Vasi Szemle 2009 (63. évfolyam, 1-6. szám)
2009 / 5. szám - KÖNYVSZEMLE - Bariska István: "Élményeim és véleményeim"
Könyvszemle ij Élményeim és véleményeim”. Válogatás verebi Végh Gyula irathagyatékából (1906-1951). Válogatta, jegyzetekkel ellátta, a mutatókat készítette Mayer László és Tóth Kálmán közreműködésével Bajzik Zsolt. Vasi Múzeumbarát Egylet, Szombathely, 2008. 256 old. Nagyformátumú személyiség - mint verebi Végh Gyula (1870-1951) műgyűjtő, művészettörténész, múzeumigazgató - életművéhez nyúlni roppant kockázatos. Fennáll a veszély, hogy nem érünk fel hozzá. A kötet szerkesztői ügyesen, felettébb okosan döntöttek, amikor verebi Végh Gyula „társául” magamagát választották. Ez a forráskiadvány úgy hat, mint egy napló. Anélkül, hogy az volna. A szubjektivitás varázsa is benne van. A tudós-művész emberi játékossága teszi izgalmassá: „ Talán, mert én magam kevéssé születtem komolyságra, nagyon megcsodáltam a komoly embereket, megsajnáltam a szomorú asszonyokat. (...) Mai napig nem szoktam le egészen a bolondosságról.” Ezeket a sorokat már az idős mester írta le. Nos, erre a jó értelemben kétarcú Végh Gyulára gondolunk, amikor a kötet izgalmas voltára hivatkozunk. A munkában kíméletlenül komoly és igényes, természetében pedig mindvégig játékos ember igen jól megfér ugyanazon személyiségben. Tegyük hozzá, a kötetben is. A szerkesztők négy rövid írással hozzák közelebb az életrajzot. Ambrus Lajos Ajánlásával, Bajzik Zsolt Előszavával, Verebi Végh Gyula (1870-1951) pályaképével és az Életrajzi áttekintéssel. Abból kell kiindulni, hogy a kötet írásainak életrajzi mélyrétegei vannak. Magánéleti és hivatásbeli szintek. Ezeknek az a sajátja, hogy az életrajz kronológiáját mélyfúrásokkal törik át. Persze nem azonos mélységű lehatolásokkal. Ady Endre, „Hunnia új szegény legénye” azt írta a Párizs az én Bakonyomban, hogy „Nagy az én bűnöm: a lelkem./Bűnöm, hogy messze látok és merek”. Végh Gyula is messzebb lát és mer Bozsokon, Kőszegen, Pesten és Budán, miután megjárta Párizst és Salzburgot, Berlint és Lausanne-t, Athént és Firenzét. Azt szeretnénk sugallni, hogy a felsorolt más-más műfajú bevezetők ott és akkor szegődnek Végh Gyula szolgálatába, amikor intellektuális életrajzi szintjeihez férkőznek. Ezek az írások verebi Végh Gyula nagy, szellemi kalandját tárják fel. Fent azt mondtuk, hogy ez a forrásgyűjtemény valóságos intellektuális életrajz. Minthogy Végh Gyula erős karakterű ember volt, akinek énje szinte minden írásában előretolakszik, nem véletlen, hogy a kötet anyagán mind a saját, mind a szakmai énképe átüt mindvégig. Az írások műfaja nem akadály. Nyilván azért, mert humanista, teremtő, alkotó emberről van szó, aki földesúrként,fészekrakó, virilis politikusként kultúrfilozófus és művelődésszervező, bozsoki birtokosként a vármegye művelt arisztokratáinak vendéglátója volt. Kastélyát „inkább barokk (...) túlsúlyban, kevés reneszánsz és XIV. Lajos árnyalattal’ rendezte be, a háborúban szociális és szolidáris emberbarátként viselkedett, így Vas megyei, de országos múzeumi szakemberként is nemzetközi rangú gyűjteményeket épített, magánéleti tragédiákban, a szovjet rendszer vörös diktatúrájában viszont mindenét elvesztő, sebezhető áldozat lett. A kötet szerkesztői, jegyzetelői négy nagyobb csoportba osztották az írásokat: I. Bozsoki szép napok, II. Budapesti évek, III. Egy régi ház emlékezései, IV. Nehéz évek Bozsokon. Lehet ezen vitatkozni, hiszen ahány forrás közreadó, annyiféle meggondolás vezetheti az írások osztályozásakor. Néhány olyan levél is helyet kapott a kötetben, amely Végh Gyuláról szól ugyan, de 1951. július 21- e, halála után keletkezett. Egyfajta reneszánsz öntudat az övé, hiszen Végh Gyula valóban újkori reneszánsz típus volt. Amolyan européer műveltségű nemes ember, aki már polgárrá vált. Mind gondolkodásában, mind magatartásában, és persze tetteiben is. Amikor Esterházy Miklós herceg a Magyar Iparművészeti Múzeum letétébe helyezte a kifejezhetetlen értékű műkincseit, Végh Gyula ezt írta: „[...] első főurunk levetette magáról az elzárkózottság köpenyét, s köznek is engedett részt a szépből, ami egyedül csak az övé volt: íme, magyarok, ez a ti múltatok is, szeressétek, örüljetek rajta ti is tanuljatok belőle!”. írásaiból világosan kiderül, hogy kultúrafelfogása mennyire egységes, ,A régi iránti kegyelet egyenes arányban nő a nemzetek kultúrájával". Éppen Esterházyra hivatkozva fogalmazott úgy, hogy „[...] magyarok, ez a ti múltatok is”. Jól érzékelhető, hogy Végh Gyula úgy kereste a világ nációi között a magyar nemzet kultúráját, hogy