Ludas Matyi, 1983 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-19 / 20. szám
(Jöttmentek) Miközben a mi televíziónk kettes csatornáján a karmesterverseny résztvevői tették próbára a szimfonikus zenekar türelmét, valahol Amerikában egy Petrocelli nevű ügyvéd irodájába beállított Fieldné és azt mondta: Lecsukták a fiam emberölésért! Amikor ehhez még gyorsan hozzátette, hogy a fiam ilyet nem tett, mert én nem így neveltem, egy pillanatra azt gondoltam, talán az előző esti Kék Fény fiatal bűnözőiről készült filmet vágták be véletlenül a krimi helyett, s csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor meghallottam Petrocelli magyar hangját. Ettől kezdve úgy peregtek az események, mintha csak egy budapesti ügyvédi irodában lettünk volna. Miután az ügyvéd megtudta, hogy az idősödő Fieldnének nincs pénze, azonnal elvállalta a fiú védelmét, felkérte az asszonyt, ne beszéljenek többé pénzről, és ha nem esik nehezére, szólítsa csak Tonynak. Miután megbeszélték a részleteket, az ügyvéd felesége hazavitte Fieldnét a város szélén fekvő sátortáborukba, a kíváncsiskodó kicsinyeket cukorkával kínálta, ímajd egy óvatlan pillanatban meghívta az egész nagy családot vacsorára. A Petrocelli család azonban még nem érte be ennyi jótéteménnyel. Miközben újabb és újabb bizonyítékok szóltak a Field fiú ellen és az ügyvéd egyre inkább biztosabb lett benne, hogy Ron ártatlan, megjavíttatják Fieldék teherautóját, s éppen ezzel egy időben kiderül, hogy nem a Field fiú ölte meg a gyógyszerészt, hanem a szomszédok kábítószeres gyermeke. Nem tudom, százával rohangásznak-e Amerikában a Petrocelli-féle jószívű ügyvédek, csupán gyanítani merem, hogy nem, sőt, még azt is feltételezem, hogy ez az Amerikába tántorgott olasz doktor nem ügyvédi, hanem orvosi eset. (Steinmann, a grófnő) Valami már a legelejétől kezdve zavart az Elmebajnokságban. Sokáig azt hittem, hogy csupán a máskülönben igen szimpatikusan mosolygó Egri Jánosnak az a szokása, hogy a műsor elején mindent háromszor mond, mindent háromszor mond, mindent háromszor mond, de lassanként ebbe is beletörődtem. Később arra gondoltam, talán a fogorvosi rendelőnek álcázott elmestúdió kelt szorongó képzeteket bennem, amit csak tovább erősít az időnként hallható kellemetlenül idegesítőzene. Már-már lemondtam arról, hogy valaha is megoldjam e rejtély kulcsát, amikor egyszerre csak hirtelen minden megvilágosodott: nem a műsort igen jól jellemző kenetteljes, modoros hangvétel zavar, hanem Steinmann. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik versenyzőtől azt kérdezték: ki volt Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem című könyvében a jó tanuló. Nem dicsekedni akarok, de el kell mondanom, hogy az addig derekasan helytálló, eminens versenyzővel szemben én tudtam a választ: a jó tanulót Steinmannak hívták. S ekkor már azt is tudtam, mi zavar a legjobban az Elmebajnokságban: az, hogy itt csupa Steinmann felel Fredrich tanár úr avatott kérdéseire, nekünk pedig, átlagos és rossz tanulóknak valahogy semmi közünk az egészhez, éppen úgy, ahogyan azt Karinthy leírja. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló között, mi már nem is értjük, ez a kettejük dolga, két rokonlélek, mely itt előttünk egyesül a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Föld S. Péter TÉVES NÉZETAZONOSSÁG STATISZTIKA ... KISVÁLLALKOZÓ — Végre megszűnt a napi nyolc órás robot. A Dobos-koncert slágere: ISTEN HOZOTT, ÉDES ATTILÁM?? — Amikor tizenöt éve feljöttem Pestre, egyetlen tízes volt a zsebemben. És most öröklakásom van, kocsim van... — Zseniális. Hát mit csinált azzal a tízessel? — Hazasürgönyöztem pénzért. H8TH3 valaki — Aztán jár-e a maguk portájára a Daily News?!