MHS Vezetők Lapja, 1964 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-01 / 1. szám
«. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM FÉNYLŐ NAP Budapest felszabadulásánek évfordó táján a magyar nép életének, sorsának, történelmének fénylő napjai között a legemlékezetesebbek egyikének fordulóján, február 13-án emlékezni kell. A tizenkilenc év előtti napon, 1945. február 13-án ködös és hideg téli idő volt. Lőporfüst szállt a főváros fölött, néhol Budán még fegyver dörrent, de a Tiszántúlon, a Dunántúl falvaiban, a Duna—Tisza közén nap is sütött, már üzent a tavasz. Az a fényes nap, az a februári nap Budapest teljes felszabadulásának napja volt. Még harcok dúltak Európa sok-sok mezején, városok és falvak házai között is, de a magyar fővárosban akkor este már szabadon lélegzett fel az ember. A már előbb felszabadult magyar városokban és falvakban az ország végre szabaddá lett szívére gondoltak, reménykedtek és tervezgettek. A főváros felszabadulása — bár még nem jelentette az ország egész területének felszabadulását, hiszen az utolsó fasiszta csapatot csak április 4-én verték ki hazánk földjéről a szovjet harcosok —, azt a biztos reményt adta, hogy a budapesti munkásosztály, a forradalmi gondolkodás és a forradalmi tettek őrizője, megmutatja majd az egész ország népének, miként kell és lehet hozzákezdeni az új élet, az új történelem építéséhez. Tavaly nyáron, egy szovjet turistacsoporttal idős tanárember érkezett Budapestre. A leningrádi vendég 1963-ban másodszor járt Budapesten. Először 1945 január-februárjában, mint egyik szovjet műszaki egység tisztje vett részt a magyar fővárost felszabadító harcokban. Baráti találkozón összeölelkezett néhány lakójával annak a háznak, amelyet egysége katonáival, ő szabadított fel 1945 január végén, február elején A budai házat crmen 1963 taviján tatarták. Az egykori szovjet őrnagy alig ismerte fel az annak idején megviselt épületet. Hadd idézzük azt a néhány mondatot,amelyet a leningrádi vendég mondott a budai ház lakóinak. „Tudom jól, hogy a csaknem két évtized, amely a két budapesti látogatás között eltelt, nagy idő. Azt is tudom, hogy majdnem összehasonlíthatatlant akar összevetni az, aki az ostromsújtotta, háborútól megviselt várost kívánja hozzámérni a mai Budapesthez. Én mégis, napjában százszor is megdörzsöltem a szemem, olyan roppant nagy volt a különbség az emlékeim és a mai valóság között. Csak két dolgot mondok el. Még a pesti oldalon harcoltunk, amikor harcálláspontunk furcsa terepon volt, egy barakkvárosban, a villamossínek mentén. A nevét is jól megjegyeztem: Mária Valéria Habsburg főhercegnőről nevezték el . . - Aztán Budán, amikor az egyik pálvaudvar felé haladt az egységünk, majdnem fél napig álltunk harcban néhány náci Tigris-tankkal, nem messzire a Dunától, egy elhanyagolt, mezőségszerű külvárosi terepen. Most, hogy ezt a két helyet kerestem, két új lakótelepre találtam ... Én azt hiszem, ezzel mindent elmondtam meglepetésemről és őszinte örömömről .. .** 1964. JANUÁR