Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Bevezetés
nesz’ eredete, hogy egyének úgy, mint egész társalmak mitsem törődve az élet- és világegészlettel, azon szoros viszonynyal, mellyben vannak itt a’ lények egymással, azon erkölcsi renddel, melly első törvénye sőt élete az erkölcsileg szabadoknak lenni kellő élőknek , nem érzi azon kötelességeket is, mik önkényt folynak ezen erkölcsi harmonia fontosságából, és mindenkit kötelező erővel bírnak. Egyén tehát és társalom magát tekinti az egyetem központjának , miből magánérdekhez tapadó aljas vágy foly, és azon önzés, mit már Plató’ a’ vétkek" kútfejinek lenni állító, ’s melly a’ világ és emberiség’ erkölcsi rendével mitsem gondol, csakhogy szívtelenül pillanatnyi gyönyört, és fillérnyi nyereményt küzdjön ki magának. Ebből az lesz, hogy az emberiség’ roppant tömege — kevés kivétellel — nem bírva fölemelkedni az örök harmonia’ fellegvárába, és az elvek’ fensöbb körébe, utóbb úgy lesülyed az aljas érzékiség' sárfertöjibe, hogy többé nem lévén képes látni, ’s érdelni a’ világ" fenséges egyezményét, nem bírván felfogni a’ legfensöbb eszmék, és belölök folyó fő elvek" harmóniáját, nem a' törvényt és ennek kútfejét , ’s végrehajtóját, lelkének fensőbb ereje egészen elbénúl; így hát pillangóként magasra nem röpülhet, és csak az élvezet" alacsony virányain nyalakodik. Sőt földiekhez tapadtában, szellemi szemei úgy elgyöngülnek, hogy orráig látó sophismusa tagadja a’ szellemi fensöbb életet, a’ fő és egyetemes okokat, ’s törvényeket, tagadja a’ fensöbb világrendet, melly egyedül önálló és föltélien, mellyben van alapja az alanti, esetékes és változó világnak. Itt rejlik a' köz erkölcstelenség’ eredete olly népeknél, mellyek az aljas érzékiség, és önhaszonlesés’ ingoványában fetrengve vetik magokat olly álbölcselés’ karjai közé, melly az élő igaz istent kizárja rendszeriből, ennek helyibe a" vak véletlent ültetve, az erkölcsi szabadságot megsemmitl;és vagy általános kételyt, vagy egyetemes közönyt állít fel, és önkényt jellegbe burkolja azon kapcsolatot, melly létezik a’ fensőbb és alsóbb világ, a’ testi és szellemi élet között. Parthenorank nevezém igénytelen philosophiámat azért, mert Pallasban, Athén" védistennőjében, olly fönséges ideálját láthatni mind az észnek, mind a’ bölcseségnek, melly párnélküli, mit már Herder bámult; én pedig méltónak tartom, hogy Parthenonom’második előcsarnokát ezen eredménydús eszmény’ földerítésének szenteljem illy czím alatt: Pallas, vagy az észtisztelet’ roppant eredményei. Ha igaz, mit Lichtenberg állított, hogy : „Philosophiában ember teremt istent saját képére és hasonlatára“, úgy hála a hellen dicső geniusnak, hogy ez olly szép ideált teremtett Pallasban, melly örök főéive leend a’ bölcselésnek, ne továbbja az életszépségnek, iránytűje a’ philosophiának, ’s annak minden elferdüléstöl hatalmas megőrzője. Bár említett előcsarnokomban e’ tárgyat szinte kimerítettem, meg nem állhatom mégis, hogy ihletve ezen eszmény’ erejiröl, Pallas’ jelentékéről itt is valamit ne szóljak.