskáid, nincs bennük energia ... tedd össze magad, kispofám. Látod, most is bízom benned, mert én vagyok a tanulmányi felelős és elvem, hogy még a leglustábbakról sem szabad lemondania az embernek... Ez itt egy vadonatúj pénzdarab, és úgy vigyázz, hogy rajtad a világ szeme! Egy, kettő, három! S valóban, szép számú ifjúság gyűlt össze a mérleg körül. A komor hangulat bizakodóvá vált, amikor a pénzdarab lepottyant a mérleg hasába. Igaz, hogy az arcok némikép elsavanyodtak amikor a mutató — bosszantó makacssággal — ismét megállt az ötvennégyesen. De ekkor hatalmas dolog történt A mérleg megzördült. Valami kattant, egy kerék surrogott, egy hathatatlan kallantyú fölcsapódott — és a biztonsági nyíláson egyszercsak kihullott egy pénzdarab. Egy, kettő, három, négy ... Sorra pattantak ki az érmék, oly szaporán, mint a pénzverdében. Amit hetek alatt összegyűjtött a mérleg, amivel — úgy látszik — tökéletesen betelt, azt hirtelenében oly erővel adta ki magából, hogy csak gyomorrontásra lehetett gondolni. Óriási éljenzés tört ki. Akkora éljenzés tört ki, hogy az autóbusz jóval a megálló előtt lefékezett abban a hitben, hogy valami gyűlésnek szakadt vége és fölszedheti az utasokat... De az utasok nem szálltak föl az autóbuszra, hanem körülvették a büffépavilont s néhány perc múlva eltüntették, ami fagylalt és szendvics és nápolyi a bodegában található volt Virágos Jókedvükben még a tegnapról maradt péksüteményt is megvásárolták, s aztán összekaroltak, oly széles sorba, hogy a bokrok közé léphettek a szembejövők. Csak a hosszúhajú maradt el tőlük egy pillanatra, s egy cédulát csúsztatott abba a nyílásba, ahová a pénzt kell behajítani. Ez állt a cédulán: „Köszönöm szépen! F. P. tanulmányi felelős." Harcban a koreai műszak sikeréért L. M : Ez hihetetlen, Pioker elvtársi 300%? Mi lesz ezután? Pioker: Háromszázötven százalék. Amerika néger versenyzőt is küldött az Olimpiára Q*t v — Aztán ne hozz szégyent a fejemre, kedves barátom... Szűz sült Igen, ne csodálkozzanak, én is így néztem, kicsit meghökkenve, mint aki nem akar , hinni a szemének. Az étlapon pedig mégis ez állt: „SZDZSOLT TELL VILMOS MÓDRA”. Ez azt jelenti, hogy csak akkor kaphatom meg az ételt, ha előbb almát teszek a fejemre? Mi tehet az a Tell Vilmos módra? Teli Vilmossal utoljára a makkfelsőn találkoztam, ahol tökéletes Teli Vilmos módra áll, vállán íjjal, és semmi jel sem mutat arra, hogy ételt neveztek el róla. A pincér egy-kettőre hozta is a sültet, amely egyszerű, ízletes borjúhús, burgonyával, rizzsel. Ez a szűz sült! . . . Már meg akartam kérdezni a pincért, hogy hol maradt a Teli Vilmos, amikor ... amikor a hús tetején felfedeztem két, vékonyra vágott, sárga almaszeletkét! Ez a Teli Vilmos! Szótlanul megettem, fizettem és távoztam. Nem is hoztam volna szóba az ügyet, ha ma nem látom meg az étlapon a következő feliratot: „SÜLT SZELETEK MARENGO MÓDRA!” Ha Teli Vilmos módra almát tettek a húsra, akkor Marengó módra csak ezer kartács és ágyú, törött puskavessző lehet az ételen ... Vagy a legjobb esetben rozsdás sarkantyú! Villámgyorsan eltávoztam a harcias étel elől. Méghozzánemcsak úgy egyszerűen mentem el, hanem „buta ételnevekre mérges vendég módra”. va csoda Rómó nóm Az olasz rádió hírei. A megvesztegetett cséplési ellenőr lelkiismerete