Ludas Matyi, 1967 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-09 / 6. szám
1.4 Téli madáretető - Adjál már, lányom, még egy kis pogácsát a Petikének! . . . LE A BÜROKRÁCIÁVAL! UNIFOJRMIZALJUNK VAKMERŐÉN! Az utóbbi időben a jóhiszemű magyar dolgozót egyre gyakrabban szédilgeti a kereskedelem és a szolgáltató ipar. Hosszú évek alatt ugyanis megszoktuk, hogy — például — a gyümölcs üzletbe lépve elég volt azt mondanunk: Egy kiló! és kaptunk egy kiló almát, a divatüzletben, ha azt mondtuk: Zokni, kaptuk a zoknit stb. Ma azonban a gyümölcsösnél megmondhatjuk, milyen almát kérütk (mert van kétféle is ,— mármint ár szerint, sőt narancs is, meg citrom és ... De mit soroljam!). A divatüzletben a férfizoknik többféle mintában sorakoznak, az eszpresszókban a hambin kívül utasüdítő, sőt narancsízű is kapható. Helyenként és olykor, az éttermekben pedig vagy egy tucat étia szerepel az étlapon. Csaknem két évtizedes nagy hagyományainktól való ilyen általános elidegenedés köze-í tette — hogy Arany János szavaival éljek — egy, csak egy legény van, aki nem ekképp, sőt ellenkezőleg, ő pediglen a Fővárosi Fürdőigazgatóság, ő nem került uszályába ennek az elvtelen szemléletnek, hanem - mint fentebb mondom — sőt... Budapest fürdőváros. A fürdők vizének hőfoka általában 24 fok fölött van. Egy kivétel volt: a Lukács uszoda. Évtizedes törzsvendégek, a hideg víz alkalmi kedvelői, ennek zamatára emlékező hazalátogató magyarok ezért is keresték föl az uszodát. A Fürdőigazgatóság azonban a szép hagyományú nagy magyar uniformizálás jegyében a Lukács uszoda vizét is az általános hőfokra emelte. Sajnos bennük is volt némi opportunizmus az általános hangulat miatt, s ezért hivatalosan csupán az egyik medencét. Ámde a 26-28 fokos vízben az uszoda hölgyvendégei, akik érthetetlen módon szintén úszni járnak az uszodába, s még érthetetlenebb módon szívüket kímélik a meleg vízben való úszás ártalmától, méltatlankodnak. Erre az előzékeny uszodai vezetés a hidegebb vizet is fölmelegíti, kb. 24 fokig. (Ennyi volt régebben a női medence vizének a hőfoka.) Sajnos, járnak a Lukácsba szép számmal csökevényes, polgári beállítottságú vendégek. akik■ nem átallják a Fürdőigazgatóságot telefonon és levélben zaklatni, s demagóg módon a mai életünkben másutt tapasztalható változatosságra hivatkozni. Ennek hatására a vakmerő uniformizálók olykor meginognak, és elcsavarják a meleg vizet. De csak olykor és átmenetileg és mind ritkábban. Reméljük azonban, hogy nemsokára leküzdi ezt a picinyke opportunizmusát is a Fürdőigazgatóság, s az uniformizálás teljes lesz. És az újmódi nagy káoszban a budapesti fürdők lesznek a kivételek, amelyek nem szédítik a szegény magyar dolgozót. Mehet, amelyikbe akar, a kedves vendég, mindenütt ugyanazt kapja. Sólyom László Még nem értem el ugyan a nyugdíjkorhatárt, de máris elkezdtem figyelni, hogy mit nyújt majd nekem a társadalom öreg napjaimra. Főleg az érdekel, hogy milyen zenei élményekben részesítenek, mert zene nélkül a nyugdíjas félkarú óriás. Az a tapasztalatom, hogy a rádió olyan zenei műsorokkal igyekszik szórakoztatni a nyugdíjasokat, mintha egy bizonyos koron túl rohamosan emelkedne a vér sziruptartalma, s az ember édesfülűvé válna. Édes-bús, érzelgős dalokkal emlékeztetik a nyugdíjasokat arra, hogy elmúlt a szép ifjúság, árva a ház, nincs kacagás, régi szép Budapest, hol vagy már, kocsikorzó, hídpénz, omnibusz, régi szép idők, amikor az ember még olyan fiatal volt, mint Psylander, Asta Nielsen, Pola Negri és más gyerkőcök. Mivel, úgy látszik, a nyugdíjasok úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik régi sláger a másikra, ennélfogva egy bizonyos koron túl a legkönynyebb kielégíteni az emberek zenei ízlését. Számos zenemű van, amely alkalmas arra, hogy kávé és kuglóf mellett megkönnyeztesse az éltes hallgatót. Bennem azonban még tombol a féktelen ifjúság, s nem tudok lemondani sem Vivaldiról, sem Beethovenről, sem Bartókról. Éppen ezért megkérdeztem nyugdíjas ismerőseimtől, hogy mi az ő véleményük a zeneművészet nyugdíjas kategóriáiról. Az egyik nyugdíjas kijelentette, hogy számára a könnyű zene tonnás súlyú, s a nyugdíjasoknak szánt szórakoztató zene annyira kihozza a sodrából, hogy ha nem zárná el készülékét, nem állna jót magáért, és nem tudná megígérni, hogy a világűrt csak békés célokra használja fel. Egy másik elmondta, hogy a labdarúgást ugyan már régen abbahagyta, és nem pályázik Albert Flóri babérjaira, de eddig még nem tapasztalta, hogy zenei ízlése elpetyhüdt volna. Kétségtelen, hogy Honeggert egy kissé elavultnak tartja, de szerinte a „Csacsiszerenád” nem megoldás, noha már hat éve nyugdíjas. Egy másik nyugdíjas ismerősöm, aki nemrég esti tanfolyamon tanult meg írni és olvasni, elmondotta, hogy nagyon szereti a zenét, különösen a „Maga csúnya!” című dalt, sajnos, sohasem játsszák a rádióban, csak mindenféle opera-szimfóniát, a Kék Duna-keringőt, és más kamarazenét. Miért veszik őt egy kalap alá mindenféle felvágós zenebolonddal? Csak azért, mert ő is nyugdíjas? Minden nyugdíjas egy külön világ. Voltak, akik a „Két piciny fehér balettcipő” helyett szívesebben hallgatnák a „Ró, Ró, Rozi, vasárnap kirándulunk” című dalt, esetleg Hindemith „Cardillac”ját. Mások annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy a bigin mellett húzhatnának egy kis talpalávalót francia négyes, mazurka és palotás zenével is. Több nyugdíjas a beat-zene mellett tört lándzsát, s volt, akinek a Beatles-irány volt a kedvence, mások a Rolling Stones-ra esküdtek. Kétségtelenül eléggé változatos a nyugíjasok zenei ízlése, s az igényelt zeneszerzők között ilyenek szerepeltek: Bach, Zerkovitz, Schönberg, Lehár, Puccini, Gershwin, Szörényi, Lully, Kodály, Payer, Verdi, Fényes, Schumann, Bágya, Beethoven, Breitner és mások. Érdekes szempontra világított rá egy különösen egyéni ízlésű nyugdíjas. Elmondta, hogy ő maga botfülű, utálja a zenét, s azért, mert nyugdíjas, ne kényszerítsék rá, hogy mindenféle kornyikálást hallgasson. Adjanak a nyugdíjasoknak inkább sportközvetítést, főleg focit. Még másféle nyugdíjas-műsorszámokat is ajánlott, mint például: „Hírek nyugdíjasoknak”, „Édes anyanyelvünk nyugdíjasoknak”, „Esti krónika nyugdíjasoknak”, „Néhány perc külpolitika nyugdíjasoknak”, „Gazdaszemmel a nagyvilág mezőgazdaságáról nyugdíjasoknak”, s ehhez hasonlók. Megmondom őszintén, nem tudok dönteni, s ez talán tapasztalatlanságomnak tudható be. Éppen ezért az egész kérdést ezennel a Nyugdíjintézet Zenei Főosztálya elé terjesztem. Feleki László