Vasi Szemle 1990 (44. évfolyam, 1-4. szám)

1990 / 1. szám - VASI VILÁG - Heckenast János: Városközpontjaink revitalizációja

hiányos térségeknek” nevezi a szakirodalom. A városok térbeli elhelyezkedése a vá­rosok hálózata. E hálózatban az egyes települések központi szerepük azaz vonzáskör­zetük nagysága szerint élnek és fejlődnek.­ Hazánk területének nagyobb mértékű „benépesedése” 5 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Városnak nevezhető településről azonban csak a késői bronzkorból, illetve a korai vaskorból szólhatunk (pl. Velem-Szentvid teraszos városa). A római kultúra az i. e. XI. századtól jelentkezett a Dunántúlon, melynek elfoglalását követően­­ időszámításunk utáni századokban­­ a területén városhálózat alakult ki. A jól kiépített utak révén Pannonia bekapcsolódott a birodalom településhálózatába. A központban jól elkülönült vallási és közigazgatási pólus, és differenciált közintézmény háló­zat (iskolák, fürdők, vásárcsarnokok, vám- és egyéb hivatalok, katonai, közbiztonsági, tűzoltósági laktanyák, szentélyek és teátrumok, üzletutcák léte) jellemezte a jelentősebb pannoniai városokat.­ A magyar városépítés kezdete Géza fejedelem, illetve Szent István király uralkodása idejére esik. A római települések maradványait őseink nem mint városokat vették többnyire birtokba, ha­nem mint új épületek építésére alkalmas anyagok lelőhelyeit. A hajdani római városok szerkezete ezért szinte alig kinyomozható mai városaink sűrűbben beépített központjaiból. A korai magyar városok többsége védrendszerük elégtelensége miatt a XIII. században áldo­zatul esett a tatár seregeknek, így negyedévezred fejlődése ment veszendőbe. A magyar városhálózat újjáépítésig korszakának irányt szabó IV. Béla, István király központosító törekvéseit elevenítette fel. Az addiginál sűrűbb és védettebb városhálózat kialakítására törekedett, ezért a gyepűrendszer helyébe várakat emeltetett és birtokok adományozásával erre késztette fő­urait és főpapjait is. Az egyházi és világi főurak váraik­­közé jobbágyaik mellé iparűző népeket tele­pítettek kiváltságok adományozásával. A vásárjog birtokában a népesebb települések néhány évtized alatt városias arculatot öltöttek (vár, templom, piac). Fennmaradt szabadalomlevelek sora tanús­kodik e folyamatról. Luxemburgi Zsigmond idejére az ország területének ,56%-a a feudális nagybirtokosok kezében volt. Hatalmuk ellensúlyozására a király sikeresen támaszkodott a kiváltságokkal megerősített váro­sok gazdasági erejére. Adóelengedéssel segítette, rendelettel kötelezte a városokat, hogy erős fallal övezzék magukat. Ekkor került sor számos mezővárosban is védőfalak kiépítésére, ritkábban kőből, gyakrabban földből, fából és sövényből. Történelmi városközpontjaink utcahálózata a XIV-XV. szá­­í­zadban véglegesetlen. Az utcák szélességét, vonalvezetését a gyalogos, lovas­ emberre és a csorda- s hajtásra ,,méretezték”. Hunyadi Mátyás idején, az akkori Magyarország területén közel 16 000 hely­séget és 890 várost vettek számba forrásaink. Ebből alig 25—30 volt az iparos-kereskedő város, a többi agrár-jellegű mezőváros és a többségük kerítetlen.8 * A középkori nyugat-európai városokhoz képest a hazaiak kevésbé zártak és magasbatörők voltak. Az alföldi városok nyitottabbak és lazább szerkezetűek, a peremországrészek és a Dunántúl városai vi­szonylag zártabbak és vertikálisabb jellegűek voltak. A városfalak alacsonysága, illetve hiánya miatt, levegősebb szerkezetük révén még a városok központi részén is a táji elemek belejátszottak az utcaképekbe. Az utcák és terek nem határolódtak el markánsan, mint a nyugati városokban, hanem szinte ész­revétlenül, tölcséresedtek, tágultak, egymásba torkollottak. Az utca- és térfalak változatos vonal­­vezetésük révén festői és nagyon sajátos, egyedi jellegzetességek kialakulását hozták létre. * 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatamezőn nemcsak a magyar seregek sorsa, de a településhálózat sorsa is megpecsételődött. 150 évig a 3 részre szakadt országnak a török hódoltság felé nem voltak kialakult határai. 850-900 km hosszúságban és 60-80 km szélességben hadszíntér volt hazánk te­rülete, ahol hosszabb-rövidebb ideig voltak harci szünetek, de a pusztítás veszélye állandósult. A hódoltság­ belső régióit prédáló területnek tekintette a török, ezért csak ott volt bizonyos fokú biz­tonság, ahol a hódító berendezkedett és saját köziigazgatást épített ki. A várak elestét követően a körzetükhöz tartozó falvak is elpusztultak. Egy-egy hadjáratban a romokon újjáéledni kezdő tele­pülések újra romba dőltek. A települések elhagyott romjai - korabeli feljegyzésekből tudjuk - a XVI-XVII. század magyar táj­képének jellegzetességei voltak. Csak a török kincstári települések­­népessége növekedett, mert ezek lakossága a kincstárnak adózva némi oltalmat kapott. Sajátos óriás­falvak jöttek létre, melyek sem lakosságuk egynemű állattenyésztő-földművelő volta, sem formájuk miatt még csak nem is emlékeztettek városra. Óriásira növekedett határuk kisebb részén folytattak gabonatermesztést, nagyobb részén pásztorkodtak. Török helyőrség nem volt bennük, önmagukat

Next