Kornis Gyula: Kulturpolitikánk irányelvei (Budapest, 1921)
zet minden irányú szellemi tevékenységének irányítója s szellemi erőiknek teremtője és szétosztója. A kultúrpolitika tűzi ki a nemzet művelődési eszményeit, gondoskodik az ezeket megvalósítani hivatott erőkről, kitapogatja a nemzet lelki szükségleteit, őrködik az anyagi és a szellemi kultúra kellő összhangja fölött. Amint a gazdasági politika arra törekszik, hogy a gazdasági javak termelése és elosztása között az ökonómiai egyensúlyt megőrizze, a kultúrpolitikának az a feladata, hogy a kultúrjavak helyes termeléséről és elosztásáról gondoskodjék s ezzel a társadalmi egyensúlyt biztosítsa. Mert a nemzet mint egész csak úgy egészséges szellemileg s csak úgy képes a szükséges közös munkára, ha organizmusának minden szerve megkapja a neki megfelelő műveltséget. A társadalmi és gazdasági élet változásaihoz kell alkalmazkodnia a szellemi javak ökonómiájának, azaz a kultúrpolitikának. »Nem a vagyoni, — mondja Schmoller — hanem a műveltségi viszonyok disszonanciájában rejlik minden társadalmi veszedelem végső alapja.« Nemzeti tragikumunk egyik fő forrása, hogy államférfiaink túlnyomó része nem vette észre a kultúrpolitikának minden fölött álló centrális jelentőségét. Vagy amennyiben folytonos meddő közjogi küzdelmek közepett észrevette, a jelszavaknál s a legszükségesebb intézkedéseknél alig haladt tovább. Országgyűléseink költségvetési vitái közül a legsiralmasabbak s leginkább színvonalnélküliek éppen a kultusztárcára vonatkozók voltak. Zilált politikai viszonyaink közepett az utolsó harminc évben a közoktatásügyi miniszterek gyors egymásutánban váltották föl egymást ; ha volt is némelyeknek terve, iniciatívája és hozzáértése, a megvalósítás már utódjára maradt, kinek esetleg éppen ellenkező volt a meggyőződése. E változások közepett egy szilárd és állandó nemzeti kultúrpolitikai programmot képviselhetett volna egyrészt a nemzet közvéleménye, másrészt a közoktatásügyi minisztérium állandó hivatalnoki kara. Azonban amint nálunk biztosabb módon megfogható közvélemény egyéb kérdésben sem alakult ki, még kevésbé az iskolákra s egyéb kultúrintézményekre vonatkozóan. A sajtó némely orgánumának egyes iskolatípusok ellen intézett támadása, vagy a radikálisoktól rendezett célzatos iskolapolitikai viták eredménye nem tekinthető közvéleménynek. Amennyiben kultúrpolitikai kérdések szőnyegre kerültek, mindig csak kiszakított részletkérdések voltak, főkép a gimnázium egyoldalúan humanisztikus és absztrakt, élettől idegen természetének puszta kritikája. De nem volt — s ma sincs — egységes, a művelődési tevékenység minden ágára kiterjedő, átfogó egységes kultúrprogrammunk. Ami pedig a közoktatásügyi minisztérium hivatalnoki karát illeti, ez inkább csak a folyó ügyeket intéző, a miniszter utasításait váró, adminisztráló közegnek tekintette és érezte magát s valljuk meg, mivel nem volt állandó egységes, évtizedekre szóló művelődéspolitikai tervünk, a változó miniszterek mellett nem is volt minek a történeti folytonosságát képviselnie s tervszerű megvalósítása fölött őrködnie. Többször felmerült a gondolat, vájjon nem kellene-e a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kebelében fölállítani egy kultúrpolitikai ügyosztályt, mely