Vasi Szemle 1990 (44. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 1. szám - VASI VILÁG - Heckenast János: Városközpontjaink revitalizációja
hiányos térségeknek” nevezi a szakirodalom. A városok térbeli elhelyezkedése a városok hálózata. E hálózatban az egyes települések központi szerepük azaz vonzáskörzetük nagysága szerint élnek és fejlődnek. Hazánk területének nagyobb mértékű „benépesedése” 5 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Városnak nevezhető településről azonban csak a késői bronzkorból, illetve a korai vaskorból szólhatunk (pl. Velem-Szentvid teraszos városa). A római kultúra az i. e. XI. századtól jelentkezett a Dunántúlon, melynek elfoglalását követően időszámításunk utáni századokban a területén városhálózat alakult ki. A jól kiépített utak révén Pannonia bekapcsolódott a birodalom településhálózatába. A központban jól elkülönült vallási és közigazgatási pólus, és differenciált közintézmény hálózat (iskolák, fürdők, vásárcsarnokok, vám- és egyéb hivatalok, katonai, közbiztonsági, tűzoltósági laktanyák, szentélyek és teátrumok, üzletutcák léte) jellemezte a jelentősebb pannoniai városokat. A magyar városépítés kezdete Géza fejedelem, illetve Szent István király uralkodása idejére esik. A római települések maradványait őseink nem mint városokat vették többnyire birtokba, hanem mint új épületek építésére alkalmas anyagok lelőhelyeit. A hajdani római városok szerkezete ezért szinte alig kinyomozható mai városaink sűrűbben beépített központjaiból. A korai magyar városok többsége védrendszerük elégtelensége miatt a XIII. században áldozatul esett a tatár seregeknek, így negyedévezred fejlődése ment veszendőbe. A magyar városhálózat újjáépítésig korszakának irányt szabó IV. Béla, István király központosító törekvéseit elevenítette fel. Az addiginál sűrűbb és védettebb városhálózat kialakítására törekedett, ezért a gyepűrendszer helyébe várakat emeltetett és birtokok adományozásával erre késztette főurait és főpapjait is. Az egyházi és világi főurak váraikközé jobbágyaik mellé iparűző népeket telepítettek kiváltságok adományozásával. A vásárjog birtokában a népesebb települések néhány évtized alatt városias arculatot öltöttek (vár, templom, piac). Fennmaradt szabadalomlevelek sora tanúskodik e folyamatról. Luxemburgi Zsigmond idejére az ország területének ,56%-a a feudális nagybirtokosok kezében volt. Hatalmuk ellensúlyozására a király sikeresen támaszkodott a kiváltságokkal megerősített városok gazdasági erejére. Adóelengedéssel segítette, rendelettel kötelezte a városokat, hogy erős fallal övezzék magukat. Ekkor került sor számos mezővárosban is védőfalak kiépítésére, ritkábban kőből, gyakrabban földből, fából és sövényből. Történelmi városközpontjaink utcahálózata a XIV-XV. száízadban véglegesetlen. Az utcák szélességét, vonalvezetését a gyalogos, lovas emberre és a csorda- s hajtásra ,,méretezték”. Hunyadi Mátyás idején, az akkori Magyarország területén közel 16 000 helységet és 890 várost vettek számba forrásaink. Ebből alig 25—30 volt az iparos-kereskedő város, a többi agrár-jellegű mezőváros és a többségük kerítetlen.8 * A középkori nyugat-európai városokhoz képest a hazaiak kevésbé zártak és magasbatörők voltak. Az alföldi városok nyitottabbak és lazább szerkezetűek, a peremországrészek és a Dunántúl városai viszonylag zártabbak és vertikálisabb jellegűek voltak. A városfalak alacsonysága, illetve hiánya miatt, levegősebb szerkezetük révén még a városok központi részén is a táji elemek belejátszottak az utcaképekbe. Az utcák és terek nem határolódtak el markánsan, mint a nyugati városokban, hanem szinte észrevétlenül, tölcséresedtek, tágultak, egymásba torkollottak. Az utca- és térfalak változatos vonalvezetésük révén festői és nagyon sajátos, egyedi jellegzetességek kialakulását hozták létre. * 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatamezőn nemcsak a magyar seregek sorsa, de a településhálózat sorsa is megpecsételődött. 150 évig a 3 részre szakadt országnak a török hódoltság felé nem voltak kialakult határai. 850-900 km hosszúságban és 60-80 km szélességben hadszíntér volt hazánk területe, ahol hosszabb-rövidebb ideig voltak harci szünetek, de a pusztítás veszélye állandósult. A hódoltság belső régióit prédáló területnek tekintette a török, ezért csak ott volt bizonyos fokú biztonság, ahol a hódító berendezkedett és saját köziigazgatást épített ki. A várak elestét követően a körzetükhöz tartozó falvak is elpusztultak. Egy-egy hadjáratban a romokon újjáéledni kezdő települések újra romba dőltek. A települések elhagyott romjai - korabeli feljegyzésekből tudjuk - a XVI-XVII. század magyar tájképének jellegzetességei voltak. Csak a török kincstári településeknépessége növekedett, mert ezek lakossága a kincstárnak adózva némi oltalmat kapott. Sajátos óriásfalvak jöttek létre, melyek sem lakosságuk egynemű állattenyésztő-földművelő volta, sem formájuk miatt még csak nem is emlékeztettek városra. Óriásira növekedett határuk kisebb részén folytattak gabonatermesztést, nagyobb részén pásztorkodtak. Török helyőrség nem volt bennük, önmagukat