Vasi Szemle 1960 (14. évfolyam, 1-2. szám)
1960 / 1. szám - Szentkirályi János: Előszó
1960. ÍVУЛЪ SZEMLE FELSZABADULÁSI EMLÉKSZÁM I. KÖTET ELŐSZÓ írására kértek fel kedves barátaim, a Vasi Szemle ünnepi, felszabadulási emlékszámának szerkesztői. Kétszeres örömmel igyekszem eleget tenni ennek a számomra megtisztelő feladatnak, részint mert egy értékes, magas színvonalú vasi kiadványban szólhatok szeretett szülőföldem közönségéhez; részint mert ez az alkalom egybeesik a magyar nép legnagyobb nemzeti ünnepével, április 4.-ével, amely az idén egyúttal hazánk felszabadulásának 15. évfordulója. Mi, vasiak, mindig híresek voltunk arról, hogy valamilyen különösen fokozott szeretettel, talán úgy is mondhatnám, nem kis büszkeséggel szoktuk emlegetni szülőföldünket... Alapjában véve, jogos is volt ez a büszkeség, hiszen megyénk szelíden változatos felszínével, erdőborította lankáival, az Alpok nyúlványaival, az Irottkővel, a Rábával és a Sággal — az országnak is egyik legszebb tája. A közel kétezer éves Szombathely, páratlan értékű műemlékeivel, iskoláival, üzemeivel, vasúti csomópontjával mindenkor előkelő helyet foglalt el a magyar városok között. Vagy ott van Kőszeg, amelyet fekvése, építészeti hangulata bájos kis gyöngyszemmé avat. Ám így folytathatnánk a felsorolást Celldömölktől Szentgotthárdig, Hegyfalutól Győrvárig, végig az egész megyén ... Mégis, ezt a jogos „vasi büszkeséget” hosszú-hosszú évtizedeken át beárnyékolta valami: az igazságtalan társadalmi rend, az uralkodó, elnyomó és kizsákmányoló osztályok népellenes politikája. A dolgozó nép igaz ügyének tűzzelvassal való elnyomása a mi megyénkben is ugyanúgy érvényesült, mint az ország bármelyik más vidékén. A bankok, a grófi, bárói kastélyok és a szombathelyi csendőrlaktanya félelmetesen sötét árnyéka feküdt ezen a megyén is. Móricz Zsigmondnak az úri Magyarországról tett megállapítása a mi megyénkre is érvényes volt: itt nem lehetett moccanni... Nem, ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy a megye, a város, vagy a járások, községek vezetői között nem voltak jószándékú, becsületes emberek. A kérdés nem így állt. Nem egyes emberek jóságától, megértőbb felfogásától függött a dolgozó tömegek sorsa. Természetesen, az ilyen emberek segíthettek néhány család helyzetén, valamicskét enyhíthettek a szenvedéseken, de hiábavaló volt minden jószándék, segíteni akarás — ezekkel szemben ott vicsorgott egy szörnyeteg, egy 77 fejű sárkány, a népnyúzó, igazságtalan társadalmi rendszer! Most, amikor e sorokat írom, mennyi szomorú, fájdalmas emlék rajzik fel bennem ... Igen, hisz ismerem a megyét, mint a tenyeremet. Emlékszem a csipkézett tornyú kastélyokra, a végtelen uradalmi földekre, a cselédlakásokra, az időszaki munkásszállásokra, a mérhetetlen anyagi és szellemi nyomorúságra, a munkanélküliségre, az érettségizett vagy diplomás „karpaszományos” vasúti kalauzokra és fékezőkre ... A 20-as évek végén, a 30-as évek elején sok télen át az én apám is 80 filléres napszámért és egy kis ágtöredékért járt erdőt irtani. Ő és akiknek még „jól ment”, délidőn ehettek egy kis rántottlevest, de voltak olyanok is, mint a táplánfai N. bácsi, aki ilyenkor mindig félrehúzódott, mert