Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-14 / 2. szám
ZEUSZ FELESÉGE jók a hála a jó sorsomnak, és újfent lehetőségem az nyílt, hogy az emberiség nemes segíteni akarásáról meggyőződhessek. Nem felvágni akarok, de akkora lumbágóval rendelkezem, hogy egy orvosprofesszor mind a tíz ujját megnyalná utána. Mint tudjuk, a lumbágó alattomos fájdalom, mely állítólag a gerincoszlopban székel, de az embernek a nagylábujjától a feje búbjáig nyilalt. Egykor délceg termetem olyan lett általa, mint egy sóskifli, így lumbágómról az is értesülhetett, akinek nem vonítottam a fülébe. Első utam természetesen az orvoshoz vezetett, aki rendkívüli módon sajnálkozott, és elmondta: ha őt elkapja a lumbágó, akkor vasalódeszkán szokott feküdni és borogatja, de a borogatás nem biztos, hogy használ. Végül is megállapodtunk, hogy abba is csapjon bele az a sistergés istennyila, aki a lumbágót kitalálta. Araszolva vonszoltam magam az utcán, amikor egy nénike lépett mellém: — Lumbágó? Bólintani akartam a fejemmel, de nem sikerült. A néni azonban megértette : — Nekem is van — mondta büszkén. — Forró fürdőt, kedveském. Amilyet csak elbír ... Főttem a vízben, amikor berontott a szomszéd: — Megőrült? Lumbágóval vízbe? Azonnal ugorjon ki a kádból! Ezen röhögnöm kellett volna, de nem mertem. Leengedtem magamról a vizet, megszáradtam, és arra gondoltam, hogy kibontom a kád oldalát, és a lyukon kihengergőzöm, de lejött a negyedikről egy asszonyka: — Na, emeljük ki szegényt. Nekem is szokott lumbágóm lenni. Masszíroztatni kell — tanácsolta. — Megtaposni! — tette hozzá, és máris munkához látott. Énmár nem nyivákoltam, mert a kád és a dívány között elveszítettem az eszméletemet, de senki sem segített megkeresni. Lumbágóm lassan közügy lett. Legalábbis erre következtettem, amikor előkerült az eszméletem, és láttam, hogy az ágyam felett egy kisebb konzílium tanácskozik. — A masszírozás csak árt! — szögezte le egy díjbirkózó külsejű dalra. — Csak semmi nyavalygás! Az én gyógymódom goromba, de abszolút biztos — mondta, és összefogta a két bokámat, aztán mint egy rántani való csirkét, felemelt, és lógatott lefelé. — Na, látják? Már nem is visít — büszkélkedett, de nem sokáig, mert egy cingár tisztviselő külsejű cvikkeres férfi akkorát rúgott a bokájába, hogy elejtett. — Maga vadállat! Tönkreteszi. Hoztam egy brazil gyógyszert, a sógorom küldte Albániából, aki szintén profi lumbágós. Ezt vegye be, és holnap csárdást jár — mondta a kis cingár, és összeszorított fogaimat szétfeszítve, beleerőltetett néhány zöld pirulát, majd szeretettel simogatott: — Ugye, máris jobb? Ezen a napon még hatféle gyógyszert etettek meg velem, ettől kicsit lilába hajló sárga lett a fejem, de a jóakaratú emberiség áradata csak nem szűnt meg. A BKV már különjáratokat közlekedtetett a Boráros tér és a betegágyam között. Az egyik drága ember melegítő párnát dugott alám, a másik kitépte, és jeges tömlőre cserélte. Valaki a lábamat tornáztatta, közben egy élemedett hölgy a homlokom csókolta, mondván: a szenvedőnek lelki vigaszt is kell nyújtani... Látogatóim természetesen valamennyien lumbágósok voltak, és a segítést mindjárt tapasztalatcserére is felhasználták. Heves vitát folytattak a különböző gyógymódokról, a szlovákiai csontkovács módszereiről. Szerencsémre anynyira belemerültek a vitába, hogy a lábaik között kicsúsztam. Az utcára vonszoltam magam, lefeküdtem egy kukatartály tövébe. Lassan hullott rám a hó, emberek jöttek-mentek, és undorodva néztek rám. — Részeg disznó — mondták, és tovább mentek. De legalább békén hagytak... ősz Ferenc - Csak szórod a vacak villámaidat, de a konyhában minden reggel nekem kell begyújtani . . . A NAGY EMBER ÉLETÚTJA I GYORS KARRIER A STÍLUSOS HIRDETÉS AUTÓBUSZON