Lyukasóra, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2002-08-01 / 8. szám
Varga Domokos „játszani is engedd..." J. A. Petőfi és Arany évődései „Üdvözlem Önt!" „Lelkem Aranyom!" „Te aranyok Aranya!" „Imádott Jankóm!" „Imádott Jankóm!" „Aranyos szájú szent János barátom!" „Bájdos Jankóm!" „Szerelmetes fa Jankóm!" „Drága barátom, stibli!" „Koszorús Jankó(sic!)" „Hazánk östökös csillagja, /Nagyrabecsült barátom!" Tizenegy levél, tízfajta megszólítás. Az első még megszólításnak is nehezen nevezhető, láthatólag csak azt akarta elkerülni vele Petőfi, hogy le kelljen írnia: úr. „Tisztelt Arany úr!" Urat ő nem ismert, se égen, se földön. Még Úristent sem, legfeljebb magyarok istenét, vagy én istenemet, akiről így beszélhetett: „ez a legbőkezűbb valamennyi között, azért kérem ezt, hajh, derék gyerek ez az én istenem, bizony isten." Istennel is évődött ez az örök kamasz, hogyne évődött volna hát a nála mintegy hat évvel idősebb Arany Jánossal, akit különben egyedül tekintett önmagával egyenrangúnak kora magyar irodalmában. De ezt is csak egyszer mondta így ki, komolyan vehető szavakkal, „TOLDI írójához" intézett köszöntő versében. Később már csak ilyen hangon emlegette Arany remekét is: „Toldit most olvastam hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban fölfogjam." Hogy a fenti megszólítások egyikében mit jelent a stikli? Csizmát (a német Stiefelből). A következőnek a vége viszont kóficnak olvasható össze. A felkiáltójeles sic! természetesen a régies betűvel szedett sic! ( így) helyett áll, arra az időre utalva, amikor még Posont ( Pozsonyt) is Posonnak olvasta némelyik gyerek, annyira hasonlított a nyomtatott s és f. Ezt az évődő hangot Petőfi ütötte meg persze, de Arany belement a játékba, mindjárt attól fogva, hogy „Lelkem Aranyom" kezdetű második levelében az országos hírű fiatal költőbarát minden további nélkül tegezni kezdte, 22 mondván: „Én olyan ember vagyok, hogy amely házba belemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán... miután tehát nálad bekopogtattam, s te ajtót nyitottál, megengeded, hogy egész kényelmemet használjam". S a kényelemhez hogyne tartozott volna hozzá például az efféle fanyar tréfaszó: „...ha éhen veszek is, megélek holtam napjáig, azontúl pedig nem szoktam aggódni sorsom felől... a temetési költségekről gondoskodjék más. Bizony nyomorú mesterség ez a magyar íróság!" Erre kontrázott rá újabb válaszában Arany: „azoknak pedig, kik az érdemet kergetik, nem látódik tanácsosnak gazdag jutalmat adni, nehogy, mint az elhízott agár, elpuhulván, nyúl után futni restelljenek." Ő megkapta azért a maga Toldijáért a kitűzött és aztán még meg is emelt pályadíjat, s lett ezáltal a következő Petőfi-levélben „aranyok Aranya". De lett „édes kedves ecsém" is, s az első baráti kioktatás részese: „azokkal a dicséretekkel hagyj föl, mert mikor olvasom, olyanokat pirulok, mint valami meggyűlt város, s ha ilyenkor a tükörbe találnék pillantani, azt gondolnám, hogy Nagy Ignác orrát látom. Aztán meg azon pirulok, hogy pirultam. Én nem vagyok túl szerény ember, ezt a legdühösebb ellenségem sem foghatja rám... de ha szembe dicsérnek, tudja az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék, s nem volna szabad vakaróznom." Meggyűlt város? Szinte kísérteties, hogy Petőfi ezeket 1847. március 31-én írta, s április 17-én lángba borult Szalonta. Arany szavaival: „A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever... A leégett épületek száma 2175." De az ő cserépfödelű házuk csodaképp épen maradt. Mit bír el egy barátság? Nemcsak a tegezést kezdte Petőfi, hanem a baráti sértegetést is. Első ilyen szava, mely megüthette Arany szemét, illetve fülét, még csak ennyi volt: „Szerencsétlen!" Ezt azért kapta tőle, mert tájékozatlanságában elkötelezte magát a Pesti Divatlap élelmes szerkesztőjének, Vahot Imrének, akivel Petőfi rútul összeveszett, s Vahot most azt gondolta: kap helyette s kijátszhat ellene egy másik „népköltőt". Petőfiben forrt a düh, s leírta Aranynak az egész históriát, melynek a végén ő azt vágta oda a vele párbajozni sem hajlandó Vahotnak: „No b...szom az apád istenét, amilyen alávaló gazember, éppen olyan gyáva vagy!" Ezek után nem is volt olyan túl erős az az Arany Jánost elmarasztaló „Szerencsétlen!" szó, de lett aztán folytatása is, amelytől a jámbor szalontai poéta már így fortyant fel: „bennünket... per birka ez szamár traktálsz. Bizony szép! illik így tenni bátyáddal, hiszen te csak 24 éves vagy, s én már har...! har... uram Jeszusz, segélj kimondanom! harminc!" Ezzel el is viccelte persze a dolgot, de mindjárt oda is bökött egyet, a szalontai tűzvészről szóló múltkori beszámolójára (meg egy épp akkoriban megjelent Petőfi-versre) utalva: „te fogadat piszkálod a kényelmes Pillvaxban biztos fedél alatt, s rám kiáltasz: «Ha férfi vagy, légy férfi»!" Az „örök dühösségű" Petőfi (ahogy egy ez év augusztusi levele végén titulálta magát) erre nem tudjuk, mivel replikázott, mert azt már élőszóban mondhatta el Szalontán, miután június 1-jén váratlanul beállított Aranyokhoz, s ott is maradt kilenc napig. Ekkor lettek személyes jóbarátok, s tapasztalhatta meg Arany szemtől szembe is, hogy nem kell mellre szívni Petőfi évődéseit. Azt sem, ha az őt lencsémezi, lefiamozza, vagy ha egy-egy vaskosabb kiszólást enged meg magának. Egy hónappal Szalonta után egyébként Tompa Mihálynál is járt a költőbarát - a bejei parókián -, s úgy látszik, őt még több áldásban részesítette. Onnan írt levele legalábbis erről vall: „Civakodunk, mint az isten nyila; ismered az én szende, békeszerető, angyali tenné-